- Noah James Cambern

Vakon lapozgattam azt a füzetet, amit egykor teleírtam. A lapok megsárgultak, a tapintásuk érdes volt. A sok összevisszaság, a rengeteg nyíl. Mindenütt volt valami érthetetlen katyvasz.

Azóta a nap óta, amióta Iris meglátta a gyengébb oldalamat nem beszéltem vele. Próbáltam kerülni, bármikor mikor meghallottam a hangját meghúztam magamat, eltűntem az árnyakban és hagytam, hogy addig mozdulatlanul álljak, amíg el nem tűntek a léptei.

Ma is ugyanez történt, de a lány ma kivételesen sokáig volt a lakásban. Elfojtott szavakat hallottam, majd azt, ahogy Ling elvezeti valamerre. Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Mikor megpillantottam a földre szórva az egyik megsárgult kis lapot, felkaptam és a zsebembe gyűrtem. Gyorsan kisurrantam a szobából és meg sem álltam a bejárati ajtóig. Amint kitártam szembe találtam magamat azzal a lánnyal, aki a szomszédban lakott.

Szép volt, magas, karcsú és kedves arcú. A lány gyorsan megrázta a fejét és azonnal el is bújt az ajtók takarása mögött. Leszaladtam a lépcsőn, amint kiértem a házból szusszantva egyet felpillantottam a növényektől terhes erkélyre. Láttam Iris fekete fürtjeit, de mielőtt ő is megláthatott volna elindultam a másik irányba.

A zsebemből kihúztam a cetlit és a kissé elmosódott címmel szemezgettem. Még életemben nem hallottam erről az utcáról, viszont a negyed azonnal beugrott. Gazdagok éltek ott. Miranda Cort is egy volt közülük.

Még mindig tisztán élt az emlékeim között a kép, amint Miranda Cort háza előtti ösvényt tapostam. Ahogy felszaladtam a kis lépcsőn, ami elvezetett a gyönyörű fekete ajtóhoz. Általában a szobalány nyitott ajtót, aki pirulva engedett be a hallba, a minimalista stílust tükrözte. A hallból rögvest a nappaliba jutott az ember, ahol a hatalmas, széles falakon egymás után voltak a fehé rkeretbe bújtatott fotók. Miranda a képek megszállottja volt, de emellett imádott olvasni.

Visszagyűrtem a zsebembe és előhalászva a bérletemet megindultam az egyik buszmegálló felé, ami egyenesen Gold Coastra vezetett. A kék kis masina pár perc elteltével bepöfögött, majd sziszegve széttárta az ajtaját. Néhány kisebb kínai ember gyorsan szedegette a lábát, miközben dünnyögve odaszóltak a barátjuknak, akik a buszon álltak továbbra is. A busz lassan kiürült és újabb adag embert fogadott magába, megálltam az egyik ablak mellett és a zsebeimre szorítva az ujjaimat lassan magamba szívtam a levegőt.

Nem Mirandához megyek!

. . .

Gold Coast szemkápráztatóan szép volt. Minden olyan drágának tűnt ezen a helyen. A pénztől terhes ágak. Az ájult levelek, melyek mintha nem éltek volna, egyszerű dísztárgyak, amik ezen a pompás helyen sziporkáztak. Nem volt itt élet, nem zubogott a törzsekben, a húsos, zsíros fűben, nem énekelték tele a madarak a fülünket, nem szédített a szellő karcsú karja. A környék kihalt. Viszont a betont taposva pont az imént jutott eszembe, hogy talán sose élt.

Azonnal megpillantottam Miranda Cort gyönyörű napsárga házát, aminek a kapuja egy igen drágán megművelt faajtó volt.

Minden ugyanúgy festett, mint anno. Lenyírt fűszálak, egy gyönyörű platán fa a ház tövében, édesen hullámzó árvácska rengeteg. A kert előtt egy fiú állt és a szobalánnyal beszélgetett, akinek a nevét sose tudtam megjegyezni. A lány összefogta szőke fürtjeit és vigyorogva nevetett fel azon, amit a fiú mondott. Fehér bőrén piros rózsák ütköztek ki.

A kocsifeljárón nem volt ott Miranda autója, de én mégis rettegtem attól, hogy közelebb merészkedjek a házhoz. Valami mégis odataszigált.

Mond Noah mi van akkor, hogyha minden, amit igaznak hittél mégis egy hatalmas hazugság?

Ha az, amit jane zöld szemeinek hiszel igazából csak egy beteges ábránd egy igazi család iránt? Hogyha apád éles vonásai mellett üldögélő vörös ruhás nő, csupán egy régi álomnak egy beteges foszlánya?

Mi van akkor, hogy ha őrült vagy?

Miranda hangja összezavart.

Talán ezért sem emlékszem ma már annyira tisztán jane szavaira. Talán emiatt kezdem elfelejteni a múltat. Mert őrült lennék? Igaz lenne az, amit mindig is elhitettek velem?

- Noah te vagy az?

Tekintetem kiélesedve tapadt a lányhoz, aki mellett már nem volt egy száll fiú sem. Szőke haját összetűzve pillantott a bejárati ajtóra majd rám.

- Szent ég, de régen nem láttalak már! – Felkacagott és gyors léptek mellett meg is állt mellettem. – Mi újság van veled? Ah, szent egek, milyen jól nézel ki! – A mondat végére egészen belepirult.

- Minden rendben van velem. – Elnéztem róla. Szörnyű dolgot tettem. A szobalány biztosan beszámol majd Mirandának az itt létemről, de ha megparancsolnám neki azt, hogy titkolja el azt, amit ma látott egyszerűen, amiatt mert aggódna elmondaná Mirandának. Ezért inkább csendben maradtam. – Veled?

- Uh hát minden oké, kissé nehéz a helyzetem most. – Lenézett a karjaira. – Apukám meghalt és hát egyedül maradtam az öcsémmel. Hát kissé szorult a hurok körülöttem, de hát mit lehetne tenni nem?

Elmosolyodtam.

- Hát veled? – Nevetett fel a mosolyomat látva.

Sosem emlékeztem arra, hogy ennyiszer használta volna a hát szót. Megvontam a vállamat.

- Még mindig minden rendben.

A lány elpirult. – Bocsi, már kérdeztem ugye? Hát... nem akarsz bejönni? Miranda nem sokára haza jön, gondolom ő is szívesen látna.

Megráztam a fejemet.

- Nem, sietős dolgom van.

- Csak láttam, hogy itt álldogálsz, hát gondoltam intek neked egyet, hisz olyan rég találkoztunk már.

- Emlékek – lesütöttem a szemeimet.

- Hát igen, tudod én is sokszor elmerengek az apukámon, főleg hát most. Tudod meghalt és... hát ezért.

- Nos, minden jót!

- A nevem Gerda, Noah!

Elmosolyodtam és elmentem Gerda mellett. A lány pillantását sokáig éreztem magamon, majd egy kis idő után én is hátrapillantottam. Gerda beletörölte az ujjait a kötényébe és belépett a házba.

Ahogy bezárult a hatalmas faajtó óvatosan végigtekintettem az örvénylő színtengeren. megpihent ott a nap sárgája, az óceán titokzatos kékje és az óvakodó föld barnája. Elnéztem a hullámzó virágokról és a vastag törzsű fára szegeztem a tekintetemet. Régebben Miranda sokszor hozott ki a kertjébe, azzal etetett, hogy az ültetés megnyugtatja a lelket, hogy az majd segít ellazulni. De sosem segített, ahogy szétporladt a puha föld az ujjaim között felmerült bennem az érzés, hogy nekem is ebben a valamiben kellene feküdnöm. Általában ilyenkor felgyorsult a szívverésem és maszatos arccal dobtam el a kezemben lévő holmikat.

Az utca végén feltűnt egy jól ismert autó. Nem akartam elsietve lelépni, hogy talán felmerüljön benne a gyanú, hogy fiatal ember csak úgy elszaladt a háza előtt. Egyszerűen lepillantottam a kezemre. Szemeim kitágultak. Az ujjaim közt mocskos sár csordogált a betonra. Az ágak között átszökkenő napfény megcsillant a csillámló szutykon. A szívem megbicsaklott. Valamilyen észveszejtő, furdaló érzés tört ki a mellkasomban, hűs volt, már-már attól tartottam, hogy megfagyasztja a szívemet. Lebénított, szédített. Úgy éreztem nem kapok levegőt, a sár rücskös érintése, mely lassan lecsordult az ujjaimról, beleivódva a körmeim alá. A koszfolt egyre csak nőtt körülöttem, a lucskos anyag pufogva csöppent a tiszta szürke betonra. Egyedül én voltam az a valami, ami sehogy sem fért ebbe a tökéletesen gyönyörű világba.

Kilógtam innen. Nem voltam idevalósi.

Egy pillanat múlva a kezeim már tiszták voltak.

Lehunytam a szemeimet. Vettem néhány mély levegőt. Hagytam, hogy a szívem valahogyan felvegyen egy emberi tempót, imádkoztam, hogy a mellettem elhaladó kocsiban ne Miranda Cort üljön. A gumi recsegve tapadt az aszfalthoz, két másodperc elteltével az autó elszáguldott mellettem és csupán pár füstpamacs és egy kesernyés benzin szag maradt utána.

Miranda nem volt még itt, nem érkezett meg.

De tudnom kellett valamit. Nem halogathattam tovább. Hevesen verdeső szívvel indultam meg a hatalmas faajtók felé, megerőszakoltam a szüzen vágott füvet, majd halványodó szívveréssel végre elértem a vaskilincset.

Kettő kopogás.

Pár másodperc múlva Gerda mosolygósan tekintett a szemembe. Próbáltam viszonozni a gesztusát, de ajkaim leragadtak.

- Gerda... tiszta volt a kezem, mikor odajöttél hozzám? Volt rajta sár vagy bármiféle kosz?

A lány arcáról lassan lecsordult a jókedv és a tenyeremre pillantott.

- Hát... én nem vettem észre, mármint én, hát nem a kezeidet figyeltem. Oh, de várj! Tisztán emlékszem, hogy ugyanilyen szép, fehér tenyered volt akkor is, mikor odamentem hozzád! Emlékszem, hogy lenéztem a cipődre, onnan meg vissza az arcodra, a kezedben volt valami, de azt nem láttam, csak hát azt, hogy erősen szorítottad. – A hangsúly, amivel beszélt folytonosan változott, kis kezeit összeszorította, mikor hozzám beszélt. – De mintha egy kicsit sápadt lennél! Történt valami? Csináltam egy kis teát! Nem akarsz bejönni?

A szemeibe pillantottam. Naiv azúr kristályok fészkelték magukat arany pillái mögé. Elmosolyodtam, de sajnos megráztam a fejemet. Málnás ajkai lekonyultak, de azért egy megbánó mosolyt varázsolt rájuk.

- De biztos minden rendben? Szóljak Mirandának, hogy itt jártál?

Azonnal rá szerettem volna vágni, hogy ne merészelje, viszont leragadtak az ajkaim. – Kérlek ne tedd!

És Gerda bólintott. Egy pillanat múlva már a járdát tapostam, a bejárati ajtó bezárult én pedig tovább bolyongtam az idillikus utcán. Az árnyak ezer meg ezer skiccet véstek a betonba, én átléptem rajtuk megtörtem őket. Úgy éreztem bennem is ilyen árnyak legyeskedtek. Hogy a lelkem ugyanilyen foltos, nem volt tiszta, de nem is volt teljesen mocskos. Voltak rajta egyre csak nagyobb fekete foltok, de éreztem, hogy nem voltam még végleg elveszve.

Az ujjaim közé szorítottam a kis sárga lapot, amit még az az apró ember szórt el az utcán. Mélyet szívtam a levegőből és megkerestem a házat. Egyáltalán nem volt bonyolult.

A ház fényűző volt, valahogy mégsem passzolt az itteni paloták közé. A falat gyönyörű vörös téglákból csempézték ki, az ablakok boltívesen olvadtak a téglákba, míg keretük hívogatóan fehérek voltak. A cserép földbarna, ami kontrasztot alkotott a házat körülvevő lombok gyönyörű zöldjével. Az egész ház egyfajta melegséget sugárzott.

A ház körbe volt ültetve különböző színű és nagyságú virágokkal, az illatukat még távolról is érezni lehetett, növények tömkelege volt az erkélyen az ablakokban. Mindenütt a természet uralkodott.

Hosszú, makacs indák melyek áttörték a palota szikrázó ablakait.

Megráztam a fejemet és kiűztem a képet az elmémből. Nem értettem honnan származott a gondolat, de valamiért megrémisztett.

Az ajtó ekkor kitárult. Az a férfi állt előttem, aki anno elűzte mellőlem Nixont. Figyeltem, ahogy apró léptekkel kisétál a bejárati ajtóból. Előhúzott egy cigarettát a farzsebéből és tömpe ujjai közé szorítva azt, meg is gyújtotta. A füst azonnal gomolyogni kezdett. Tekintete komoly volt, megfigyelt majd lassan visszaindult a ház felé, de éreztem, hogy előző tetteivel csak arra invitált, hogy belépjek a házba. Követtem.

Belül meleg pézsmaillat uralkodott, a falak sötétbarna és a bézs színek között ugrándoztak. Gyönyörű volt mind ez a csillogóvá csiszolt, sötét tölgy parkettával és a mély mahagóni bútorzattal.

A nappaliban egy alacsony kanapé és egy dohányasztal volt a középpontban, a falak előtt vaskosan megrakodott könyvespolcok, minden egy visszafogott eleganciát sugárzott.

A cigaretta füstje beleivódott a lapokba, mindenütt érezni lehetett, de emellett megjelent a szivar édeskés és a whisky erős aromája. A dohányzó asztalon egy kristálypohárban ott lötyögött a mézbarna színű whisky.

- Kíváncsi voltam mikor fogsz megjelenni a házam előtt – mély hangja belesimult a nappaliba. A plafonra szerelt kristály csillár lágy fényet szórt ránk. Felnézett, és felvonta egyik sűrű szemöldökét.

Ő helyet foglalt a kanapén. A szamárfüllel megjelölt könyvet arrébb helyezte az asztalon és egy másik kristály poharat előhúzva a kanapé mögötti szekrényből nekem is töltött egy keveset.

- Foglalj helyet, Noah ugye?

Bólintottam. A férfi hátradőlt és az ajkaihoz illesztette a poharat.

- Nos milyen kérdésekkel jöttél el hozzám, mit akarsz tudni? Őszinte kérdést várok, nincs semmi teketória, kis időm sincs arra, hogy egy megszeppent fiú félelmeit hallgassam, viszont, amiben tudok, megpróbálok segíteni.

Leültem a bőrrel fedett kanapéra.

- A legjobb skót whisky, hidd el tényleg segít ellazulni.

Valamiért a hangja bizalmat sugárzott, megragadtam a poharat és óvatosan megízleltem az ízét. Sose ittam ezelőtt. Az égető érzés végig csorgott a tokromon, majd megpihent a gyomromban.

- Mit tud maga Nixonról?

A férfi megfeszült, de nyugodt bólintással vette tudomásul a szavaimat.

- Egy ideje..., miért is hazudnék? Az elmúlt tíz évemben nem tettem mást, csak elemezgettem őket. Elemezgettem az éjszaka gyermekeit! Nem tudod, Noah mennyire veszélyesek, nem tudod, észre sem veszed, hogy hogyan vezetnek a hálójukba, hogy hogyan manipulálnak a szavaikkal. Azt hiszed, mond Noah, azt hiszed, hogy Nixon segíteni akar neked? Úgy érzed ismer? Pedig nem. Noah te pontosan a tökéletes prédát személyesíted meg számukra. Talán te úgy érzed, hogy elbújsz a világ elől? Hogy senki sem ismer igazán? Ugye, hogy így gondolod? De az, aki egy kicsit is ismeri az embertársait, akit kicsikét is érdekelnek az érzelmek az tudja, hogy egy álca mit takar maga mögött, meglátja az álcát, már-már észre sem veszi, hanem azonnal meglátja a sérült személy érzelmeit. Olyan vagy számukra, mint egy nyitott könyv. Egy nyitott könyv, aki mégis idegen nyelvűnek akar tűnni.

- De hisz mindent tud rólam, tudja min estem át, ismeri az érzelmeimet. Mintha csupán a szemembe nézne és ismerné mindazt, ami keresztül megy rajtam. Ezt is az emberismerettel magyarázná? – Kiáltottam fel. Zavart, hogy egy kérdés után olyan dolgokat vágott a fejemhez, amikkel még én se nagyon voltam tisztában. Letámadott, nyers szavakkal dobálózott.

- Alig néhányszor láttalak, Noah! Talán két percig figyelhettelek? Úgy hiszem ez volt a leghosszabb periódus, és mégis alig egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássam ki vagy!

Az ajkaimat rágva néztem el róla, a tekintete túl őszinte volt. Olyan érzésem volt, mintha ez az ember képtelen lenne a hazugságra. A testem összeszorult és pihegve fordultam el tőle. Vártam, hogy mikor jelenik meg a whisky lazító hatása, de az egyetlen, amit elértem a kortyolgatással az az volt, hogy a félelmem egyre csak növekedett. Mintha megemésztette volna a szerveimet, bekebelezte a csontjaimat, rágta az izmokat. Fájt. Szörnyen fájt.

Leültem a kanapéra és az üres kristály poharat az asztalra helyeztem. Ujjaimmal végig simítottam a hűs üvegen, hallottam magam mellől a férfi halk szuszogását.

- Félsz, ugye?

Nem akartam megszólalni. Féltem talán a hangom elcsuklik, féltem, hogy meghallva a hangomat kitör belőlem valami. Valami mélyen emésztendő szörnyeteg. Egy monstrum.

- Ne szégyelld magad! Ebben a romlott világban, mond ki nem fél? Csak az őrült, de talán ő is pont azért őrült meg mert megemésztette őt a félelem? A rettegés? Noah, nem hiába környékeztek meg az éjszaka gyermekei.

- Mondja maga nem félt? – Nem tévedtem akkor, mikor a hangomról beszéltem. Rá se bírtam ismerni. Piszkálgattam a bőrkanapé huzatát, figyeltem a padló repedéseiben megült porszemeket.

- Oh, Noah! Édes Noah!

A férfi szárazon kacagott. Töltött a pohárba egy kis mézesen kavargó italt és meggyújtott egy újabb cigarettát. Az előzőnek parázsló hamvai ott piroslottak a kis üvegszelencében. Éreztem keserű szagát. Keskeny ajkaihoz illesztette a poharat, a barna folyadék pedig puha hullámokkal karöltve csordult az ajkai közé, ádámcsutkája megugrott minden egyes kortynál.

- Egyetlen dologban tévedtem veled kapcsolatban! – Ujjai a pohár peremén játszottak. – Szentül hittem, hogy benned árészi vakmerőség tombol. A szemeid még mindig ezt mutatják, merész vágyakat, elfojtott haragot, rengeteg meggondolatlan döntést. De tudod az ajkaid, azok a folyamatosan lekonyulnak, de a sarkukban ott van valami kis görbület. A félelmet szívta magába.

Reszketve pattantam fel a helyemről. A férfi nem mozdult.

- Miért mondja el ezt nekem?

- Csak, hogy tudj magadról, hogy lassan kezd felfogni mi lakozik benned! Nem akarhatom, hogy Nixon nyerjen...

- Oh Martyn!

A levegő bennem szakadt. Tu jelent meg az ajtóban, mögötte pedig Iris tűnt fel. A lány arca holtsápadt volt. Régóta nem láttam őt, mégis most valahogy túlságosan hirtelen jelent meg. Barna szemei megvillantak, de remegő kezeit nem bírta elrejteni kötött kardigánja alá. Tornacipőbe bújtatott apró lábain egy bő kis sort volt, amibe egy igen nagy mérető virágos inget tűrt bele, rövid tincseit egy hajpánttal tűrte hátra. Nyakára egy tűzpiros nőszirmot tűzött. A lány Tura szentelte minden figyelmét, engem próbált kizárni.

- Kisasszony? – Martyn letette a markában szorított kristály poharat és hirtelen kapott a nő után, aki addigra már előtte térdelt.

Homlokán a tincsek összetapadtak és emellett még mindig ott gyöngyözött egy kis izzadság a hajtöve rengetegében. Rettenetes volt látni elsápadt arcát, ahogyan reszkető kezekkel szorította a férfi mancsait, virágos ruhája körbelengte fátyolos bőrét és a rövid pillákon megremegett a levegő.

- Oh Martyn! Segíts nekem, egyszerűen képtelen vagyok... kérlek vizsgáld meg a lányt! – Sikított. Ajkai elváltak egymástól, a lélegzetvételei szakadoztak. Remegett, mint egy árvalányhaj a sivatagban. A nő nem volt magánál. Martyn alig pár pillanat múlva már el is vezette Irist, aki először egy tapodtat sem akart mozdulni. Rémült szemekkel figyelte a nőt, aki még mindig eszméletlenül feküdt a padlón, de amint Iris kiért a nappaliból a nőből kitört az aznapi reggelije és vonaglani kezdett a földön. – A táskámban! – sikította elhaló hangon. Ujjai megrándultak a táska felé mutatva. – A mentolos kockacukor...

Azonnal cselekedtem, megindultam és gyors mozdulatokkal kirántottam a tömött táskából a csomagnyi kockacukrot. A kezembe öntöttem vagy hat darabot, de a félelem megint csak úrrá lett a testemen, reszketve estem a nő mellé, akinek a teste még mindig transzban volt. Remegő ujjakkal tömtem a szájába a kockacukrot és amint a nyelvére olvadt az édesség a nő teste ellazult.

Felkaptam az ölembe és óvatosan a kanapéra fektettem gyenge végtagjait, a pillái halkan rebesgettek, de egy halk bólintás után teljesen ellazult és végleg álomba szenderült.

Végképpen nem értettem semmit. 

Kedves Olvasóim!

Itt is a folytatás, remélem elnyeri majd a tetszéseteket :)

Kellemes ünnepeket, így utólag is!

Puszi Kira!