- Noah James Cambern

Jane az este további részében próbált valahogy bejutni a szobámba, de az ajtó zárva maradt előtte. Halkan szuszogott, arcát a fának döntötte és hamis szavakkal akart megfűzni, de én csak feküdtem és figyeltem a plafont, amire az esti árnyékok ezernyi mintát vetettek. Jane egy idő után felhagyott és halkan a szobájába vonult. Sajnálni akartam, de nem ment. Mindketten tudtuk, hogy amit mondott komoly dologról szólt. Eddig sosem mesélt nekem a családjáról talán mert nem kérdeztem, de furcsa összefüggést láttam, hogy az ő holt testvérét Noah-nak hívták míg az én halott nővéremet Jane-nek. Tudtam, hogy mindez nem holmi egybeesés, mindennek megvolt a maga jelentése, minden okkal történt és én ezen a mindenségen akartam kiigazodni.

Oldalra fordulva szemezgettem egy kicsit a sötétéggel és egy hirtelen gondolattal fogtam magamat és kitárva az eddig kulcsra zárt ajtómat elindultam a Suzuki kulcsai felé. Nem vártam meg míg Jane felocsúd és utánam veti magát, lazán a zsebembe tűrtem a kulcsokat és a fejemre tűzve egy baseball sapkát már kint is voltam a hűs esti levegőn.

Átkocogtam a gyepen és megálltam a megviselt kocsi mellett, a szomszédos családba most tért haza a fiú. Sötét szemeivel felmért, majd slisszolva felrohant a verandára, egy utolsó pillantást vetett rám és eltűnt.

Zaklatott lettem attól a tekintettől, de egyszerűen átúsztam felette. Nem foglalkoztam vele. Beültem az autóba és a kulcsokat a lyukba helyezve, lábamat a gázpedálra nyomva, ujjaimat pedig a váltóra kulcsolva elindultam egy olyan kaland felé, ami már évek óta csábított és végül naivan belezuhantam.

Chicago. Olyan színes mégis megfakult város volt. Az egyformára vágott fák, a rengeteg ember, akik közt egy parányi különbséget sem lehetett tenni. Mind ugyanolyanok voltunk, nem volt bennünk egyéniség, valami megfoghatatlan szépség. Ami arra kényszerít, hogy akaratlanul forduljak meg utána és napjaim nagy részében róla álmodozzak.

Még a régi életemben fantáziáltam a nagy betűs szerelemről. Elképzeltem, hogy egy nap majd találkozok egy lánnyal, aki majd gyerekeket szül nekem, akit én is úgy fogok szeretni, ahogy apa szerette anyát. Akkor még azt hittem szerelem szült engem. Mára már megvilágosodtam és rohadtul nem vágytam egyetlen lányra és főleg gyerekekre. Azóta minden megváltozott. Velem az élén.

Lefékeztem a piros lámpa előtt és unottan doboltam az ujjaimmal a műbőrrel fedett kormányon, tekintetemmel a mellettem siető öltönyös alakot bámultam, aki az ajkait rágcsálva tekintgetett az órájára. Fehér ingjén egy vörös rúzsfolt maradt. Újabb tönkrement házasság. Ezek után higgyek a szerelemben? Jane-t megcsalta Daniel, a mellettem parkoló kocsiban a férj a feleséget, apám anyámat. Minden romlott volt.

Eszembe jutott a Yu testvérek zagyva szava. Szerelem. Az életedbe csöppenő hirtelen szerelem.

Zagyvaság. Mindenféle marhasággal töltötték meg az agyamat. Hogy én lennék a mágus? Magamat varázsoltam volna 1890-ből 2007-be? Még csak hasonló gondolat sem fordult meg a fejemben.

Végül leparkoltam a Southgate parkolójában és egy ideig bambán figyeltem a parkoló mentén elhelyezett csinos kis platánokat. Végül a rongyos állapotban lévő matekfüzetet az ölembe kapva kipattantam az autóból és a motorháztetőre huppanva tovább bűvöltem a tájat. A nyugodt egyben mégis zabos tájat.

A halkan diskuráló szél idegesen kapkodta a fák ágait, melyek csöppet sem nyugodtan reccsentek meg az erős szavakra. A hold halvány fénnyel áztatta el a környéket, az ujjaimra pillantottam és vártam valamire. Hogy a sötétben megtámadjon egy gondolat, amit ha tovább szövögetek majd hirtelen megvilágosodok és egyetlen mozdulattal vagy szóval vissza is varázsolom magamat a múltba.

Tekintetemmel követtem az utakon álló autókat. És hirtelen, mintha az előző gondolataimra válaszolt volna valami istenség, megpillantottam egy autóüvegéből Irist. A lány hatalmas barna szemei csillámlottak. Kíváncsian helyezte ujjait az üvegre és apró ajkain egy édes mosoly kerekedett.

Éreztem, hogy ujjaim összeszorulnak a füzeten. Iris pedig a lassan haladó autókkal eltűnt a szemem elől, de íriszei örökre bennem égtek.


. . .
 

Reggel a Suzuki ülésein ébredtem, a levegő felforrósodott, pólóm a testemhez tapadt éreztem, hogy csöpög rólam a víz. Büdös testem szaga az orromba kúszott, míg a műanyag és a PVC kesernyés párosa tovább rongálta a helyzetet. Azonnal kitártam az ajtót és a meleg vizet kortyolgatva figyeltem az ébredező várost.

A reggeli órákkal ellentétben már most forrt minden. A munkába siető öltönyös alakok a homlokukról csöpögő izzadtságot egy zsebkendővel próbálták felitatni, de mindig sikertelenül. Úgy éreztem magamat, mint egy viaszbábú aki a forróságtól menten megolvad.

A telefonomra pillantottam, ami lemerülve melegedett az egyik ülésen. Egy mosott szarnak éreztem magamat. Túl sok kérdésem volt, túl sok megválaszolatlan kérdés. Kínzott a tudat, a magány. Az a magány, amit saját magamnak építettem ki. Bebeszéltem magamnak azt, hogy más vagyok, elűztem magam mellől az ugyanannyira más embereket és végül egyedül maradtam egy növekvő világban. Jane kitaszított és rajta kívül nem volt senkim. Egyetlen egy barátnőm sem volt 18 év alatt, egyetlen egy haverom sem, akivel megoszthattam volna a problémáimat.

Senki sem volt velem.

Noah!

jane hangja lágy szellőként robbantotta szét a gondolataimat. Ő ott volt nekem egykor, vele minden máshogy alakulhatott volna. Szerettem őt, a mamát és még Maryt is. Szerettem a szolgálókat, a pásztorokat, az aranyhalakat a tóban, a folyton zuhogó esőtől a nyirkos reggeli fűig mindent imádtam.

Csak egy gyerek maradtam mindörökre, akit elszakítottak a családjától.


. . .

Amikor beléptem a házunkba azonnal kiszúrtam Miranda Cort félretéveszthetetlen sárga bőrkabátját. Nem hallottam semmi beszédet ezért úgy döntöttem, hogy csendben a szobámba osonok. Ám abban a pillanatban, amint kitártam az ajtót azt kívántam bárcsak csukva maradt volna mindörökre, elbújtatva előlem azt a kegyetlen valóságot, ami a szemeim elé tárult.

Jane és Cort a fiókjaimban kotorásztak, míg beszédüket elnyelte a szomszéd házból beszűrődő rádió halk moraja. Jane vett észre először, Cort csak sokkal később pillantott fel, kezében tartva egy régi jegyzetfüzetemet. A nő tekintetében nem láttam riadalmat. Zokniba bújtatott lábával felém lépett.

- Milyen jó magát újból látni! – Hamis volt a hangja, a szavai és a mosolya. A nő egy két lábon járó hazugság volt. Nem válaszoltam, a nő sóhajtott és tekintetét a füzetre vezette. – Noah, Jane elmondott mindent.

A lányra néztem, ő erősen a falakat kémlelte.

- Ma reggel felhívott és eljöttem, tudom nem szép dolog egy ember magán dolgai között turkálni, de Jane úgy érezte, hogy veszélyben foroghat az élete. Segíteni akarok...

- Azzal, hogy elolvassa a féltve őrzött gondolataimat? – szisszentem fel. A nő összekulcsolta az ujjait.

- Hagy segítsek neked. – Hirtelen már nem magázott. – Hagy segítsünk neked! Azóta ismerlek, mióta Jane behozott téged az árvaházba, fiamként szeretlek és magamon viselem a sorsodat, csupán annyit kérek tőled: engedd meg, hogy segítsek neked. Nem ez az életed Noah!

- Miranda avasd be! – Jane halkan beszélt. A nő bólintott, a jegyzeteimet lerakta az ágyamra, majd közelebb jött hozzám, ujjait a bőrömre simította.

- A napokban indulni fog egy új program a pszichiátrián, ahol olyan fiataloknak nyújtanak segítséget, akik olyanok mint te – sisteregte. – Akik képtelenek elereszteni a múltat és mentőövként kapaszkodnak egy másvilági magyarázatba. – Itt mély levegőt vett. – Ehhez be kellene költöznöd a pszichiátriára, egészen kellemes lakrészt biztosítunk nektek, találkozhatsz a barátaiddal...

- Takarodjon a szobámból!

Jane megrebbent, Cort összerezzent. Én pedig végre éreztem. Végre éreztem azt a mérhetetlen mennyiségű gyűlöletet, ujjaim maguktól mozdultak. Nem akartam megverni, nem akartam senkiben sem kárt okozni, egyszerűen a vak gyűlölet elhomályosította a tudatomat. Cort ijedten sikkantott fel, míg öklöm véresen szállt a falba, alig pár centire a nő arcától.

De a nő még csak meg sem mozdult, szigorúan kémlelt, majd megrázta a fejét.

- Komolyan azt akarja, hogy az élete egy elérhetetlen képzelgésből álljon? Nem akar szeretni, elengedni a múltat és végre tiszta lappal kezdeni?

Megfontolhattam volna a szavait, Jane tekintete könyörgött, ujjait összefűzte maga előtt és halkan mormolt valamit. Talán tényleg segíteni akartak nekem, talán bolondnak hittek, és talán igazuk is volt. Nem voltam épeszű, nem voltam normális vagy átlagos. És talán ennek köszönhettem azt, hogy a Jane arcán lecsöppenő könnyek nem rendítették meg évek óta zordan álló szívemet.

- Takarodjanak a szobámból!

Jane felzokogott, Miranda Cort megrázta a fejét és elindult az ajtó felé, maga előtt terelgetve a lányt. Végül a küszöbön megtorpant és szomorúan leszegte a fejét.

- Ez már nem a te házad.

Ennyit mondott, Jane tiltakozni akart, de Cort meggyőzhetetlenül megrázta a fejét és egy utolsó pillantás nélkül elhagyta azt a szobát, amit csupán pár hónapra tudhattam magaménak.

Egyedül voltam és ezentúl nem volt lakásom.

Hosszú órák teltek el, míg végül Jane feltűnt a szobámban. Meggyötört volt, ajkai duzzadtak, szemei vörösek és a sós könnyek nyomai az arcára száradtak. Megkínzott zöld szempár és megfakult pillák. Jane nem volt önmaga. Megállt a küszöbön, ott ahol nem rég még Cort mondta ki azokat a súlyos szavakat.

- Ha elvállalod a terápiát itt maradhatsz.

Halk hangját magába szippantotta a kintről beszűrődő kocsik zaja, ujjait szokásához híven teste előtt összefonva tördelte és könyörgött azért, hogy teljesítsem burkolt kérését.

- Miranda nem akar téged elküldeni innen, de...

- De így lesz a legjobb. – Hirtelen szóltam közbe. Jane megforgatta a szemeit és ledobta a lábam elé a hatalmas utazótáskát.

- Szeretlek te idióta! Te vagy az öcsém, bármit megtennék érted, de úgy látom az érzések csupán egyoldalúak! Azt hittem, hogy jelent valamit az, hogy a nővérednek neveztél? Naivan bíztam abba, hogy talán a szíved mélyén te is testvéredként tekintesz rám és a szavaid után el is hittem, nem is lehettem volna naivabb!

Csak figyeltem azokat a szemeket és megfordulva hagytam, hogy a saját érzéseiben fulladozva távozzon a szobámból. Még ma este el akartam indulni innen, el akartam menekülni. Talán meghalni, véget vetni mindennek és elmerülni abban a valamiben, ami már rég magába szippantotta a családomat.

Azonnal pakolni kezdtem.

Éjszaka volt, mikor a kettő megpakolt táskával elindultam a házból. A fekete Suzuki ott parkolt a felhajtón, a lámpák égtek és tudtam, hogy Jane az ablakon keresztül figyel. Nem köszöntem el tőle. Ő tudta, hogy amit mondott súlyos volt. Hogy megsebzett. Így szavak nélkül távoztam. Elnyelt a sötétség és nem akartam soha többé látni Jane arcát.

Az éj szurkos volt, ott csöpögött a cserepekről, mély tócsákat alkotva a szürke aszfalton, belegabalyodott a bokrok ágaiba, magába nyelte az ártatlan autóka. Elcsente a hold és a csillagok gyenge fényét.

Az aszfalton tapostam, hallgattam a tücskök ciripelését és próbáltam kiszűrni a hangokat abból a masszából, amit az éjjeli szerenádnak neveztünk. Hallottam egy csizma slattyogását, a madarak éles sikításait, a szél dünnyögő énekét és az ágak morajló rengetegét. Valami volt az éjszakában, ami megrémisztette az embereket, de ez a valami volt az, ami magába is szippantott minket.

Hosszú utakon vágtam át, figyeltem a neonfényben úszó kátyúkat és reméltem, hogy az éjszakai rablók nem találnak meg maguknak, mert kezdtem megérezni az élet valódi ízét.

- Kirúgtak otthonról? – Egy idegen szólalt meg mögülem. Szóval a csizmáknak tulajdonosa is volt.

Óvatosan hátra néztem. Egy férfi volt mögöttem, borzas sötét fürtjei egészen a vállát súrolták, míg szemeit le sem vette rólam. Kék tekintetétől kirázott a hideg. A srác zsebre tett kezekkel figyelte hol a pislákoló lámpafényt, hol pedig engem. Kabátja zsebeibe tűrte az ujjait, majd elindult.

- Néma vagy?

Furcsa hangja figyelmet irányított magára, nem volt gúnyos sem faggató, egyszerűen nyers.

- Nixon vagyok, de egyszerűen Nix.

- Mit akarsz? – dünnyögtem lépteit figyelve.

- Én? - Idősebb volt mint én, talán 20 év körüli vagy annál is idősebb. Tekintete zord volt és sötét. – Csak gondoltam beszélek veled, szomorúnak tűntél. Tudod én is sokszor voltam szomorú.

Megtorpant és háttal nekem a száguldó autókat és a részeges kiáltásokat hallgatta.

- Voltál?

- Csak voltam. – A szél magával rántotta a szavait. – Mára már sosem vagyok szomorú, mára már nem is ismerem ennek a szónak a jelentését.

- Hogyan? – Lábammal egy előttem lévő kavicsot kezdtem rugdosni. A férfi még mindig háttal volt nekem, a fekete kabátja teljesen beleolvadt a környezetbe, akárcsak a hajkoronája, ám hófehér bőre kitűnt a sötétségből.

- Én is ezt kérdeztem anno egy férfitől, aki a sötétben megszólított, mikor édesanyám meghalt és apám megölte a húgomat. Árvaházba kerültem onnan elszökve talált meg a pasas. Ott álltam, ahol most te, ugyanúgy egy táskát cipeltem és lógattam az orromat. Még az öngyilkosság is megfordult a fejemben.

Végre rám nézett. Ám abban a pillanatban azt kívántam bár ne tette volna azt. Jégbe fagyott tekintete megfagyasztotta bennem a vért.

Sziasztok😏

Nos meg is érkezett az új fejezet, és nagyon kíváncsian várom a véleményeket!

Ígérem innentől már felpörögnek az események, szóval megéri maradni😅♥

Puszi: Kyra