Remegve görnyed a gyártósornál,
szemében genny, a kiégett neon miatt,
elfáradt, gyenge teste majd összecsuklik,
küzdve az éhséggel szakadatlan.
Némi kenyér s benne tán vaj.
Ennyi jutott mára.
Nagyot harap, majd nyel egyet,
hogy morzsája se menjen kárba.
Közben a gép forog, kattog, körbe kering,
felette a termelésvezető vad tempóra int,
míg a munkás izzad, dolgozik, homlokának vére,
bére elég legyen gyermekének kenyérre.
S mint az egér, ki kalitkába zárva,
egy keréken körbefutva előbbre tán sosem járna.
Szétszakadt szalmaszálba, ha tud, kapaszkodik,
panaszra ajka sohasem szólalkozik,
mert TŰR és SZENVED és ELVISEL hatalmat,
közben a bőségkosarából sohasem kaphat.
De dolgozik napról-napra ugyanolyan hévvel,
megpihenve utána vagy ötven évvel,
bérének díja nem elég öregségének korára,
s ne hagyjon adósságot gyermekre, unokára,
...mert ők is járnak. És tovább kattog a gép.
Változatlan maradva a nemesebb szándék:
teljen nekik is kenyérre, meleg lakásra,
míg a sír el nem temet hamvat magába.
De ő is nyel egyet. Torkán a morzsa a kenyéren,
lecsúszik rajta gyorsan, boldogan, kevélyen,
hogy a munkás sorsa dőljön napi rabigába,
mert ez az élet szüntelen körforgása.