Elfeküdt a földön,
s tompán koppant feje,
bódult tudatának
már nincsen ereje.

Borostázott arcán
égett heget takar,
remegő kezével
még kortyolni akar.

Magában mormolja
a világ panaszát,
kebléhez szorítva
a borosflakonát.

Megbámulja a nép,
néha rá is köpnek,
áporodott illat
testén előtörtek.

Egy nő így szól felé:
„Mosakodni kéne!”
s hangosan kacagva,
rúg egyet beléje.

Arra jár egy munkás,
majd a zsebe túr,
némi aprópénzt
belőle előhúz.

„Jó lesz jobb napokra!”
És eléje szórja.
Megoldásként gondját
a világ megoldja.

Érte nyúl s felszedi
göcsörtös kezével,
fej biccentve mondja:
„Isten áldja érte”

Megcsillan egy könnycsepp,
vénséges vén szemén,
s elnyomja az álom,
az utca hűs kövén.