Kedves Toby!

Annyi mindent szeretnék mondani, de legelőször azt, hogy: Hiányzol! Mióta már nem vagy része a mindennapjaimnak, a színesből szürkére változott a világ. Mondhatnám, hogy sajnálom, ami velünk, kettőnkkel történt, de én minden együtt töltött percet élveztem, éppen ezért nem sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sikerül, de én most, később, és örökké azt akartam volna, hogyha gyerekem lesz, te legyél az apja. Azokon a napokon, amikor a hiányodra gondolok, nehéz feladatnak, viszont amikor rád, ránk, a gyönyörű múltra gondolok, egy könnyű akadálynak tűnik a terhesség. A nyolcadik hónapban járok, az orvosok szerint bőven ki fogja várni a kis csöppség a kilencediket. Egyébként még a nemét sem tudattam veled: kisfiú lesz! Olyan fiút szeretnék majd nevelni belőle, amilyen te vagy. Nagyon sokat veszít azzal, hogy nem ismerhet meg téged, mint apját, de sosem kérnélek arra, hogy zúzd össze a negyven éve biztos lábakon álló családodat miattam. Nagyon hálás vagyok az anyagi támogatásodért is, nem tudom leírni, hogy mennyire nagy segítség ez nekem. Kérlek, egyszer még látogass meg! Szeretlek!

Ölel és csókol: Sophie

A kép pedig egy ultrahangfotó volt, amin jól ki lehetett venni a nyolchónapos magzatot.

– Értik már? – kérdezi Dan.

– Furcsa egy történet, de akkor most ki is a gyilkos? – kérdez vissza Jonathan.

– Gondolkodjanak már! Szíven szúrás, nők, hűtlenség! Nem mellesleg az ő szobájában találtam meg a kulcsot, ami nyitja a fiókot, amiben ezek a papírok voltak. Mendy az! Vagyis Amanda Brown! – és olyan dolog történik, amire még a rendőrök sem tudnak reagálni. Dan keserves sírásban tör ki. – Mikor, hogyan, miért történik ez a családomban? Anya megölte apát – szipogja – Apa teherbe ejtett egy másik nőt, aki nem mellesleg a szobalány volt! Értik?! A szobalány! – ekkor már ordított, a rendőrök pedig csak hagyták, hadd könnyítsen a lelkén. – Szegény anya, mikor jöhetett rá erre... Hisz' az a lány már a terhesség elején elmenekült abból a házból. Valószínűleg egy pár napja tudja csak, a bosszú pedig azonnali tettre késztette. – a hangja már nyugodt volt, de még mindig potyogtak a könnyei – Szegény törékeny Kate, ha ezt megtudja. És ó, Istenem az a kedves inas, Mike, olyan csúnyákat képzeltem el róla, miközben a tulajdon anyám...! – és megint keserves sírásba kezdett.

Mire lecsillapodott, Mendyért már úton voltak a rendőrök. Dan nem beszélt, Jonathan és Alex pedig nem kérdeztek semmit tőle. Minden egyes részlet világos volt számukra. Dan hosszú percek alatt összeszedte magát annyira, hogy az anyja ne lássa letörtnek, amikor megjön. A kiadós sírás után most a megvetés kerekedett felül rajta. A nő, aki megszülte, a nő, aki felnevelte, a nő, aki óvta minden rossztól, most a legszörnyűbb dolgot követte el, kioltotta a saját férje életét.

Behozták Mendyt, egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Danével. Szúrósan és mérhetetlenül csalódottan nézett, amolyan „Fiam, tényleg feladtál engem?" tekintettel. Dan állta a tekintetét, és visszanézett ezt üzenve: „Megérdemled! Mégis hogy gondoltad?"