- Iris Marva Baum

Ming szavai egész nap a fejemben kergetőztek. Minden betű egymást lökdösve versengett azért, hogy a szemeim elé kerülve megrázogathassák kecses alakjukat. A végére már elegem lett a szemeim előtt lejátszódó katyvaszból, de képtelen voltam leállítani az agyamat. Otthon az ágyon, a kanapén, az ebédlő asztalnál. Ugyanaz a rémisztő monológ.

Hogy tehette volna azt, amit én? Talán most is itt van velem valahol? Megfigyel?

Az ujjaim közt remegett a villa, testem reszketett és hányinger kerülgetett akárhányszor rápillantottam a gőzölgő csirkére és a párolt zöldségekre. Kezdtem úgy érezni, hogy talán a szüleimnek igaza volt, a jósok veszélyesek voltak, képesek voltak az agyamba fészkelni magukat és lassú folyamattal verték ki az épeszemet a helyéről.

Anya kihúzott háttal helyezett egy répadarabot az ajkai közé, míg szemeivel reszkető kezeimet figyelte. Edgar jókedvűen falatozott és közben az állatkertben látottakat mesélte. Ajkai édes mosolyra görbültek, ám ez a mosoly arra emlékeztett, ahogy verejtéktől ázottan fetrengett az ágyamban. Az az egyetlen szó.

És kitört belőlem.

Bocsánatot sem kérve rontottam ki az ebédlőből, magam mögött hagyva anya elhűlt kiáltását és apám értetlen mormolásait, öklendezve rohantam a fürdőbe, ahol kulcsra zárva az ajtót komótosan kiadtam magamból azt a kevéske ételt, amit a mai nap alatt magamba bírtam erőszakolni.

Aztán eszembe jutott Noah fáradt tekintete abban az aprócska szobában, a szavak, amiket kivágtam az újságból, a falról lelógó levendula friss illata, melynek lágy harmatja elvegyült a levegőben terjengő fülledt tea telítő zamatával.

- Iris? Minden rendben? – Apa bekopogott. – Kinyitnád kérlek az ajtót?

Nem bírtam válaszolni mivel a kesernyés epe belém szakította a szavakat. Apa egyre erősebben dörömbölt és én csak hánytam, hánytam és hánytam. Sírva terültem el a padlón, a hányás orrfacsarító szaga terjengett a szobában, a forró testem izzadni kezdett, zokogtam. Testem lefáradt és már csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó reccsent, majd két hűs kéz, ami hideg víz alá dugott.

- Tűzforró vagy! – susogta anya elhűlten, miközben rövid tincseimet igazgatta. – Istenem, mikor fáztál te meg ennyire, vagy hol szedted ezt össze?

De nem bírtam válaszolni. Így fogott el az álom.

. . .

- Mit gondolsz? Köze lehet ennek az egésznek a jósokhoz? – anya hangja átütött a nyitott ablakból beszűrődő zajokon át.

- Avery...

- Ben, ez komoly! Natalie azt mondta nekem, hogy az anyjánál ugyanezek a tünetek ütöttek ki még az őrülete előtt.

- Avery, értem, hogy aggódsz, de nem gondoltál bele abba, hogy talán az akasztotta ki a gyomrát, ami az utóbbi időben éri őt? Nem egyszer jöttél haza lila foltokkal az arcodon, a taxis munkám se fizet sokat és emellett még ott van az öccse, a barátnője, akivel pont az elmúlt időben veszett össze! – Apa a végére megemelte a hangját, de anya elhűlő sóhajai félbeszakították.

- Már te is úgy gondolod, hogy nem ártalmas a jóslás?

- Édesem...

- Azt hiszed, hogy unalmas óráimban ezen agyalgatok és különböző, egymásnál egyre rémisztőbb történeteket találok ki csak azért, hogy magam ellen hergeljem a lányomat?

- Egy szóval sem állítottam ezt – vágott közbe apa mormogva, de ekkor egy vén papucs slattyogása szakította őket félbe.

A levegőt megtöltötte a keserű vén ember szaga, csak ültem mozdulatlanul és vártam a végzetemet. A papucsokhoz és s szaghoz nemsokára egy elszívott hangú vénember szólalt meg. Rekedtes hangja halkan csendült fel.

- Egyszerű influenza, igen csúnyán mutatkozott meg a lányon, de semmi komolyabb. Ha rendszeresen szedni fogja ezeket a gyógyszereket alig pár nap múlva felgyógyul.

- Dr. Robins...

- Ne aggódjon Mrs. Baum a lánya felfog gyógyulni. – sercegő papír, majd a papucsok slattyogása egyre csak halkult.

- Ne aggódj Iris, én segítek neked! Ki fogom űzni belőled a gonoszt!

Csak ennyit mondott, majd alig halható lépések mellett eltűnt a szobámból. Pilláimat lassan felnyitottam és figyeltem a fehér ajtókat és hallgattam a mögötte zajló életet. Keats haragos ugatását, majd öcsém visítását.

Feküdtem az ágyon és anyám utolsó szavait pörgettem át a fejemben. Talán azt hitte én őrültem meg, de csak most vettem észre, hogy igazából ő őrült meg a félelemtől.

Az ágyban helyezkedve szemeim lecsukódtak, majd alig pár perc múlva felnyíltak.

Edgar félénken állt az ágyam mellett és hatalmas szemeivel engem méregetett. Ujjai össze voltak a fűzve és kíváncsian lépkedett közelebb.

- Anya megtiltotta, hogy idejöjjek – súgta halkan. Az öklét szétnyitotta és egy kis cetlit ejtett a takarómra. Öcsém elmosolyodott, majd kiszaladt a szobából, ugyanúgy résnyire nyitva hagyva az ajtót, ahogyan az azelőtt is volt, mielőtt belépett.

Remegő ujjaimmal szétnyitottam a színes papírra firkantott csúnya betűket.

azt mondták nekem, ha valaki beteg, akkor meg kell őket ajándékozni és akkor meggyógyulnak!

Egy apró kis virág esett ki a lapok közül. Halkan felnevettem és a mellkasomhoz szorítva a virágot, mélyen magamba szívtam az illatát. Éreztem valami port. Hirtelen elkapott az álom és már csak arra keltem fel, hogy valaki zörgött a szobámban.

Tekintetemmel a sötét alakot figyeltem. Már egészen jobban voltam, mint reggel, de az a sötét paca a sarokban egyszerűen nem hagyott pihenni.

Percekig éreztem valami felnyársaló pillantást, de aztán ez mind megszűnt. Nem éreztem semmit, csak egy apró fuvallatot a fülemnél.

Másnap reggel már korán kipattantam az ágyamból és még csak egy pillanatra sem éreztem meg a tegnapi rosszullétet, mintha Edgar virága tényleg segített volna. Reggel mikor kikeltem az ágyamból meg akartam szorítani a virágot, de az már eltűnt, viszont a fülemnél egy aprócska szirmot húzott ki anya a hajamból.

Ügyeltem arra, hogy a szüleim még csak tudomást se szerezzenek arról, hogy meglépek otthonról. Délelőtt eljátszottam a betegeskedő lányt, de amint lelépett anya és apa, Edgart elvittem a barátjához, magam pedig összeszedve a cuccaimat megindultam egy jól ismert környék felé.

A buszon figyeltem arra, hogy még csak egy beteg ember közelébe se kerüljek, rémisztő volt a tegnapi emlék. Mikor leszálltam a buszról a telefonom éles csengésbe kezdett, nem számítottam arra, hogy bárki is keresne. Imádkoztam azért, hogy ne a szüleim hívjanak.

Caleb volt az.

Az utóbbi időben teljesen megfeledkeztem róla és emiatt szörnyű bűntudat gyötört, miközben a kibetonozott, szürke járdán siettem a Ling házhoz, a fülemhez illesztettem a telefont és ügyelve a kátyúkra felvettem.

- Meg sem kérdezem, hogy miért is nem vagy otthon azok után, ami tegnap volt veled.

- Mégis honnan szereztél tudomást arról, hogy nem vagyok otthon? – lenéztem a sűrűn ültetett előkertre és az árván virágszó nősziromra. – Mond, hogy nem hívtad fel a szüleimet!

- Tegnap voltam nálatok, anyukád azt mondta, hogy nagyon beteg vagy ezért nem látogathattalak meg, gondoltam ma beugrok hozzátok, de senki sem volt ott. Iris, jól vagy?

Sóhajtva kisöpörtem egy tincset a szemeim elől és megigazítottam a tavaszi virágokkal díszített szoknyámat. Ujjaimmal megdörzsöltem a homlokomat.

- Jobban vagyok, de...

- Mit akarsz te azoktól a nőktől?

Caleb ismert. Fölöslegesen beszéltem volna be neki egy béna hazugságot, ő átlátott a szitán.

-Pár perc és ott leszek, várj meg.

Igaza volt. Alig öt perc elteltével a fiú kiszállt a drága autójából és beletúrva a szőke fürtökbe elindult felém. A kulcsokat még gyorsan a zsebébe tűrte, majd megtorpanva előttem óvatosan végighúzta az ujjait az arcomon. Hiányzott.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

De nem válaszolt, csupán egy méreghosszú csókban részesített. A fiú beletúrt a fürtjeimbe és mosolyogva rázta meg a fejét.

- Iris, tudod, hogy tiszteletben tartom a döntéseidet, de kell ez neked? Mit akarsz azoktól a jósoktól?

Megforgattam a szemeimet és fellestem a buján összeültetett erkélyre. – Tudnom kell valamit. Azt hiszem valami olyan dologba csöppentem bele, ami egyszerűen nem hagy nyugodni, érted?

- Miért csinálod ezt?

- Mit? – kérdeztem halkan és közben próbáltam magabiztosnak tűnni. Tudtam mire érti, de úgy akartam tenni, mint aki sík hülye.

- Ez a való világ, Iris. Itt nincsenek jósok, itt nincsen mágia, ez egy egyszerű, unalmas élet. Nem akarom, hogy ezek a pénzsóvár nőszemélyek kicsikarják...

- Caleb, ez az én döntésem!

És a fiú nem szólalt meg többet. Csendben felballagtam a megszokott lépcsőházban és Caleb végig mellettem volt. Az ujjaimat szorította, miközben zöld szemeivel felmérte a terepet. Igaz sokszor jártunk már itt, hisz Kaori is itt lakott, de most egészen más szándék vezérelt minket.

- És ha Kaori meglát?

Sóhajtva megcirógattam az ujjait és felnéztem a szemébe. – Kaori most nincs itthon, szerdánként mindig eljárnak vacsorázni a családdal.

Caleb bólintott, de merev vállain nem tudott lazítani, szúrósan méregette a hármas számú házat. Feszélyezettnek éreztem magamat, féltem attól, hogy mit fog gondolni. legszívesebben megszöktem volna, de tudnom kellett az igazat.

Az ajtó megint magától tárult ki és Mr. Salmony, bicegve igazította meg a barna kalapot.

- Jó napot! – mosolygott. Mély hangja figyelmet kényszerített magára. – Öröm újra látni kegyedet – elvigyorodott, majd apró léptekkel el is tűnt a lépcsőházban, csupán öreg cipőinek slattyogása maradt meg utána.

Caleb megköszörülte a torkát és beljebb merészkedett a szobában. Senki sem állt az ajtóban, senki sem próbálta bezárni, egyszerűen tárva-nyitva állt és hagyta, hogy az orrfacsaró fűszernövények valamiért becsábítsák az arra járókat. Óvatosan elkezdett maga után húzni és kíváncsian felmérte a hallt. A falak élénk színükkel máris magukra terelték az ember figyelmét.

Beléptünk. Gyorsan levettem magamról a cipőket és magam után taszigálva a megtorpant fiút beljebb nyomultam.

És minden. Minden a megszokott rendben állt. Éreztem a konyhából besurranó kockás leves csábító illatát, az erkélyről beszédelgő virágok édes aromáját. Mélyen magamba szívtam ezt a csodás párost, majd megszokottan körbekémleltem a zsúfolt nappalit. A lilás falak, a plafonról csüngő fűszercsokrok. Caleb érdeklődve eresztette el az ujjaimat és ügyelve a szőnyegre pakolt tárgyakra lassan körbesétált a szobácskában és felmérte a terepet. Valamiért jó érzés fogott el. Caleb szőke fürtjei a homlokába futottak és zöld szemeit el is takarták előlem, izmos hátán lazán lógott a galléros pólója, míg lábait egy megszokott khaki színű rövidnadrág fedte.

- A nőszirom és az ő szőke hercege?

A fiú ijedten rándult össze és tekintetével felkutatta a falnak támaszkodó Linget. Hosszú, ősz haját meglebegtette az ablakból becsorgó szellő kellemes fuvallata.

- Caleb Werbutton – sétált vissza hozzám.

- A szőke herceg, aki meghódította a nőszirom szívét – kacagott fel és hátra túrta hosszú haját. Közelebb lépkedett, miközben egyetlen egyszer sem pillantott le a lábai előtt heverő káoszra. – Yu Ling, bár szerintem tudod ki vagyok.

- Volt szerencsém hallani önről.

A nő felkuncogott és barátom válla felett ránézett Mingre, aki egy gőzölgő levessel a kezében egyensúlyozott be a szobába. Újonnan vágatott frufruja a szemébe lógott, és hevesen próbálta kifújni a tincseket szemei elől.

- Oh! Micsoda helyes úrfi – nevetett fel, ahogy lerakta a tálat a komódra. – Yu Ming vagyok, ő pedig Yu Tu, a fiú mellette pedig Noah Cambern, a mágus.

Caleb tekintete azonnal Noah-ra vándorolt, a szemeiben megcsillant a felismerés. Közelebb lépett hozzám és ujjait az enyémekbe fűzte, mintha hirtelen feltámadna benne a birtoklási vágy.

Értetlenül szorítottam meg az ujjait. Caleb sosem volt az a féltékeny típus, nem viselkedett senkivel így, de Noah valamiért máshogy hatott rá. Noah nem volt kifejezetten szép fiú. Vonásai kemények voltak mégis hihetetlenül lágynak hatott az összkép. Göndör, aranybarna fürtök, sötét szemek és éles vonalak. Körbeölelték a sötét élek, de mégis valami megragadta a figyelmet.

Ling oldalra döntötte az orcáját és finoman megbökte Ming tenyerét, aki már a komód mellé húzott egy bársonnyal bélelt széket és jóízűen falatozni kezdett.

- Azt hiszem én most elmegyek – fűzte hozzá Noah és a hallba szaladva azonnal a lábaira húzta a cipőjét és egy utolsó pillantásra sem méltatva kirontott a házból.

- Noah!

Kiszakadtam Caleb karjai közül és nem foglalkozva a halk mormogó hanggal a fiú után eredtem. Noah háta élesen kirajzolódott előttem. Nem tudtam mit akarok vele, azt sem értettem miért szaladtam utána, de egyszerűen nem bírtam hagyni azt, hogy csak úgy kifusson a markomból.

A fiú lassú léptekkel haladt a járdán és lehorgasztott fejjel figyelte a lábai alatt húzódó kátyús betont.

- Megvárnál?

A fiú megtorpant és kíváncsian méregetett. A sárga nárciszokkal díszített szoknyám és a hosszú, fehér golfzoknim magára vonta a figyelmét. A fülem mögé tűrtem a hajamat és lassan megközelítettem.

- Mit akarsz?

Mindig ugyanazt a kérdést szegezte nekem és én mindig ugyanazzal a bizonytalansággal pillantottam vissza a szemeibe.

- Miért akadsz folyton az utamba? – motyogta haragosan és megfordulva elindult az utcán.

- Nem gondolod, hogy pont emiatt végre felhagyhatnál ezzel a magatartással?

- Mit kéne tennem? Hányszor mondtam már el neked, hogy nem akarok senkivel sem beszélgetni? Hogy nem akarom senkivel sem megosztani az időmet? Olyan nehéz felfogni, hogy egyszerűen egyedül akarok lenni? – Hangja a végére elcsuklott. Éreztem a belőle csöpögő fájdalmat, de a fiú kihúzott háttal állta végig a pillantásomat.

- Egyszer...

- Iris – vágott közbe, de nem foglalkozva vele folytattam.

- 10 éves voltam, mikor egy álmot láttam. Nem volt benne semmi érdekes, három betű volt benne. N. J. C. ez a három betű lebegett mindvégig előttem, de mielőtt felébredtem volna egy szénfekete íriszt pillantottam meg, pont olyan volt mint a tied, Noah!

Beletúrtam rövid tincseimbe és mélyen magamba szívtam a levegőt, nem akartam előtte sírni, nem akartam, hogy lássa azt miként törik szét a bensőm. Annyi éven keresztül titkoltam el, fájdalmas volt megszabadulni a mázsás súlyoktól.

Noah tekintete éles volt.

- Értem.

. . .

A Yu lakás megint csendes volt. Ott ültem, kezemben egy gőzölgő tál levessel és hallgattam azt, ahogyan Ling kifaggatja Calebet. A fiú tökéletesen alakított, de szavai közben egyszer sem eresztette el az ujjaimat, melyekkel körbefontam puha tenyerét. A számba helyeztem egy répadarabot és elmosolyodtam a fiú hangján.

Miután visszaértem a lakáshoz, Ming megkínált egy kis levessel és azonnal jobban éreztem magamat. Noah nem jött vissza. Folyamatosan az ajtót lestem, de a fiú képtelen volt felnyitni azokat a fránya ajtókat. Elmondtam neki, elmondtam neki a legféltettebb titkomat, de ő lerázott. Kezdtem kételkedni abban, hogy maradtak-e benne még érzések.

- A nőszirom szenved talán? – simított végig a szabad tenyeremen Ling. Hangja nyugodt volt. – Szomorúak a szemeid, Iris. A mágus miatt ne aggódj, igaz, hogy nehéz eset, de a szíve mélyen ő csak egy szerethető kisfiú, akitől megfosztották az örömöt.

- Mond meg mit jelentett az álmom!

Ling felállt, mutatta, hogy kövessem az elzárt szobába. Caleb utánam nézett, de én megadóan megráztam a fejemet és követtem a nőt, a lila szobába. Helyet foglalt a foteljében, a nyitott kis ablakból beszűrődtek a zajok, hallani lehetett a fán csiripelő cinegék fenséges nótáját.

- Álmok. Miért hiszed, azt, hogy az álmok jelentenek valamit? Miért hiszed azt, hogy egy kósza szempár és néhány kósza betű pont Noah-hoz fűznének, nem gondolod, hogy talán a szíved vonz téged hozzá?

Halkan darálta le a szöveget.

- Azt gondolja talán, hogy hamisak az érzéseim Caleb iránt? – Megráztam a fejemet. – Szeretem Calebet, és tudom, hogy betűk és a szempár Noah-hoz tartoznak, nem tetszik nekem egyszerűen tudnom kell a válaszokat, Ling! Nem érted, hogy tönkre megy az életem? Az öcsémet megszállják éjszakánként, engem pedig árnyak vesznek...

- Árnyak? - A nő szemei kikerekedtek. – Milyen árnyak, nőszirom? Tu érzett rajtad valamit!

- Ma este egy árnyék volt a szobámban, miután Edgar a kezembe adta a virágot. – Szemeim megragadtak a fülére tűzött kis szirmokon, pont ugyanúgy nézett ki, mint az, amit Edgar adott. – Maga volt az?

- A virágok óvnak attól, hogy az est megcsókolhasson, nőszirom. Ne feledd ezt. 

Új fejezet! 

Remélem már kíváncsian vártátok ezt a fejezetet és sok-sok idő elteltével van időm arra, hogy leüljek a gép és végre pötyöghessek néhány szót!

Nos nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a fejezet! 

puszi: Kira!