| Mind egyedül halunk meg, nem? Akiket szeretünk, nem tarthatnak velünk.
     Rachel Lippincott |

              
               Június 12. Kedd

Jungkook tegnap éjfél után sem tudott elaludni, így éjszakája nem volt valami fényes. Álmosan felkelve ágyából, lement a konyhába, hogy igyon valamit. Tegnap annyit sírt, miután becsukta a naplóját, hogy teste teljesen kiszáradt. Leérve az említett helyiségbe, pohár után kutatott, azután megtalálva a tárgyat, csapvízzel töltötte meg.
Megitta az üveg tartalmát, s ezután visszament szobájába.

Ajtaja becsukása után megnézte az időt. 07:14.
Elfogok késni-gondolta, azután sietősen kiválasztott egy fekete szettet, fogat mosott, megtisztította arcát és táskájába pakolt. Nagyot sóhajtva újra megnézte az időt. 07:18. Sietős  léptekkel leérve a földszintre, beletette táskájába a kulcsokat, felvette a lábbelijét és elindult az iskolába.

Megérkezve a gimnázium elé sietősre vette a figurát, nehogy elkéssen első órájáról. Beérve az épületbe az osztályterméhez rohant, majd benyitva oda, leült helyére. Kifújva egy adag levegőt, hátradőlve székén, figyelte, mikor fog betorpanni a tanár. Ajtó nyitódás és ajtó csukódás. Megérkezett a fizika tanár, ezáltal kezdődhetett is az óra.

                 ~ Time skip ~

Sóhajtva vette figyelembe, hogy óráinak vége lett. Kilépve az iskolából útja újra a temetőbe vezette. Nem bírt a hiánnyal, látni akarta, akármennyire is csak egy sírkövet találna helyén, ő látni akarja Taehyungot. Mégha csak a neve lesz láthatóságban, ő akkor is megakarja tekinteni.

Beérve a temetőbe, rutinosan lépdelt a sok nyughely között. Végül megtalálva szerelme nevét, lecsücsült elé, s csak mustrálta az idősebb nevét. Egy könnycsepp folyt végig arcán, azt követően mégegy és ez így ment, ameddig JungKook összetörve nem kuporgott a füves területen, hangosan szipogva, s csak egy nevet ismételgetett; Taehyung.
Összetört szíve újra millió darabokra tört szét. Nem tudta elviselni azt a fájdalmat, valahogy enyhítenie kellett. Nagy nehezen, de felkelt, majd csak állt, és szemlélte az előtte lévő sírt. Könnyei még mindig folytak, mintha csak öntötték volna, majd azt az egy szót ejtette ki ajkain, mely számára sokat jelentett.
-Szeretlek!-szipogta, és kisétált a helyiségből. Hazaútja gyorsan telt, mivel sietni szeretett volna, s hamar hazaérni.

Becsukva maga után az ajtót, megindult szobája felé, hogy enyhíteni tudja fájdalmát. Belépett, azután letette táskáját és előkereste rég látott hegyes eszközét. Tudatában volt annak, hogy mit tesz, hogy nem helyes, amit művel, de neki muszály volt valahogy csökkentenie fájdalmát. Elővéve az éles tárgyat, húzott alkarján egy vonalat, melyen már megszámolhatatlan heg, illetve nemrég szerzett seb volt látható. Húzott mégegy csíkot és ez így ment, míg nem kezdte rosszul érezni magát. Bement az emeleti fürdőbe, ahol lemosta vörös folyadékok karjáról, majd bekötötte azt. Még mindig szédűlt. Érezte, hogy nem bírja sokáig, és ha nem lép, ott helyben összefog esni, újra. Ám ő nem mert lépni. Nem volt ereje megmozdulni. Ígyhát, várta, mikor ájúl el újra. Kezdett sötét lenni minden körülötte, majd hallotta, ahogy nyílik az ajtó, és sikítás. Összeesett. Lábai felmondva a szolgálatot összerogytak, de még mielőtt végleg földet érhetett volna, édesanyja elkapta. Épp meg szerette volna nézni fiát, minden renben van-e vele, de mikor szobájába nem látta, benyitott a fürdőbe, ahol döbbenten tudatosult benne, hogy kisfia készűl összezuhanni. Gyors elkapta, azt követően könnyedén felemelte és fekhelyéhez vitte. Meglepődve vette figyelembe, hogy fia könnyebb mint egy pihetoll. El sem tudta volna képzelni, mennyit fogyott. Hiszen sosem látta, mennyire gida alakja van gyermekének, ugyanis a fiatal fiú soha nem vett fel testre simuló pólót, vagy inget. Mindig nagyobb méretet viselt.

Letéve az ágyra, felhozott egy vizes rongyot, majd rátette homlokára. Féltette, mert nagyon sokszor voltak már kórházba emiatt. Az orvosok azt mondták, szervezete egyszer fel fogva majd adni a szolgálatot. JungKooknak éppen ez volt a célja. Hogy halálra éheztesse magát, majd Taehyung után menjen. Hisz' a fiú élete nélkül nem tudott létezni se.

        JungKook szemszöge:

Azt éreztem, hogy fekszek valahol. Kis idő múltán ráeszméltem, hogy az ágyamban vagyok. Lassacskán kinyitva szemeimet, felültem és éppen akkor esett le a homlokomról a vizes-mosmár megszáradt-kendő. Furcsa. Azt gondoltam a jó öreg, ismert korházi falakkal fogok szembesülni. Lassan kikeltem fekhelyemből, és elindultam a földszintre, hogy megkeressem édesanyám. Benyitva a konyhába, azonnal megis találtam, amint épp egy salátát készít. Odamentem hozzá és átöleltem, amennyire csak lehetett. Sajnáltam, hogy így kellett látnia. Annyira bűntudatom van, hogy tönkreteszem az életét, ahogy a sajátomat is. Nem tehet semmiről, mégis szemved. Miattam. A sok szemvedést, amit átélt, mind én okoztam. És még mindig szeret engem. Pedig nem érdemlem meg. Sóhajtottam egyet, hogy rossz gondolataim valamelyest elszálljanak.
-Sajnálom, anya. Nem akartam, hogy jobban szemvedj. - folyt le egy könnycsepp arcomon. Nem bírtam tovább. Lehet nem pont a fiúkra vall ez a viselkedés, de teljesen összetörtem. Zokogva bújtam anyámhoz amennyire csak lehetett. Hiányzott a múltam, amikor még boldog, gyerekes voltam. És az is hiányzott, amikor Taehyung mellettem volt. Bármit tettem, velem tartott, mégis ha valami rosszat akartam tenni, azonnal leállított. Tudta mi a jó nekem.

- Kicsim, ezt a salátát megkell enned, nem szeretném, ha mégegyszer a fürdőben találnálak összeesve. Rendben?-kérdezte aggódással teli hangon, majd egy lágy mosolyt húzott ajkaira. -Ha nem eszed meg az egészet, az se baj, csak egyél. Féltelek és nem akarom, hogy belehalj az éhségbe-folyt le egy könnycsepp arcán, és átölelt.

Kis idő múlva kibújtam öleléséből és felvéve a salátás tálat, visszamentem szobámba, hogy ott elfogyasszam. Magam sem tudtam miért nem maradtam lent, de mindenesetre kényelmesebb.

Felérve a hálóba, leültem az íróasztalhoz, majd elkezdtem szép lassan falatozni. A naplóra pillantottam. Még ma nem is írtam bele. De...Muszály ezt? Nem fog rajtam segíteni, ha leírom az emlékeim. Az üresség nem fog betöltődni. Üres marad örökre. Befejezve az étel elfogyasztását, a naplóhoz nyúlt és egy tollat keresett. Ujjai közé fogva íróeszközét, megkezdte következő emléke leírását.

               Íróri szemszög

,, Reggel volt. A két fiú azon gondolkodott, miként mondják el szüleiknek, ők egy párt alkotnak. Féltek a véleményektől, azonban tudták, hogy szüleik elfogadóak voltak mindigis. Sosem ítélkeztek, s ezért mindkét fiú hálás volt.

Reggeliük elfogyasztása után visszamentek Taehyung szobájába, ahol aztán átöltöztek. Jungkook egy szürke rövidujjú pólót vett fel, mely méreténél jóval nagyobb volt, s hozzá egy fekete szaggatott farmer, mely tökéletesen illeszkedett lábaihoz, és tökéletes összképet alkotott a szürke árnyalattal. A farmerhez egy övet vett fel, majd felvéve fehér, bokájáig érő zokniát, megvárta Taet, kin egy piros hosszúujjú volt, fehér csíkokkal díszítve, lábait pedig egy fehér, szintén térdnél szaggatott farmer takarta. Miután készen voltak, beléptek a fürdőhelyiségbe, ahol alaposan megtisztították dogaikat és megfésűlték a rakoncátlan tincseket hajukon.

Kilépve a szobából, Jungkook nagyot sóhajtott. Ideges volt, miképp fogadják szülei párját. Rettegett attól, hogy ki fogják őt dobni, vagy elítélik fiukat. Taehyung is ugyan ezt gondolta. Mi van, ha elítélnek, csak mert egy fiúba szerettem bele? Ilyesfajta kérdések cikáztak kettejük fejében. Egymásra pillantottak, majd egy bíztató mosolyt ajándékozva a másiknak elindultak, hogy elmondják, amit oly régen akaetak már.

Hosszú út volt, mire megérkeztek Jungkook szüleihez. Elősször nekik szerették volna elmondani, amit terveztek. Bekopogtak az ajtón, ami pár másodperc múlva ki is nyílt. Egy halvány ajakgörbület jelent meg mindkettejükön, ahogy meglátták Kook édesanyját. A nő rögtön arrébb is lépett, hogy be tudja engedni a két fiatalt. Becsukva maga után a falapot, megvárta míg leülnek a fiúk a kanapéra, azt követően ő is lecsücsült. A két gimnazista nagy levegőt vett, majd egyikük megszólalt.

-Anya, szeretnénk megbeszélni veled, illetve apával valamit.-Kifújta azt a nagy adag levegőt, és kezével babrált, hogy addigis levezesse a stresszt.

-Persze, egy pillanat és idehozom apádat is. - A két fiú csak bólintott egy aprót és vártak. Nem sokat kellett várni, ugyanis az édesapa már rögtön a kanapén foglalt helyet, ahogy megtudta, fontos mondandójuk van a fiúknak. Az idős nő is visszaült az ülőgarnitúrára, majd figyelemmel követte a fiát, arra várva, kezdjen bele a bejelentésének. A szőke, ugyan akkoriban barnahajú megköszörülte torkát, majd nekikezdett mondandójának.

-Anya, apa, azért jöttünk, mert el szerettünk volna mondani egy nagyon fontos dolgot. Sokat gondolkodtunk azon, miképp mondjuk el nektek, de végül rákerült a sor. Szóval arról lenne szó..-vett egy nagy levegőt és folytatta-hogy beleszerettem valakibe. Egy olyasvalakibe, aki nagyon közel áll hozzám már régebb óta.

-Ez nagyszerű! És ki az a szerencsés lány?
-Igazából ezt szerettem volna tisztázni. Ő nem lány, anya...Akibe beleszerettem, és egy párt alkotok vele, az nem más, mint aki itt ül mellettem. Kim TaeHyung.-fejezte be, majd várta a reakcióját szüleinek. Nagyon izgult, de amikor látta, hogy anyján egy őszínte és boldog mosoly van, rögtön alábbhagyott rettegése. Apjára nézett, ki meglepően jól fogadta a hírt. Felállt a kanapéról, majd odalépdelt fiához és átölelte. JungKook meglepődött, de visszaölelte apját. Taehyung megkönnyebűlve nézett a családra, majd eleresztett egy apró mosolyt és felállt ő is helyéről. Zsebre téve kezeit mosolyogva figyelte a még mindig ölelő apát és fiát. Már csak az ő szülei elfogadása kell és teljesen megkönnyebűl. Valahogy azt érezte, hogy nem fogják elfogadni fiuk döntését, de ő akkor is adott neki reményt.

Miután elköszöntek a szülőktől, elindultak vissza Taehyungékhoz. Sietve tették meg lépéseiket, mert azért valjuk be, egy őszi reggelen elég hideg van, főleg, ha közeleg a tél. Mikor odaértek a házhoz, benyitottak és körülnéztek. Azonnal meglátták Tae édesanyját, amint a konyhából jön ki. Odasiettek hozzá és elmondták neki, hogy fontos bejelenteni valójuk lenne. A negyvenes éveiben járó, karcsú nő biccentett egyet, jelezve, hallgatja őket.
Taehyung sóhajtott egyet. Most rajta volt a sor, hogy bevallja anyukájának, mit is érez pontosan Kookie iránt.

-Anyu, elakartam mondani már régóta valamit. Tudod, hogy én a fiúkhoz vonzódom, de azt nem mondtam, konkrét kihez. Erre most kerül sor. Szóval, akibe belezúgtam és aki egyben a barátom is, az nem más mint JungKook. És azt hiszem, hogy szeretem őt, mindennél jobban-megfogta szerelme kezét, ezzel is jelképezve, ők bizony együtt vannak. Az anyja elősször meglepődve nézett végig a két fiatal srácon, majd átölelte mindkettejüket. Elfogadta, hogy fia saját nemébe szeretett bele, és elfogadta, hogy talált magának párt, akivel talán le is élhetné az életét. Gondolta az anya. A valóság sajnos más volt. Nagyon más. Az idős nő akkor még nem tudhatta, mi lesz a későbbiekben fiával, és nem lehetett felkészült. Senki sem volt felkészülve erre. Még JungKook sem.

   Te vagy, leszel, és voltál a mindenem, Kim TaeHyung. Te voltál a fény, ki bevilágította az életem. Te voltál a másik felem, aki betöltötte az űrt a szívemben. És most mindennek vége. Sosem gondoltam volna, hogy nekünk ez lesz a vég. A hiány. A sok fájdalom, amit átéltünk, s melyet soha nem osztottunk meg egymással. Azt hittük jót teszünk ezzel a másiknak, s magunknak. Rosszul hittük. De nagyon rosszul. Tönkre tettük egymást a sok hazugsággal, hol ott megígértük egymásnak, nem lesz több hamis szó köztünk. És mi mégis megszegtük az ígéretet. Ha őszínték lettünk volna egymással és nem mondjuk egymásnak a jó öreg "jól vagyok" szlogent, talán ugyanitt tartanánk? Talán változás nélkül lennénk most ott, ahol vagyunk? Messze egymástól, amennyire csak lehet. Én visszapörgetném az időt, amennyire csak lehet, s a megismerkedésünknél kezdeném újra. Mert tudom, ha más fajta módon ismerjük meg a másikat, talán ez az egész nem történt volna meg. Hiszek abban, hogy a idő visszafordításával újrakezdhetnénk mindent, és több időt szánnánk az őszínteségre. Sajnálom, hogy nem mondtam el, mi tett boldogtalanná, mi tett szomorúvá. Sajnálom, hogy nem óvtalak még a széltől is, s hagytam, hogy elmenyj nélkülem a másvilágba. Sajnálom, hogy olyan figyelmetlen voltam. És sajnálom, hogy otthagytalak.
Ég veled, Kim TaeHyung, életem szerelme. Hiányzol, de hamarosan melletted leszek, s jobban vigyázok majd rád.

                  Szeretlek "

Hi! Sajnálom, ha valakinek ez egy kicsit uncsi rész volt, de már csak egy része lesz ennek, és be is fejezem az első könyvemet. Tudom, tudom, jó rövidre sikeredett ez a kis könyvecske, de igyekeztem minden energiám belefektetni. Igen, merthogy mindig éjszaka, olyan hajnal 1-2 órakkor jön az ihlet. Na mindegy is. Remélem azért tetszett a rész, habár elég szomorkásra sikeredett. Bár ez a történet alapja szomorú, így nem meglepő módon a vége is sad lesz.
Na, de elég a szavakból, további jóéjt, illetve jó napot mindenkinek! Kellemes olvasást a következő részhez!🎅