- Iris Marva Baum 

Edgar a szőnyegen ült és Keats fülét vakargatta. Mikor megérkeztem piros szemeivel azonnal kiszúrt, de nem rohant oda hozzám. Egyszerűen tovább simogatta a kutya bundáját, engem kizárt, mintha ott sem lettem volna abban az átkozott szobában.

Anya ledobta a táskáját a kanapéra, fáradtan túrt a tincseibe, miközben félszemmel engem máskor pedig apát bámulta. Mindenki feszült volt, de mindannyian másért és máshogyan.

El akartam fordulni tőlük, bemenni a szobámba, magamra zárni az ajtót és hagyni, hogy tekintetemmel elmerüljek a csillagok édes fényében, gondolataimmal Caleb körül andalogva. De mindez nem valósult meg, mivel anya szigorú tekintete arra ösztönzött, hogy üljek le az asztalhoz. Edgar értett a szülők pillantásából és a kutyával a nyomában elindult a szobája felé, egyetlen biztató pillantást sem vetett rám. Úgy tűnt a szülők gondolatai megfertőzték az agyát. Velem ellentétben.

Ujjaimat a farzsebembe süllyesztettem és megjátszott lazasággal ültem az asztalhoz, anya egy pohár jeges teával foglalt helyet előttem, összefűzte a melle alatt a karját és gúnyosan megszólalt.

Tudtam, láttam a szemein keresztül, hogy a munkája még inkább kikészítette az idegeit, de nem tehettek mást. Apa taxis munkája egészen kicsi bevétellel szolgált, míg anya diplomát sem szerzett így nagyon kevés munkalehetőség volt előtte. Nem tudott más nyelven beszélni, elveszett volt az otthonán kívül. Egyik szülőm sem volt kiemelkedően okos, egyikük sem volt gazdag, a családunk egyre csak kevesebb jövedelemmel bírt és a gazdasági okok mellett velem is törődniük kellett. Ám akárhányszor forgattam át ezeket a fejemben nem bírtam bűntudatot kelteni magamban.

Tán attól féltek, hogy a jóslással elherdálom a pénzemet? Hogy Yu Ling érthetetlen halandzsákkal megfertőzheti majd az agyamat? Nem bíztak bennem, Kaori családja már így is túl nagy befolyással bírt a családommal szemben, észre se vették, annak ellenére, hogy rettegtek a manipulációtól mégis a vermében kötöttek ki.

- Hogy képzelted azt, hogy a családi szabályokat a kukába vágva elmész, ahhoz az őrült nőhöz? – Anya nem kiabált, tisztában volt azzal, hogy Edgar bármit meghalhat. Összeszorította az ajkait és az asztalra csapott. – Hogy merészeltél elszökni, mikor apád megmondta neked, hogy otthon kell maradnod. Hogy bírtál elárulni minket?

Apa összekulcsolt ujjaira pillantott, miközben anya egyre csak ingerültebbé vált.

- Nos? Itt már képtelen vagy beszélni? Elszaladtál ahhoz a fiúhoz, nem válaszoltál a hívásainkra nem érdekelt, hogy a családod aggódik érted, hogy a barátnőd...

- Nem akarok Kaoriról beszélni! – csattantam fel.

Anya gúnyosan nevetni kezdett, tincsei az arcába hullottak. Ingerülten nyeltem egyet, ujjaimmal az asztal peremét szorítottam.

- Árulónak hiszed azért, mert szeret téged?

- Igazán szeret, hogyha képes volt hátba szúrni? – reszkető fogakkal néztem anyám szemeibe.

- Aggódott érted. – apa most először szólalt meg. Csendes volt.

- Igaza van apádnak! A legjobb barátnőd, mit vársz tőle, talán ölbe tett kézzel nézze végig azt, hogy néhány némber megfertőzi az agyadat? – Azt a gunyoros kacagást soha az életemben nem felejtettem el. Ahogy zöld szemei megvillantak, majd festett szőke fürtjeit hátra vetve felhörpintette a teáját. – Igazán rossz azt hallani, hogy a saját barátnőddel te ezt tetted volna.

- Én nem a háta mögött árulkodtam volna! Elmondanám a képébe, hogy mit fogok tenni, nem lennék gyáva, nem lennék egy tetves áruló! – kiáltottam könnyező szemekkel. Szüleim megkövülten figyeltek. – Mindig is óvtatok a mágiával kapcsolatos dolgoktól, de ezzel csak azt értétek el, hogy még kíváncsibb legyek, tán nem ismeritek a gyerekek hülye logikáját? Óvtok valamitől, amiről még magatok sem tudjátok, hogy micsoda, honnan tudod, hogy igaz az, amit Kaori szülei mondanak? És kérlek többször ne említsétek annak a lánynak a nevét a közelemben!

- Elveted az egyetlen igaz barátodat csupán amiatt, mert féltett?

- Azért nem akarom látni, mert gyáva volt a szemembe mondani a tetteit!

Anya elfordította rólam a szemeit és halkan nyelt egyet, apa azonnal az arcára pillantott és aggódva figyelte azokat az egyre csak mélyülő ráncokat, melyek a homlokán keletkeztek. Ujjait összeszorított a poháron, mély lélegzetet vett és egy lüktető érrel a nyakán megrázta a fejét. Azok az egykor gyönyörűen csillámló zöld szemek hirtelen kifakultak, anyám összeroskadt a terhek alatt. Nem akartam én is azzá válni, de képtelen voltam tovább hallgatni a hazugságokat. Hamis mosollyal az arcán eresztette el a poharat. Ujjain megcsillant jegygyűrűje, egy apró mosollyal hozzáért, majd ez el is tűnt mert tekintete rám talált.

- Takarodj a szobádba!

És most az egyszer nem ellenkeztem, összehúztam magamat és apró léptekkel megközelítettem a szobát. Felcsaptam a villanyt és csendesen elheveredve az ágyon az ölembe kaptam a noteszemet. Végigsimítottam rojtos gerincén, majd a megtépázott oldalakon, melyeken már így is tobzódtak az érthetetlen irományok. Ezer meg ezer nyíl, annál is több firka. Szavak összevisszasága, mindenütt, minden millimétert kihasználtak az akaratos betűk.

És én csak sodródtam azzal az árral, ami magával ragadott. A betűk lassacskán összemosódtak, minden megfakult és én vakon dőltem a párnákból kirakott menedékembe.

. . .

Egy aprócska kéz szorította a karomat. Edgar könnyes szemei üresen meredtek az arcomba, ujjai fehérek voltak már annyira szorította a csuklómat. Apró teste reszketett és ajkain érthetetlen szavak szökkentek elő, de mégis mintha mindvégig csendben lett volna. Csak állt előttem kocsonyához hasonló reszkető testtel és közben valami idegen nyelven mormolt valamit. Haja csapzottan ragadt a tarkójához és az utcáról beszűrődő fényben úgy láttam, hogy arca egészen elsápadt, akárcsak egy üresen hullámzó tó tükre.

A fiú ajkai csukva voltak, ám a hangok körülvettek. Körül táncoltak, édes mantrák, melyek próbáltak az agyamba férkőzni, úgy éreztem, hogy valami idegen erő csavargatja az agytekervényeimet, rosszul éreztem magamat és a végére már Edgar is megfakult előttem. A fiú hangja viszont egyre csak hangosabban csendült fel és végül arra lettem figyelmes, hogy a szoba üres volt.

Edgar sehol sem volt. Tekintetemet az ablakra vezettem, az egyetlen zajforrás a kintről becsöppenő autók halk moraja és a szél ujjai, melyek az ablak résein keresztül befurakodtak, és a függönyt perdítették szédületes táncba. A hófehér anyag körbelengte az ablakkeretet. A kinti fények apró narancs vonalakat húztak a padlómon, este volt mégis színesen villámlottak előttem a képek.

Edgar.

A szívemben otthont ütő rossz érzést elvetve felálltam az ágyamról. Szívem hevesen lüktetett rettegtem attól, hogy öcsémnek talán valami baja eshetett, másfelől pedig rettegtem a történtektől. Miért álmodtam volna erről? Talán szüleim végtelen aggodalma megfertőzte az agyamat?

Lassan becsusszantam a szobába, ahol az ágyon ott feküdt Edgar, szorosan magához ölelve az egyik plüssmaciját. Keats ásítva felpillantott és kíváncsian oldalra döntötte a fejét. Mellém somfordált és nedves orrával a bokámat bökdösve együtt figyeltük Edgart. Arca nyugodt volt, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a fiú, aki alig pár perce még az ujjaimat szorongatta a matracom mellett.

Mélyen magába szívta a levegőt és csendesen fújta ki azt, nem is tűnt fel először, hogy lélegzik, de a csendben töltött hosszú percek elmúltával rájöttem, hogy a vékony takaró, ami körbe ölelte a testét, halvány mozdulatai alatt megrebbent.

Egy fokkal nyugodtabban túrtam a kutyám bundájába, aki hatalmasat ásítva visszalépkedett az előző helyére és puha mancsaira fektetve a fejét lehunyta a szemeit. De abban a pillanatban azt kívántam bár ne tette volna.

Szemeimmel épp hogy az ajtó felé fordultam, Edgar szemei felpattantak. Szemgolyói hátra csúsztak és egy matt fehérséget hagytak maguk mögött. A fiú tekintete visszatért és üresen meredt rám.

Ennyit mondott:

- Te video.

Halk hangja ott kapargatta a falakat, tekintete jegessé vált, majd visszahuppant teste a párnára. Abban az egy pillanatban sárgás íriszei voltak, láttam azokat az alig észrevehető sárga foltokat, azokkal a mocskos zöld fonalakkal. Láttam.

Zokogva szaladtam a szobámba és reggelig egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni. Az érzés, ami abban a pillanatban maga alá kerített az egész napot tönkretette. Anyu még mindig haragudott rám, egy pillantással se jutalmazott, sőt munka előtt még hátra se nézett, hogy elköszönjön tőlem. Levegő voltam számára és a tegnap esti incidens után nekem senkivel se volt kedvem beszélni.

Csendben ültem a szobámban és az ablakon keresztül figyeltem a felhők vonulását. Tisztában voltam azzal, hogyha elmondanám mi történt a múlt éjjel a szüleim azonnal elkönyvelnék annak, hogy a „látóknak" sikerült őrültté varázsolniuk. Tudtam, hogy nem hinnének nekem, hogy elküldenének valami elmegyógyintézetbe. Ezzel kapcsolatban nem fordulhattam senkihez, csupán magamban bízhattam.

A tükröm előtt álltam és az utolsó simításokat végeztem a sminkemen. A vastag alapozó mögött már nem látszottak a mély karikák és megpirosodott, felpüffedt bőr. Csupán egy egyszerű lány voltam, aki nem a legjobb napjait élte.

A táskámba söpörtem a fekete noteszemet és mély levegőt véve kinyitottam az ajtómat, ahonnan azonnal kiáramlott az addig ott érlelődött forró levegő. Edgar a kanapén ült, kíváncsi tekintetét rám szegezte és megvakargatta Keats bozontos fülét. A kutya csaholva hajtotta a fejét a szőnyegre és figyelte, ahogy öcsém apró lépteivel megközelít engem.

Semmi nyoma nem maradta annak a fiúnak, akit este láttam. A sárga szemeket ismerős íriszek váltották fel, sápadt bőrét pedig egy enyhe sötétebb árnyalatú. Úgy nézett ki, mint általában, mint egy édes kisfiú. Elém lépkedett és hatalmas szemeivel méregette az arcomat, fiatal volt még ugyan, ám járt az esze.

- Hova mész? – suttogta. Keats éberen figyelt minket.

- Meglátogatom Calebet. – Gyorsan oldalra pillantottam. Apa a falnak dőlve figyelt minket, mindent hallott. Edgar ugyan nem nézett arra, mégis tudta, hogy figyelnek minket. Aprót bólintott.

Halkan elmormoltam egy köszönést és már kint is voltam a forrongó utcákon. A hűs szél belekapott a tincseimbe és azokat rángatva taszigált a betonrengetegen. Figyeltem a mellettem elsuhanó buszokat, a színes autókat, melyek megtelítették a fakó utcákat színekkel. Narancs, fekete, sárga és piros. Az egymás után váltakozó árnyalatokat elhomályosította a rájuk csöppenő, szikrázó nap. Minden fényes volt, minden üde, viszont a szívem sötét volt. Akár egy mélyen elrejtett pince, ahova egyetlen ablak sem nyílt. Meztelennek éreztem magamat. A sötétség megemésztett. Edgar és az emlékek. A sötétben felvillanó napsárga tekintet, a halk hangok, öcsém verejtéktől nedves bőre.

A képek egymást félretaszítva váltogatták egymást. És én csak sodródtam az árral. A tömeg feltaszigált a buszra, az emberek lesodortak a járműről, az emberek elvezettek. Yu Ling verandája alá, ahol a mézédes illatú virágok erős zamata a szél szárnyán részegítette meg az arra járó embereket.

Peter szokásához híven ott ücsörgött a feljárón. Vörös haját ezúttal kontyba tűzte, és csupán néhány tincs merészkedett szeplőkkel borított arcába. A sárga keretes szemüveg, a zsíros haj, a sárga fogak, a piszkos tenyér. Mind-mind Peter sajátos tulajdonságai közé tartozott.

A srác beletörölte az ujjaiba az orrát, majd a fényes fikáját a nap felé tartva szemlélni kezdte a sárga taknyot. A mellette elhaladó emberek undorodva kerülték ki a fiút, aki egyszerűen figyelte a bokrokat, az embereket és próbált elmerülni a körülötte heverő káoszban.

Eddig sosem tekintettem rá egy normális emberi lényként, de a saját lelkivilágom megkövetelte azt, hogy végre felnyissam a szememet és ne csak azt lássam, amit Peter a külvilág felé mutatott.

Minden eddigi gondolatom igaz volt róla, tényleg undorítóan viselkedett, de görnyedt háta, az ajkai szegletében megbújó szomorú mosoly, és a szemei zordsága elgondolkoztatott. Talán Peter épp annyira ember volt, mint mi csak talán más életkörülmények kényszerítették arra, hogy elhagyja a régi önmagát.

A fiú hirtelen felkapta a tekintetét és az eddigi elégikus gondolataim azonnal szerte foszlottak, mert a szomorkás mosolyt felváltotta egy pajzán vigyor. A taknyát beletörölte a nadrágjába és vigyorogva felpattant a poros betonról. Ugrálva közelített meg, ajkait rágcsálva lefékezett előttem és nem rejtve el kíváncsi tekintetét jó alaposan végigmért.

- Hát te?

Megforgattam a szemeimet, annak ellenére, hogy alig pár perce még sajnáltam a fiút, újból undort éreztem felé. Megráztam a fejemet és ujjaimat a zsebeimbe tűrtem. Lenéztem a cipőmre és megvontam a vállamat.

- Yu Linghez jöttem.

Peter elvigyorodott, hátsó zsebéből kihúzta az ujjait. Egy bicska volt a kezében, meg is lepődhettem volna, de nem tettem. Csupán üres tekintettel figyeltem az éles pengét, ami lassan felpattant. A nap szikár sugarai megcsillantak a fémen. De ahelyett, hogy a nyakamhoz szorította volna a kést, egyszerűen a körmeihez irányította a pengét és az összegyűlt koszt kezdte el kapargatni.

- Úgy tudtam Kong kisasszony nem nagyon szívleli az anyukám féle jósnőket, vagy tán tévedtem? – halkan mormolta a szavakat, mintha csak játszadozott volna velem. Várta tán azt, hogy a szél elkapkodja az alig halható betűfoszlányokat? – Vagy talán tilosban jársz?

Egy idegtépő mosolyt villantott felém és a bicskát összecsukva mosolyogva elindult a bejárat felé. Kelletlenül követtem, közben abban reménykedtem, hogy Kaori nem bukkan elő valamelyik sarokból és kezd el faggatni arról, hogy merre megyek. Tekintetemet a vaskos ajtóra függesztettem. Peter éppen, hogy nyúlt volna a kilincsért az ajtó kitárult. Kaori hátrafordult, hogy szóljon valamit Mollynak, a barátnőjének, mikor Peter hirtelen megragadta a kezemet és a bejárati ajtó előtt szobrozó oszlopok mögé rejtett. Kaori talán észrevett, de amint elhaladt Peter mellett tekintetét nem függesztette az oszlopokra, undorodva eliszkolt a srác mellől és tovább magyarázott valamit a lánynak. Molly kék szemei viszont azonnal kiszúrtak. A csaj elkapta a tekintetét és apró bólintással jelezte, hogy nem fog Kaorinak szólni az itt létemről.

Kifújtam a levegőt, de addigra Peter már eltűnt a szemeim elől. Sosem bírtam megköszönni neki azt, amit abban a pillanatban tett.

. . .

Yu Ling háza előtt megtorpantam. Peter sehol sem tűnt fel, tehát egyedül kellett megtennem a lépéseket, de rettegtem attól, hogyha kiderül az ittlétem mit fognak tenni velem a szüleim. Ám mielőtt megléphettem volna az ajtó kitárult és Ming kedves mosollyal figyelte kétségbeesett vonásaimat. Mögötte egy aprócska ember tűnt fel.

Egy törpe volt.

Szőke tincsei göndörödtek a feje tetején, sötét szakálla eltakarta az arcát, de mélykék tekintete borzongató volt. Figyeltem azt, ahogyan kíváncsian végigmér, majd beljebb lépked a szobában.

- Uh ő itt Mr. Salmony, egy vendégünk. – Halványan bólintottam és figyeltem a kisember aprócska lépteit. Egészen elveszett a hatalmas falak között. Háta mögött összefűzte az ujjait és Yu mellett beléptek mindketten a jósszobába, a mostanra már rikító sárga ajtók pedig hirtelen bezáródtak.

Ujjaimat tördelve pillantottam a vörös hölgyre, aki addigra már egy kancsó gőzölgő teával egyensúlyozott át a rengeteg földre pakolt újságpapíron keresztül. Egy alacsony asztalra helyezte a teás kancsót és a kettő vékony falú porcelán csészét. Letelepedett a földre és a kezébe véve a hosszú fodrászollót vagdosni kezdett különböző cikkeket, a szavak egyenként hullottak a pöttyös szőnyegre.

- Ha akarsz nyugodtan segíthetsz!

Mivel kényelmetlenül fészkelődni sem volt kedvem helyet foglaltam mellette és kecses mozdulatait figyeltem, amivel könnyedén aprította az újságpapírokat.

- Egyszerű a feladat, azokat a szavakat, amik tetszenek egyszerűen kivágod és magad mellé helyezed. – Ming tekintete sötét volt. Belenéztem az íriszeibe és úgy éreztem, hogy már mindent tud rólam. Bólintottam és a másik ollót felkapva az ölembe húztam egy megsárgult lapot.

A szavak magukkal ragadtak, nem is igazán figyeltem a jelentésükre csak vagdostam. Különböző nevek hullottak az ölembe, különböző fikcionális szavak, édes sutyorgások. Hallottam a fülemben csengeni a szavakat, néha gyermeki hangokon, néha egy mély dörmögőn. És végül megérkeztem 2007. november kilencedikéhez. Noah szólalt meg. Megráztam a fejemet, az éppen kivágásra való szót figyeltem. Varázslat. Akárhányszor olvastam át, akárhányszor kényszerítettem az agyamat arra, hogy más hangján érezzem a szót, nem sikerült. Noah Cambern gyermeki hangja csengett a fülemben. Elejtettem az újságot és rémülten figyeltem a cikket, ami egy árvaházról szólt. Kettő gyermek véleményét kérték ki az életükről, még egy aranyos képet is beszúrtak az árvaházról és annak lakóiról. Nagyjából ötven-száz gyerek vigyorgott a kamerába, és annak ellenére, hogy arcuk oly apró volt és elhanyagolható, a hátsósorban megpillantottam egy gubbasztó alakot. Kicsiny volt, elveszett a fekete képen, nekem mégis feltűnt.

A Varázslat szó még mindig az agyamban kergetőzött, lenéztem a kivágott szóra és hirtelen rájöttem, hogy az az apró fiúcska Noah volt.

- Igyál egy kis jázminos teát, kitisztítja az agyat! - Kiszakadva a gondolataimból a csésze után kaptam és felhörpintettem. – Nos jobb már?

- Igen. – A hangok eltűntek. A képen az előbb Noah-nak nevezett kisfiú már csak egy gubbasztó kis fekete pötty volt. – Én...

- Tudom miért jöttél. – Ming tovább vagdosott, fel se nézett. – De úgy gondoltam szereted a szavakat, nem igaz? Előkotortam néhány újságot, amit még nagyanyánk gyűjtögetett össze.

- De ezeket már azelőtt elkezdte, hogy én itt lettem volna! Egy halom szó hevert a földön, ez több óra munkája! – Ming csak nevetett. És akkor leesett. – Már tudta, hogy jönni fogok? Erről van szó?

Szívem hevesen kalapált.

- Tudod én sosem tudok semmit, sosem tudhatom biztosra mi lesz, mi nem lesz. Én csak felkelek megérzek néhány dolgot, de hogy odáig eljuss, mennyi akadályon kell túljutnod? Mennyi gátoló tényező léphet fel hirtelen. Emlékszel, mikor Edgar odament hozzád ma reggel? Érezte, hogy hazudsz, ha nem kelt volna fel fél órával hamarabb, nem látta volna meg apádat, aki azt magyarázta anyádnak, hogy ma egy szabadnapot vett ki, és ha nem látta volna meg apádat, megkérdezte volna azt, hogy miért hazudsz neki arról, hogy hova mész. Apád ezt meghallotta volna és minden borul. Most már látod?

Szívem a torkomban dobogott. Ming olyan dolgokról tudott, amiről nem kellett volna. Látott engem, az érzéseimet, az életemet. Üres rettegéssel figyeltem a nőt, aki tovább vagdosott. Talán nap mint nap megfigyelt engem?

- Sosem figyelek meg embereket, egyszerűen ha itt vagy az aurámban, az enyém kiolvas néhány dolgot a tiédből. Nem kutakodok az emberek után.

- Mikorra gondolta, hogy ideérek? – motyogtam.

- Éjszaka felkeltem – Ming felnézett. – Pont akkor, amikor te felkeltél az öcséd miatt. Ugyanazokat a lépéseket tettem meg, mint te. Ugyanakkor vettem levegőt, mint te. Azt hittem akkor eljössz hozzánk, tévedtem. Te aludni mentél. És én is aludni mentem.

itt is vagyok drágák!

huh hát sajnálattal látom, hogy egyre kevesebb pipa érkezik a sztorira és kevesebb megtekintés, de annak aki velem maradt ígérem, hogy még sok jót fog tartogatni ez a történet :)

próbálok majd gyorsabban részeket hozni, és remélem majd idővel sokan megszeretik ezt a történetet :D igen tényleg kissé más, de remélem ez nem tántorít el attól, hogy olvassa, persze ízlések és pofonok! 

köszönöm a támogatást a kedves szavakat, hihetetlenül jól esik, hogy vagytok nekem!

minden egyes olvasómnak (így utólag is) boldog mikulááást! és kitartás már csak két hét és téli szünet! 

puszi: kyra