- Iris Marva Baum

Caleb az ujjaimat szorongatta, miközben Zina a kanapén ülve kapcsolgatott a csatornák között. Unottan felsóhajtott és mosolyogva rám pillantott, az ujjaira fektette az arcát és oldalra döntötte a fejét.

- Kaorival mi van? Már rég láttalak együtt titeket.

Caleb hátradöntötte a fejét és felsóhajtott. Zina megforgatta a szemeit.

- Összevesztünk – suttogtam halkan. Zina hátra tűrte a haját és zöld szemeivel tovább vizslatott. – De azt hiszem erről már tudsz.

- Azóta nem beszéltél vele?

A földet kémlelve megráztam a fejemet. A lány az ajkaihoz emelte az ujjait.

- És nem is akarsz?

- Bonyolult. – Köhintettem egyet, és még mindig a szépen kicsempézett padlót figyeltem.

- Olyan régóta vagytok barátok, egyetlen ballépés miatt ne hagyd...

- Zina! – csattant fel Caleb. Zöld szemei felpattantak és haragosan tűrte ki a szemeiből a tincseit. – Megtennéd, hogy nem rajta gyakorlatoznál? Ori? Nem kéne vele csatangolnod valahol a romantikus sötétségben?

Zina megforgatta a szemeit és felállt a kanapéról, megigazította a tincseit és felém pillantva megrázta a fejét.

- Szerintem ne hagyd annyiba.

Ennyit mondott, majd kecses léptek mellett felsétált a gyönyörű, sötét korláttal szegélyezett lépcsőn és eltűnt az emelet hosszú folyosójában. Megrovóan pillantottam fel Calebre, de a fiú addigra már újból elterült a hatalmas kanapén és magával húzott engem is. A fiú ujjai lassan felcsúsztak a karomon, egészen az arcomig. Puha ujjbegyeivel cirógatta a bőrömet, édes érintései megnyugtatták felbőszült bensőmet és az eddig bennem tomboló feszültség kiszivárgott belőlem.

Szerelmesen simultam forró karjaiba. Alig pár pillanat múlva arany pillái alól figyelt engem. Rózsás ajkai felduzzadtak és hirtelen kapott az ajkaim után, hatalmas tenyereivel a derekam után nyúlt. Ajkai kiéhezettek voltak. Csókja fülledt volt a szenvedélytől, ahogy éhes ujjai melyek a bőrömbe martak.

Oly rég éreztem már magamon puha ujjait, ajkaim elváltak egymástól és hagytam, hogy ő irányítva azonnal az ölébe csúsztasson. Minden mámoros volt, a félhomályban a kanapén ülve elveszni egymás testébe. Csak ültem és kókadtan figyeltem azokat a sziporkázó smaragd szemeit.

Arrébb tűrt néhány sötét tincset, ajkaival felitatta a kételyeimet. Alig pár másodperc múlva már a szobájában csókolóztunk. Ahogy ajkai kiszívták belőlem az utolsó csepp életerőt egy könnyed sóhaj szakadt fel belőlem. Caleb mosolyogva csókolt tovább és azt este további része elmerült a sötét árnyak végtelen világában.

. . .

Az éjszaka közepén riadtan kaptam fel a fejemet. Éreztem, hogy meztelen testemen végigszánkázott valami, mintha az est hűvös ujjai perdültek volna végig a bőrömön. Caleb kezei átölelték a derekamat, meztelen teste az enyémhez simult, de a kecsegtető érzés nem feledtette velem azt, hogy alig pár perce magamon éreztem az éjszaka vacogó ujjait.

Felpattant szemekkel figyeltem az ágy mellett húzódó hatalmas ablakot. Imádtam azt a széles üveget, aminek párkánya összefolyt Caleb ágyának puha matracával. Imádtam, hogy éjszakánként egyszerűen itt ülve figyelhettem a csendes utcákat. Magamra tekerve a takarót kitekintettem az ablakon. Ahogy figyeltem az üres utcákat a szívemben apró szikra gyúlt.

Eszembe jutott Kaori, eszembe jutottak Zina szavai. Minden pillanatára emlékeztem, még olyan kicsik voltunk, mikor először egymásba futottunk. Kaori már akkor is gyönyörű kislány volt, ahogy figyeltem a mozgó árnyakat, a fák lassú táncát. Ahogy a hosszú ágak lassan egymásba gabalyodnak, majd lassan elmerülnek a végtelen csomóba, dünnyögve az est halk szerenádját. Óvatosan mozdultak meg a levelek, mindegyik csak lassan zörrent meg. És ebben a kavalkádban eszembe jutott a barátságunk. Képtelen voltam elhinni még most sem, hogy Kaori egyszerűen hátba szúrt, anélkül, hogy bűntudatosan utána bocsánatot kért volna.

Ujjaim erősen szorították a paplant. Mérgesen megráztam a fejemet, majd tekintetemet Calebre vezettem, és a düh azonnal elpárolgott, mintha sose lett volna ott. Kellemes ürességet hagyott maga mögött. Lassan visszacsúsztam hozzá, tekintetemmel körbeöleltem kemény vonásait. Azokat a hullámzó vonalakat, a nyugodt pillákat, a megbékélt lélegzetét.

Hirtelen szemei felpattantak az éles ricsajra, összehúzódtam és újból feltámadt dühhel pillantottam a rikácsoló telefonomra.

Caleb fáradtan pislogott, miközben ujjaival puha fürtjeit markolászta, arrébb vonszoltam magamat és ujjaimmal megragadtam a telefonomat. Gyorsan a zöld ikonra simítottam az ujjaimat.

- Iris! – Apa elfúló hangon beszélt. Azonnal kijózanodtam az idillikus hangulatomból és felülve hallgattam apám reszkető szavait. – Edgar... nem tudom mi történt vele! Anyád nincs itthon, Edgar pedig... istenem! Kérlek, gyere haza gyorsan! Kérlek...

A telefon kiesett a kezeim közül és reszketve pattantam ki a paplanból. Tudtam, hogy valami szörnyűség történhetett, ha apa így reagált. Azonnal felkapkodtam magamra a ruháimat.

- Edgar! – suttogtam halkan. Caleb magára rángatta a nadrágját és egy kinyúlt pólót, miközben ujjaival próbált megállítani, de reszkető végtagjaim a kijárat felé siettek. – Kérlek siess! Edgarral történt valami!

- De micsoda? – szisszent fel a fiú, mikor a kinti hűvös légtömegek megcsapták a karját. Gyorsan bezárta a bejárati ajtót és már a garázsban várakozó Rover felé sietett. Mikor a fehér ajtók felnyíltak megpillantottam a Rover sárga fénycsóváit. A sürgető fények azonnal körbe barangolták az eddig kopáran szürkülő tájat. Az árnyékokban megbúvó sötét foltok visítva estek darabokra. Azonnal bepattantam az ülésbe. Összeszorított ajkakkal csatoltam be magamat. Caleb most az egyszer nem foglalkozott a sebesség korláttal. Végighajtottunk az éjszaka is nyüzsgő városon, elhajtottunk a szobrok, a terek és a magas felhőkarcolók előtt, a parkok vaskapuja összeolvadt, a bankházak, a zöld kis táblák mind egy hatalmas színes katyvasszá olvadtak. A most sárgán villogó jelzőlámpák engedték, hogy barátom erősen a gázra taposhasson, és ahogy elhaladtunk a város centrumától, hirtelen már meg is láttam West Town ismerős tégla házait. A vörös cserepeket és a néhol kiszűrődő sárgás lámpafényeket.

Caleb leparkolt a házunk előtt és én meg sem várva, hogy megszólalhasson rettegve kapkodtam ütögettem be a kódot és a lakásunkhoz szaladva azonnal előkotortam a kulcsokat, de erre nem volt szükség mivel az ajtó azonnal kitárult, de apám megveszett tekintete helyett Kaori várt a küszöbön.

Hirtelen még az sem érdekelt, hogy egy ideje már nem beszéltünk egyszerűen félrelökve az útból rohantam Edgar szobája felé. Apa megkövülten térdelt a szőnyegen.

A szobát sötétség vette körül, Edgar teste pedig reszketett, szemei ki voltak fordulva. Láttam izzadt tincseit a tarkójához tapadni, láttam hamis tekintetét.

Ijedten rezzentem össze.

- Istenem Iris! – siránkozott. – Én képtelen voltam mentőket hívni! Egyszerűen nézz rá, mintha egy szörnyű démon szállta volna meg a lelkét!

Kaori berontott és egy vödör friss borogatással a kezében. Remegő végtagokkal figyelte a szenvedő fiút.

- Edgar?

De öcsém arca rettenetes grimaszba borult. Azonnal felszisszentem és óvatosan végigsimítottam az arcán.

- Edgar? – ismételtem meg újból a nevét, de egyedül egy elhaló hörgést hallottam. Testem reszketett. Ujjaimat jéghideg bőréhez illesztettem. Nem állt össze bennem a kép. Ha testét forró verejték fedte, hogy lehetett ennyire hideg? A szíve szörnyen lassan vert.

- Ó istenem Edgar! – kiáltottam fel. Kérlek istenem, csak őt ne vedd el tőlem! Kérlek!

- Iris...

- Mi történt vele? – Caleb elfojtott hangja.

- Nem tudom. – Kaori hangja halk volt. – Nem tudom.

Ó istenem mit tettem ellened, hogy ezzel sújtasz?

Testem reszketett, ujjaimmal az arcát fogtam körbe és apró puszit leheltem a homlokára, míg apró testét az ölelésembe zártam. Körbeöleltem minden egyes porcikáját. És hirtelen megszűnt a végtelen reszketés. Edgar teste összerogyott, de szívverése felgyorsult. Lassan felvette az eredeti tempóját, míg a fiú reszketeg lélegzetvételek mellett simult a testemhez.

Felnyitottam a szememet és láttam, hogy az eddig az éjjeli szekrényére helyezett virágok eltűntek. Azonnal eszembe jutottak Ling szavai. A virágok óvnak attól, hogy az est megcsókolhasson, nőszirom.

Apa értetlenül figyelte, ahogy az ujjaim között ott szorongattam az öcsémet. És Edgaron hirtelen meg sem látszott, hogy alig pár perce úgy festett, mint egy élőhalott. Édesen szuszogott a karomban, fejét a vállamra fektette és apró kezeivel a karomat markolta.

- Iris, mond mi történt? – motyogta apa fátyolos tekintettel. Ujjait Edgar arcára simította és gyengéden beletúrt a fürtjeibe. – Hogy csináltad?

- Nem tudom! – fakadtam ki halkan és könnyezve simítottam magamhoz a testét. Óvatosan lefektettem az ágyra. Keats lehajtott fejjel figyelte öcsémet és nyüszítve botorkált oda az ágyhoz, megnyalogatta a kezét majd lefeküdt a puha szőnyegre. – Anya merre van?

Apa beletúrt izzadt tincseibe. – Fogalmam sincs, nem veszi fel a telefont, csak a hangrögzítő pofázik folyamatosan!

- Nem említett semmit?

- Mióta volt veled az a kis incidens, anyád kifordult magából – nyöszörögte. Edgar szobájának ajtaját nyitva hagyta, majd kikerülve Kaorit és Calebet, a konyhába sétálva öntött magának egy pohár szénsavas vizet, és karikás szemekkel figyelt engem. A buborékos víz sziszegve ömlött a pohárba, apa elkeseredetten figyelte a táncoló buborékokat, ujjaival a fülét birizgálta, míg teste lassan elernyedt, de a szemöldökei között húzódó fodros barázdák magukba zárták mély gondolatait. Hallottam agytekervényeinek heves mozgását, gondolatai a buborékokhoz hasonlóan viaskodtak egymással. – Anyád nem önmaga! Edgar még olyan fiatal, érted Iris? Mindent megérez, látja, hogy feszültek vagyunk, látja, hogy te is feszült vagy! Hogy nem beszélgetsz Kaorival, látja, hogy azok az idióta jósok mindenbe belekavarnak! A kicseszett életbe látja, hogy válságban vagyunk!

A vizes pohár csattanva érkezett a padlóra. Kaori felszisszent, míg Caleb csendben szobrozott a fal mellett. Barátnőm azonnal felszedegette az összetört darabkákat, mellé guggoltam és feltöröltem a bugyborékoló folyadékot. Apa kétségbeesetten tépte a tincseit.

- Edgar fiatal, még érzékenyebb mindenre, hát nem érted? – Barna szemeiben könnyek gyúltak. – Minden miattunk történik, mert mi képtelenek vagyunk megférni egymással, mert te a saját fejed után mész, mikor anyád és én érthetően kijelentettük, hogy azoknak a nőknek még a közelébe se merj menni!

Egy pillanatra elfelejtette, hogy Edgar alszik, hangja hangos volt, de amint átlátta a helyzetet elfojtotta mérhetetlen haragját és idegesen pattogtatta az ujjait.

- Már megint itt tartunk?

- Miért hol tartsunk Iris?

- Miért kell folyamatosan engem hibáztatni...

- Mert minden a te hibád! Anyád kifordult önmagából.

- És engem kell hibáztatni amiatt, mert képtelen kordába tartani az idegeit? Mert képtelen elviselni egy ilyen válságot?

Apa tekintete megveszett, egy rongydarabot húzott elő és mérgesen nekem akarta csapni, mielőtt fel tudtam volna sikítani, Caleb kitépte apám kezéből a törölközőt és kezét kissé megcsavarva elém lépett. Apa könnybe lábadt szemekkel esett az asztalnak. Barátom eleresztette a karját és megszeppenve engedte, hogy utat törjek magamnak.

- Bocsáss meg nekem – szuszogta gyengén. – Bocsáss meg nekem Iris! Sose tudnálak bántani téged, egyszerűen megöl az ideg, hogy mi van anyukáddal, hogy mi történt Edgarral, hogy te jól érezd magad, hogy a kicseszett családi kasszánk is tönkremegy, mert anyád hirtelen elherdálja az összes maradék apróinkat!

Ujjaim összeszorultak. Éjszaka volt, tudtam, de nekem tudnom kellett hol van az anyukám.

- Mond meg Iris! Még mindig abban a bárban dolgozik?

Tudtam, hogy megígértem anyámnak nem árulom el a titkát, mégsem bírtam tovább nézni azt, ahogyan a szemeiben apró könnyek robbannak, és az érzéseit kivetve végigcsordogálnak száraz bőrén.

Nem mondtam ki a szavakat, arra nem lett volna erőm, helyette üres tekintettel bólintottam. Apa kezei összeszorultak, ideges volt, ujjain dagadtak az erek. Kaori kihúzott háttal figyelte a férfit, óvatosan rásandítottam.

- Caleb! – Barátom szemei azonnal rám ugrottak, néhány lépéssel előttem termett és hatalmas ujjai közé fogta reszkető arcomat. – Azt hiszem még működnek ilyenkor benzinkutak! Keress fel egyet és vegyél jó sok virágot! Érted? Ne műket, igaziakat! Nagyon fontos érted? Ha megvan helyezd az összesen szerte szét a házba, apa mellé is, de a legtöbbet Edgar mellé! Kaori te velem jössz!

Apa szemei felpattantak és sürgős lépteimre irányítottá a tekintetét. Vérben forgó íriszek, összeszorult a gyomrom. Beletúrt fekete hajába és azonnal elhagyta az eddigi ülő pozícióját.

- Azt hiszed elengedlek ezek után? – Megragadta a kezemet és hevesen rázni kezdte a fejét. – Azt hiszed azok után, hogy Edgart majdnem elragadta a halál én még ki merlek ereszteni az utcára?

- Muszáj! Meg kell keresnem anyát.

- Anyád akkor jön haza, amikor haza jön! – sziszegte halkan. – Te itt maradsz! Nem érdekel semmi és senki, mindannyian itt maradtok reggelig!

Megtörten figyeltem apám erősen szorítót ujjait, ahogyan elfehérednek, miközben vézna csuklómat szorongatta. Éreztem, hogy kint a helyem, meg kellett volna találnom az anyukámat, de amint apám barna tekintetébe vesztem és megláttam azt a pezsgő fájdalmat, hirtelen már nem akartam semmit sem, csak azt, hogy ez a két rémült szem nyugovóra térhessen.

Homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, pórusai feldagadtak, láttam, hogy az orra tövében összegyűltek a sós cseppek. Hosszú orra csillámlott a fényben, vékony ajkait összeszorította, majd eleresztette az ujjaimat. Még mindig feszes volt a tartása, a szekrényből előhúzott egy újabb üvegpoharat és szénsavas ízzel töltötte meg. Mindannyian feszült figyelemmel követtük a bugyborékokat, melyek lassan elmerültek az örvénylő kavalkádban.

Szörnyen meleg volt. Annak ellenére, hogy nem rég még kint hűvös idő honolt, hirtelen már nem éreztem mást, csak azt, hogy az izzadság cseppek a testemhez tapasztják a ruhadarabokat. Búgott a légkondi, hallottam azt a monoton búgást, testvérem nyugodt lélegzetvételeit, a nyamvadt szénsavas víz hörgését. Minden ott volt a nappaliban, ott hullámzott magában a szobában, a lakásban. Mindent megemésztett. Az összhang nem volt hangos, vagy idegtépő, sokkal inkább rémisztő. Az éjszaka sötétjében, csupán egy pislákoló fény a hatalmas feketeségben.

Így éreztem én is magamat, elveszve. Annyi ideje halogattam ezt, annyi ideje ott lappangott az üres komódban, a poharakban, a padlóban, magában a falakban. És most, mikor már azt hittem csupán az őrület játszadozott velem, most minden a feje tetejére fordult. Nem volt már logikus válasz, magyarázat. A víz, ami e pillanatban nem volt más, mint az örvénylő sötétség, már a karjaiba ragadt. Az ujjai közé szorított és nem eresztette egyikünket se. Egy végtelen valamibe rántott, aminek még csak most kezdtük el kóstolgatni az igazi ízét.