| ,, Minden embernek megvan a
maga csillaga.
            Vagy mindenesetre megkéne lennie...."
                           Nyikolaj Dubov |

            Június 9. Szombat

Újabb nap, újabb emlék. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez történt. Pedig ennek már egy éve. A következő, mit le szeretett volna írni, vakáció címmel áldotta volna meg.

          Jungkook szemszög:

,, Nyaralni mentünk Olaszországba. Tae sajnos nem jöhetett velünk, mert ő is épp akkor ment nyaralni. Nem mondta, hova mennek, csupán annyit mondott, hogy vakációra mennek.
Mikor megérkeztünk a szállásra, megkerestük a megfelelő szobát, s lepakoltunk. Mivel 2 szobakulcsot kaptunk, a szüleim egy másik szobát kaptak, így én egyedül lehettem. Miután beléptem a megfelelő ajtón, letettem az előtérbe a bőröndeim, és körbejártam a helységet. Amit elősször megpillantottam, az egy franciaágy volt. A következő amit megtekintettem, a nappali volt, rögtön mellette a konyha egy bárpulttal, s kis székekkel. Visszamentem a hálós részhez a bőröndeimmel együtt és a sporttáskámmal, majd kipakoltam a ruháim és a gardróbba tettem. Miután végeztem ezzel, a fürdőszobába mentem hogy ott is kivegyem az odaillő dolgokat. Miután mindennel készen voltam, írtam Taehyungnak.
  Kookie🍪:
Szia Tae. Odaértetek már a szállásra?
TaeTae Hyung:
Persze már kiis pakoltam, na és ti? Minden okés Olaszországban?
Kookie🍪:
Igen, minden oké, bár eléggé hőség van, de kibírható. Mi is kipakoltunk, vagy legalábbis remélem a szüleim is.
TaeTae Hyung:
Okés, nekem mennem kell, majd hívlak este, szia Jungkookie
Kookie🍪:
Szia Tae.
Letettem a telefont a kisszekrényre majd eldőlve az ágyon, néztem a plafont. Alig vártam már az estét, hogy Taehyung hívhasson, mégis valamiért furdalt a kiváncsiság. Vajon hova kellett ennyire sietnie? Akkor még nem tudtam, hogy meglepetésként fog érni, amit tervezett. Átmentem a szüleim szobájához, majd kopogva a falapon, vártam, hogy kinyissák. Az ajtó nyílt, így belépve a szobába, körbetekintettem. Nagyjából olyan volt, mint az enyém, annyi különbséggel, hogy nekem kisebb a szekrényem és a konyha is kisebb. Anya még pakolt, tehát én voltam az egyetlen aki készen volt.
Miután készen lettek, elmentek bevásárolni, így egyedül maradtam. Úgy gondoltam, hogy videohívást indítok Hyunggal, legalább nem fogok unatkozni addig se.

Visszajőve a szobába, előkaptam a telóm, s megcsörgettem Taet.

-Szia Kookie
-Szia TaeTae, hogy vagy?
-Jól, bár kezdem unni magam, nem tudom mi lesz nélküled jét hétig.
-Videohívás?
-Persze-egyezett bele és bekapcsolva mindkettőnk kameráját, mosolyogva szemeztünk egymással. Imádtam azokat sötétbarna íriszeit, akár egész nap tudtam volna íriszeivel szemezni. Gyönyörű volt, akár csak az egész lénye.
-Jungkook, bemutathatok neked valakit?-Szemeiben ott volt az a gyermeki csillogás, így bólintva egyet, folytatta-Ő itt Yeontan, a kutyám, az érkezésünk előtt egy nappal kaptam. Azért nem mondtam még el neked, mert meglepetésnek szántam. Ugye milyen aranyos?-mosolygott, én pedig aranyosságan felnevettem.
-Igen, aranyos egy teremtmény.
Kérdezhetek valamit?
-Persze
-Hol vagytok most? Vagyis...Merre nyaraltok?-nem mondta el, így nagyon kiváncsi lettem.
-Nyisd ki az ajtód, és néz a folyosó bal oldalára-utasított egy selytelmes mosoly kiséretében, majd tovább játszadozott a kutyájával, Yeontannal. Tettem amit mondott, így kinyitva az ajtót, balra billantottam. És ott volt. Ott volt Ő. Ott állt három szobával arrébb. Csak néztem, ahogy téglamosolyával rámtekint, majd lassú léptekkel közeledik felém. Mire észbe kaptam már előttem állt, így felébredve a sokkból, szorosab átöleltem.
-Hiányoztál, bármennyire is tegnap találkoztunk, hiányoztál.
-Te is nekem, Jungkookie, te is nekem, puszilt fejem búbjára.

Ez volt a meglepetés, mely számomra annyira szívmelengető emlék. Boldog voltam. Boldogok voltunk. És nekem ennyi is elég volt. Ha Tae boldog, én is. "

Írta az újabb emléket, melyre pontosan emlékezett, ahogy a többi több millióra. Számtalan emléke volt a fiúval kapcsolatban. Megszámolhatatlan, Jungkook mégis emlékszik rá. Felejthetetlen számára mind. Nem is áll szándékába elfelejteni bármely emlékét, mely a fiúról, vagy a fiúval kapcsolatban van.

Felállt az íróasztal székéből, majd elterült az ágyán és csak gondolkozott. Még mindig nem érti, a fiú hogyan tehette ezt. Hiszen boldogok voltak, s ha kellett megvédte még a haláltól is. Sajnos most nem tudta. Visszaakarta hozni Taehyungot az élők világába, ám ez lehetetlennek bizonyúlt és azis volt. A sötéthajú boldognak tünt, egy problémája sem volt. Vagy nem mondta. Igen, Taehyung sosem árulta el, hogy az osztálytársai piszkálták, bántották lelkileg, fizikailag. Nem akart beszélni róla, úgy gondolta, csak teher lenne Jungkooknak, ha elmeséli, mit művelnek vele minden nap. Nem volt mersze, pedig megbízott a fiatal fiúban.

Jeon ajtónyitódást, majd csukódást hallott, ami azt jelentette, hogy édesanyja hazajött. Felült, majd leszaladva a földszintre, köszönt anyukájának, aki adott egy puszit fia homlokára.
-Apád hamarabb jön haza. Holnap este már otthon lesz, elmondása szerint- mondta, fia pedig bólintva visszament a szobájába. Becsukva magaután az ajtaját, visszafeküdt az ágyába, tovább nézve a plafont. Nem gondolkodott semmit, csupán bambult. Nem akart semmin gondolkodni, hisz' ígyis fájt a feje, de nem akart fájdalom csillapítót bevenni. Nem érdekelte a fejfájás, addig, míg nem zavarja, minek vegyen be gyógyszert rá? Gondolta, aztán rájött, ha erősebb lesz a fejfájása, megint össze fog esni, így újra lesétálva a lépcsőn, fájdalom csillapító után kutatott. Megtalálva a kis kapszulát, elővett egy poharat, majd vizet öntött bele. Kezébe véve a gyógyszert, szájába tette, majd víz segítségével lenyelte. Visszasietett a szobájába, megnézte az időt. Mégcsak 13:28 volt. Nem tudott mit csinálni így újra visszafeküdt az ágyára, és próbált pihenni, azonban nem sikerült neki. Unta ezt a napot, de végül elhatározta, hogy elmegy egyet sétálni a parkba. Lassan feltápászkodott a kényelmet nyújtó ágyáról, majd felkapva egy fekete melegítőt, egy fehér-fekete csíkos pólóval, lement a lépcsőn, felvette a cipőjét, majd a kulcsokat a zsebébe csúsztatva elindult a parkhoz. Hosszú séta után leült arra a helyre, melyre mindig is szokott és csak nézelődött. Nézte a füves, fás területet, ahogy a nyári fuvallat megmozdítja a fák leveleit, ahogy  a napsugarak bevilágítják az egész világot, megcsillogtatva egy-egy falevelet. Jungkook számára gyönyörű, idilli pillanat volt. Ám egy valami, pontosabban valaki hiányzott belőle. Taehyung. Ahogy ezt a nevet mondogatta magában, egyre inkább hiányérzete támadt. Bárcsak itt lenne-gondolta a fiú magában. Nem bírt ki nélküle egy napot sem, így hogy nincs már itt, úgy érezte, lehetetlen kibírni a hiánya nélkül.
Becsukva pilláit, nagyot szippantott a nyári levegőből, majd feltápászkodva indult haza. Nem akart tovább maradni, mert szemeiben már könnyek gyűltek, s ha tovább maradt volna, emberek sokasága előtt zokogott volna szerelme hiánya miatt.
Gyors léptei átváltottak futásba, így rohanva hazaérve, becsapta az ajtót, majd szobájába véve útját, megállt, s kifújta magát. Nem bírta a futás, pedig régebben sokkal edzettebb volt. Most pedig csont és bőr borítja. Enni kéne, mégsem tudott enni. Nem volt étvágya. Nem tudta miért, mégsem tudott enni, csak pár falatot. sokszor, lassan napi szinten hagyta ki a reggelit, ebédet és a vacsorát. Szülei aggódtak érte, mégsem tudtak mit tenni. Már próbálták rábeszélni, legalább ebédet egyen, de sikertelen volt kérésük. Jeongguk nem tudott többet 4-5 falatnál enni. Nem fért bele több.
Volt, hogy több napot is kihagyott étkezés nélkül, teste gyengesége miatt pedig, elájult, már nem is egyszer. De volt, hogy önbántalmazás miatt esett össze, hisz' azt hitte, ha belül, fáj, a vágás tompítja fájdalmát. Azonban a fájdalom csak rosszabb lett. De őt már nem érdekelte. Rabja lett önmaga bántalmazásában, s ezt lehetetlennek bizonyult befejezni. Nem tudott leálni. alkarján már számtalan heg, illetve új vágások voltak. És ez csak bővűlt az idők során. Taehyung után akart menni, így addig bántotta magát, mígnem egyszer korházba nem kellett vinni. Félt a haláltól mégis készenállt Taehyung után menni. De mégsem tette. Volt valami, ami megállította, s ez a hang egy olyan emberé volt, kit Jungkook a legjobban szeretett. Taehyung volt az, ki valahogy megállította a fiút, nyugtató hangjával, mi tényleg hasonlít az idősebb mély oktávumához. De lehetséges lenne? Jungkook nem hitt az ilyesmikben. Pedig kellett volna. Úgy gondolta, nem meri megtenni azt, mit szerelme tett magával, s a hang csak a saját maga belső hangja.
Megőrűltem-gondolta magában. Befeküdt az ágyába, majd próbált elaludni. Alig telt el egy perc, Jungkook már az álmok világát járta.

Hi! Úgy gondoltam ebben a részben Jungkook szemszögéből írom az emléket. Valószínűleg lesznek még ilyen Kookos szemszögek, nem vagyok biztos benne. Remélem tetszett ez a rész, és abban is reménykedem, hogy nem lett unalmas, de ha igen, írjátok meg kommentben és esetleg valamivel izgalmasabb részeket is készítek majd.

További jó napot vagy éjszakát nektek!