- Noah James Cambern

Nixon szemei nyersek voltak, akár kettő éles jégcsap. A zsebeibe tűrte hosszú ujjait és alsó ajkát a fogai közé szippantva oldalra döntötte a fejét. A fekete fürtök követték a mozdulatait.

- Hazudsz, ha azt mondod, hogy nem gondolkoztál el azon milyen lenne véget vetni ennek az egész szenvedésnek és egyszerűen elmerülni ebben a sötét tudatlanságban – felnevetett. Mintha a szavai humorosak lettek volna. Halkan megfordult, körbe kémlelte a végtelen eget, végignézett egyesével a villámló csillagokon és legutoljára esett tekintete rám. Mintha saját magamat láttam volna azokban a merész kék szemekben. – Most kérdezek valamit. Te döntöd el, hogy hazudsz-e, vagy sem. – Nem mondott semmit, a szavak mégis magukkal rántottak. – Őrültnek érzed magad?

Rávághattam volna azt, hogy nem, de hazudtam volna. Már hogyne lettem volna őrült? Miranda Cort, aki kismillió értelmes magyarázattal szolgált nekem, hogy miért hiszem azt, hogy más korból jöttem, de én szentül hittem a saját elképzelésemben. Ezután mondhatnám azt, hogy nem vagyok őrült?

- Nem tudom. – A tücskök elnyelték a szavakat.

- Pontosan ezt válaszoltam annak a pasasnak nem tudom, talán húsz éve?

Hitetlenül kaptam fel a fejemet. Ujjaimmal eleresztettem a táskákat, melyek halk puffanással értek földet, elmacskásodott végtagjaimat rázogatva mértem fel újból az előttem álló férfit. Nem tűnt idősnek, nem voltak ráncai, nem látszott rajta a kor, de a tekintete. Csak a tekintete sugárzott valami többet, vagy meglehet, hogy csak a hold különös fénye világította meg ilyen formán ezt a férfit.

Megrázta a fejét és felnevetett. – Húszasnak tippeltél? A lányoknál beválik, mind 22-re teszi az életkoromat. – Végigsimított az állán. – Tudod én is húszasra fogadnék. Komolyan! És láss csodát, már 44 éves vagyok, pontosan a duplája, érted?

- Ki vagy te?

Nixon szemei csak most kezdtek igazán fényleni.

- Hát Nixon.

- Milyen Nixon?

- Milyen legyek? – kérdezte halkan. – Te döntöd el, a név az csupán egy név, nincs jelentősége. Vagy szerinted van? Szerinted van értelme annak, hogy elnevezünk valakit abban reménykedve, hogy különleges nevet kap? Hogy mássá válik ezáltal?

- Mire akarsz kilyukadni? – hátráltam és lepillantottam a táskáimra. A férfi rémisztő volt, túlságosan sötét, túlságosan sok titok lengte körül.

- Szerinted azáltal, hogy Noah lettél valaki mássá váltál? Különleges lettél?

Nem akartam erre pazarolni az időmet, de az az örvénylő szempár egyre inkább megkavarta a gondolataimat.

Kerüld a tekintetét!  jane halkan csiripelte a fejemben. Azonnal a táskákra szegeztem a pillantásomat és csendben figyeltem, hogy a sötétség lassan magába szippantja. Fel sem fogtam, hogy anélkül tudta a nevemet, hogy elárultam volna.

Ez volt a jel arra, hogy távoznom kell. Megragadtam a táskák füleit és halkan köhintettem egyet.

- Noah... nem érdekel, hogy hagytam ott a szomorúságot, a kötöttségeket. Nem érdekel hogy találtam meg a választ magam a kérdéseimre?

Egy mézesmadzagot húzott el előttem. Tudta a nevemet, tudta, hogy mire vágyom. Ha nem hittem volna a mágiában őrültnek hinném, de én, aki egy egész évszázadot repült a korban, hogy teheti meg azt, hogy valakit őrültnek titulál?

- Azt hiszed nem hasonlítunk, én is azt hittem. Menekülni akartam, hátat fordítottam akkor. Elpazaroltam 1 évet, de a második alkalommal megragadtam a férfi kezét, megragadtam és nem eresztettem. 22 éves voltam akkor, mikor először találkoztam vele, amikor először megízleltem milyen érzés Nixonnak lenni. Most 44 vagyok és egyetlen pillanatot sem bántam meg!

- Mit akarsz tőlem, Nixon?

Nem hallgattam a fülemben sipító hangra, ránéztem.

- Én csak segíteni, higgy nekem, Noah. Ha megízleled milyen érzés sosem akarsz majd mást. Csak eleresztesz mindent, választ találsz mindenre és csupán a nirvánában fogsz lebegni. Boldogan.

- Ki vagy?

- Egy Nixon.

A táskákra szegeztem a pillantásomat. – És mit akarsz tőlem? Minek kellek neked én?

A férfi arca mintha megrezzent volna. Talán nem gondolt arra, hogy megkérdezem? Nixon szemei elsötétedtek, majd lassan megigazítva fekete kabátját hátrálni kezdett és az őt körülvevő sötétség pedig lassacskán magába szippantotta. A kék tekintet viszont velem maradt.

- Okos vagy Noah, de én csak segíteni szeretnék.

Válaszra se méltattam. Megfordulva vetettem magamat mélyen a chicagoi sötétségbe. A hold megvilágította előttem az utat és egy idő elteltével megszűnt bennem az a fojtogató érzés. Nixon tekintete nem tapadt rám többé.

. . .

- Nocsak, mit repített ide a szél?

Pilláim összeragadtak, de mikor sikerült kinyitnom őket az erős fény vakított meg. Csak bámultam azokat a rövid fürtöket, a szél szórakozottan kapott bele. Tu végignézett rajtam, halkan bólintott és hosszú ujjait felém nyújtva segített fel a koszos betonról. Megdörzsöltem a szemeimet és figyeltem a nőt, aki lassacskán körbekémlelte a területet, aztán kihúzva eddig összegörnyesztett hátát megindult a lépcsőház felé. Ujjait a faajtóra helyezte, majd a kulcsait előkotorászva nekitámaszkodott az egyik vastag polcra.

- Megviseltnek tűnsz – jegyezte meg, mikor beléptem utána a sötét helységbe.

- Kidobtak a házból – válaszoltam. Tekintetem lesiklott a nőre. Bólintott. – Hova megyünk?

- Először is átöltözöl és megmosdasz, csak utána kívánkozok beszélni veled. – Kitárta az ajtót és megjelent előttem egy földön vagdosó Ming. A vörös hajú hölgy vigyorogva intett egyet, de tekintetét nem hámozta le a megsárgult újságpapírokról. Az olló csattogása megtörte a ventilátor búgását.

Mind olyan természetesen fogadták azt, hogy megpakolt táskákkal beléptem a házukba. Mintha egész életükben erre vártak volna, egyetlen egy kérdő pillantást sem ejtettek meg felém. Kezdtem úgy érezni, hogy ők jobban ismertek engem, mint én magamat.

Tu bevezetett egy aprócska szobába, egy vékony matrac húzódott a kárpitolt padlón, az aprócska ablakon azonnal beszökött a fény és édes sugarakkal áztatta el az egész szobát. A falak halványsárgák voltak, a plafon pedig piszkos fehér. Éreztem a frissen festett szoba kellemes illatát. Ledobtam a táskákat és kérdőn meredtem a nőre, de az ajtóban már nem állt senki.

Bekukucskáltam a szembe lévő szobába, ami egy fürdőszobát rejtett. A zöld és lila csempék egymással keveredve egy színes falat alkottak, a padló napsárga színű apró csempével volt kirakva. Vakítóan sok szín volt. A réz mosdókagylóra esett a pillantásom.

- Mindent megtalálsz a kagyló alatt lévő kis szekrénybe, szolgáld ki magad! – csilingelte a nő, majd a fehér ajtók bezárultak és egyedül maradtam csüggedt tükörképemmel.

Hamar végeztem a mosdással, fogaimat átsikáltam az ujjaimra nyomott fogkrémmel, és egy tiszta törölközővel leszedtem róluk a rájuk ragadt maradékokat. Frissem pillantottam a tükörképemre, ám nem láttam semmi mást. Ugyanúgy maradtam egy göndör fejű srác.

- Kész vagy – csapta össze a kezét Tu. Beljebb lépett és büszkén végignézett rajtam. – Ma sok vendégünk lesz, először Mr. Salmony érkezik majd meg, utána pedig a kis nőszirmod.

- Nem...

- Csitt! – Csettintett egyet ezzel belém rekesztve a tagadó szavakat. Gyűlöltem, ha Irist a nőszirmomnak nevezték. – Ha jót akarsz, egész nap a szobádban leszel, nem zavarod meg se Minget se pedig Linget, érthető?

Tekintete egy pillanatra elsötétedett, majd pár másodpercnyi csend után sóhajtva elindult.

- Kérlek tartsd magadat az ígéretedhez és ne gyere elő napnyugtáig!

. . .

Az aprócska szoba pár óra elteltével fullasztóvá vált. Csak figyeltem a nap lassú vonulását a falon és fél füllel a kint zajló beszélgetéseket hallgattam. Tudni akartam, hogy Tu miért fogadott be, hogy mi elöl intett óva, hogy miért kell a szobában rejtőzködnöm, mikor egyértelműen zajlott kint az élet.

Gyűlöltem azt, hogyha megmondták mit tegyek, de tartoztam Tunak. Tartoztam neki annyival, hogy megtartom a szavamat. Egy valamivel azonban nem számoltak. Szemeim már éppen lecsukódtak, mikor a becsukott ajtó felnyílt és egy halk sikkantás hagyta el valaki száját.

A pillanatnyi fáradság kihullott belőlem és kíváncsian figyeltem Irist, aki az ajkai elé helyezte az ujjait. A lány szemei homályosak voltak, pillái reszkettek.

- Noah?

- Iris?

A lány hitetlenül megrázta a fejét és a homályosság el is tűnt buja tekintetéből.

- Mit keresel itt? Miért fekszel ezen matracon ebben a szobában? – óvatosan beljebb lépett és körbekémlelte a területet. – Mit csinálsz itt?

Annyiszor el akartam kerülni őt. Csak a térdemre támasztottam a fejemet és értetlenül kémleltem őt. Még mindig nem akartam megismerni, most, hogy kiszökött az életemből Jane és az ő zűrös világa végre úgy éreztem, hogy nem tartozom senkinek se azzal, hogy próbáljak kedves lenni, egyszerűen lehettem önmagam. Egy végtelen senki, aki gyűlölte az életét.

- Öhm...

- A nőszirom betévedt az ifjú úr szobájába? Miért nem csodálkozok? – Ling az ajtónak támaszkodott és összefűzte mellkasa előtt az ujjait. Megrázta a fejét és Iris mögé osonva óvatosan a vállaira simította az ujjait. – Ming vár. Azt hiszem sok mindenről kell még beszélnetek.

És Iris hallgatott rá. Most először láttam a tekintetében némi megadást, egy utolsó pillantást vetett rám és újból egyedül maradtam a szobában, a vonuló árnyakkal.

. . .

Egy idő elteltével hallottam, hogy Iris elhagyta a házat. Láttam a sötétedő égboltot, a horizont mögé rejtőzködő napot és a lassan felgyulladó várost. A neonfények a nap nyugvását követően átvették az irányítást, még itt is ebben az aprócska kínai negyedben is domináltak a narancsos és vörös árnyalatok. A kék és sárga buszok közt ott villogtak a piros lámpával villámló autók, a hangoskodó fiatalok és úgy egész Chicago. Láttam a szemeim előtt, hogy Jane Lisával karöltve lépik át a Scooter ajtaját, míg én az aprócska szobában kuksoltam egy hatalmas lakástömb egyik szegletében.

Ebben a percben még és még inkább elveszettnek éreztem magamat, nem volt senki mellettem, nem tudtam kivel veszekedni. Annak ellenére, hogy Jane és én, amíg egy házban éltünk egyszerűen elvoltunk, nem beszélgettünk, nem lelkiztünk, de mégis ott voltunk egymásnak. És most már tényleg senkim se volt.

Eszembe jutott Nixon.

A szavai.

És elfogott az álom.

Nem tudom mire kelhettem, talán a halkan felszusszanó lélegzetvételekre? Vagy az izzadt testnek kesernyés bűzére? Tekintetem először Petert fedezte fel, a hold fénye a felhők pelyhes takarása mögül keresgélte a fiút, aki nyáladzva hevert a kárpiton, míg árnyéka teljesen beleveszett a mögötte húzódó sötétségbe.

Horkolva fordult a másik oldalára.

A mögötte lévő sötétség arrébb húzódott. Az egész feketeség egy amőbához hasonlított, hosszú állábakkal nyúlt a falak felé és egyre csak közelebb húzta magát láthatatlan karjaival. Halk volt, alig lehetett érezni, de én mégis láttam. A sötétségben húzódó kérdéseket, kételyeket, a félelmet, amit magával ráncigált.

Figyeltem. Csendben voltam. Kuksoltam.

- Mit látsz? – halk sustorgó hang, mint a nyári szellő, ami reménykedve kap a kiszáradt, sárga fűszálakba és annak vékony húrjait pengetve várja, hogy valami édes hangon megszólaljanak. Ehhez bírtam hasonlítani a férfihangot, ami visszhangozva körbelengte a szobámat, ám Peter meg sem moccant. – Nos, Noah? Mit látsz? Mit hallasz? Csak vessz a sötétségbe, ne félj tőle, engedd magadba.

A hang örvényként szippantott magába. Igézve pislogtam és a sötétéség egyre csak közeledett, végül egy gyilkos sárga szempár bukkant elő. Olyan ismerős volt, az éles színe, a felejthetetlen érzés, amit magával ráncigált.

- Exitus.

- Halál – búgta hang a fülembe.

Nem kellett mondania, tudtam, hogy mi az.

Ám a sötétség hirtelen elapadt, az ajtó kicsapódott és éles fény áradt az eddigi homályos szobába. Ezer elhaló sikoly követte a fénycsóvák útját. Mint az esti égboltba csapó villámok. Tu lihegve lökte odább a horkoló Petert és elém ugorva a tenyerei közé kapta az arcomat. Forró lehelete az arcomba szánkázott.

- Kiket láttál? – Megrázta a vállamat. – Noah, kiket láttál? Kik voltak itt? Mit akartak tőled?

- Nem tudom – rebegtem halkan. A nő gyengéden pofozgatott.

- Noah, gondolkozz, kik voltak itt? Mit akartak? Emlékezz!

De képek elhomályosodtak, csak bambán pislogva meredtem az aggódó szempárba.

- Az éjszaka gyermekei – hörögte Peter megfordulva. Tekintete véreres volt és kapkodta a levegőt. – Ők voltak itt.

- És nem gondoltad, hogy segítened kellene Noah-nak?

- Nem láttam! Mit gondolsz szerinted engedik, majd, hogy közbe avatkozzak? Okosak, a Nixonok évezredek óta léteznek, a sötétségbe bugyoláltak! Mit vársz, hogyan szedjem ki magamat abból a szurkos valamiből?

- Aludtál – szúrtam közbe.

Peter megigazította hatalmas szemüvegét. – Egyszerű mágia, neked úgy tűnhetett, hogy alszom. Direkt csinálták így, faszikám. Nem akartak megrémiszteni, engem mágiába bugyoláltak tehát te naivan csak szuggeráltad a sötétséget.

- Láttam valamit...

Tu azonnal felkapta a fejét és mély levegőt véve leheveredett mellém a matracra, hosszú köntösét odább taszigálta.

- Mindent tudnom kell. Noah ismerős név az számodra, hogy Nixon? Vagy Nix?

A név halkan lappangott a tudatomban, a percekig húzódó csöndben végül hirtelen beugrott a kép, ahogy bőröndökkel a kezemben figyeltem a csattogó csizmájú férfit. Nixon.

- Igen... találkoztam nem rég egy férfivel, azt mondta így hívják.

Tu sopánkodni kezdett valamit az anyanyelvén és közben próbálta ne összekócolni az aranyos tekercsekbe göngyölgetett fürtjeit. De végül a földre vágta a csavarokat és hosszú ujjaival azonnal a dús szálak közé veszett.

- Mit mondott neked? Mit akar tőled ő?

Én Nixon szavaira gondoltam, arra a kecsegtető valamire, ami úgy hangzott, hogy ő képes engem kiráncigálni ebből a szörnyű életből és egyszerűen megoldja a problémámat. Tu szemei vészesen méregettek, tudta, hogy valamit elhallgatok, de végül egyszerűen megvontam a vállamat és közben próbáltam egy semleges és annál inkább értetlen arcot magamra rázni.

- Elfelejtettem – súgtam halkan és mély lélegzetet véve felpillantottam Tura.

- Ha azt hiszed, hogy eltitkolhatsz előlem valamit tévedsz.

- Ha azt hiszi hazudok magának, akkor nem tudom miért nevezi magát jósnak.

Tu arca összerezzent, majd felállt a helyéről. Összeszedte az elszóródott hajcsavarokat és óvatosan kilépkedett a szobából, de a villanyt ezúttal nem kapcsolta le.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket! el sem hiszitek mennyire jól esik ezeket olvasni! Szóval köszönöm!

és remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek és maga a szünet! próbálok sietni!

puszi: Kira!