Hajnali egy múlt. Levi elkönyvelve, hogy reménytelen a pihenés, felállt a székéből, lassan kinyitva az irodája ajtaját, figyelve, hogy ne csapjon túl nagy zajt. Az ajtó régen olajozott szerkezete így is megnyikordult kissé, de ez nem zavarta túlzottan. A bal lábára még nem tudott tökéletesen ránehezedni... a kificamodott bokáját már helyre tették, és több réteg fáslival tekerték szorosan körbe, de így is érzékeny maradt, csak reménykedni mert, hogy már nem okoz sokáig problémát. Az egyik lépésnél fel is emelte kissé, hogy óvatosan körözzön vele néhányat, de az ízület még nem túl bíztató kattanással felelt a megerőltetésre.

Amikor elérte a folyosó végét megszaporázta a lépteit a konyha felé. Ha már az álom elkerülte, vágyott egy csésze forró teára. Csak azután, hogy már belépett a helyiségbe, körülnézett, tudatosult benne, hogy a bádog vízforraló nincs a helyén, hanem az egyik pulton pihen, a csőrén át pedig halvány szürkeséggel kúszik a plafon felé a gőz. Levi megérintette a kanna fémjét, és megállapította, hogy alighanem megfelelő még a víz hőmérséklete, így az egyik szekrényből csészét vett elő, majd nekiállt előkeresni a tealeveleket. Kinyitva az első szekrényt végigfuttatta a tekintetét az alsó polcon, nem találva a dobozt. Félretolt néhány fűszert, de határozottan nem volt a helyén.

- Jobbról a második szekrény, alsó polc. - hallott egy hangot a háta mögül, amit hamarosan szürcsölés követett... Hanji láthatóan nem adott sokat az ivással kapcsolatos etikettre. Levi becsukta a szekrényt, majd a nő felé pillantott.

- Mindig a középsőbe rakom.

Hanji szaggatottan felsóhajtott, és ebben a sóhajban benne volt a tudat, hogy a férfi megszállott rendmániáját mennyire megbontotta annak az egy kis doboznak az áthelyezése, és a lemondó elfogadás, hogy hiába győzködné, ne akadjon fenn egy ilyen apróságon. Levi szerencsére mellőzte a további megjegyzéseket, kinyitotta a jobbról második szekrényt, elővette a teát, és miután elég levelet tett a szűrőbe, gondosan ügyelve a középső alsó polcára helyezte.

- Ha az embert orvos tiltja el a szolgálattól, általában azért teszi, hogy pihenjen. - jegyezte meg Hanji.

- A bokám leszarja, hogy a testem többi része mit csinál. - vonta meg a vállát a férfi, megszagolva az italt, várva, hogy a levelek kellően kiázzanak.

- Legalább ne igyál olyasmit, ami ébren tart...

- A helyedben nem prédikálnék, Pápaszem.

Hanji kinyitotta a konyha étkező felé nyíló ajtaját, és az asztal felé biccentett.

- Nekem muszáj fennmaradnom. A jelentések felével még nem végeztem, és Erwin még nincs olyan állapotban, hogy bármit átvállaljon. - ismét szürcsölve ivott egy kortyot, majd megigazította a szemüvegét. - Az irodámban kezdtem dolgozni velük, de aztán elegem lett, nekiálltam járkálni, és itt ragadtam... - Levi komor tekintettel végigfuttatta a mutatóujját a csésze karimáján, ezúttal nem téve megjegyzést arra sem, hogy Hanji már megint szét fogja hagyni a tollakat és papírokat, ha az egész épületben körbejár. - Láttam, hogy... te sem viselted a legjobban az új híreket.

- Ezen nincs értelme rágódni. - rázta meg a fejét a férfi, miközben felemelte a csészét, és kortyolt belőle. - Beszéltem Erwinnel, és igaza van. Közelebb vagyunk az igazsághoz, ha nem is sokkal. Kinyírtam egy rakás nagyra nőtt embert. Ez van. - újabb korty. - Pocsékul érzem magam miatta, de nincs igazán bűntudatom. És ha egy olyan rohadt dög újra szembejön velem, ugyanúgy el fogom intézni, mint eddig.

Hanji elhúzta a száját, majd némán bólintott, Levi nem tudta eldönteni, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy egyetért vele, vagy csupán megérti az álláspontját, de nem kíván vele azonosulni. Akármelyik is, a heves és elutasító válasz üzenetét tökéletesen átérezte... Nem akarok beszélni a témáról. Ezért nem is vetett fel hasonlót, csak percekig álltak a közös konyhában, Levi néha hangtalanul belekortyolva a csészéjébe, a nő pedig hangosan szürcsölve. Aztán a szürcsölés abbamaradt, Hanji pedig visszaindult az étkezőbe, behúzva maga után az ajtót. Levi fél kézzel végigsimított a pulton, amire a nő a vízforraló kannát helyezte, és megállapította, hogy ugyan maga az eszköz nem hagyott nyomot a fán, de a csésze nyoma, amibe ő - a férfivel ellentétben. - kétségtelenül tett némi cukrot is, ragacsos körként rajzolódott ki. Összeérintette az ujjait, majd összedörzsölte a hüvelyk és a középső ujját, mintha azzal eltávolíthatná az érintéssel a bőrére jutott szennyeződést, végül azonban egyszerűen lemosta. Aztán kinyitotta a bal oldali első szekrényt. Mindig oda rakta vissza a törölgetésre használható rongyokat. Ahogy pedig a koffein lassan szétáradt az ereiben, nem csak az álmot űzte el - az amúgy sem érkezett - hanem furcsán könnyedebbé váltak a mozdulatai, és élénkebbé, kevésbé fásulttá az elméje.

Nem emlékezett, pontosan mikortól aludt rosszul. Az inszomnia nem egyik napról a másikra alakult ki, nem hirtelen jött teljes álomtalanságot takart... óráról órára vesztette el a pihenés békéjét, és nem tartotta már számon mikor és hány óra vett tőle búcsút. Nem is sajnálta mindig... az éjszaka volt az az időszak, amikor belemerülhetett az egyedüllétbe, és egyfajta zűrzavaros, pokoli nihil ölelte körül, amiben még nem volt holnap, de már nem volt tegnap. És ezen a határvonalon néha úgy érezte, ha megtorpan az idő, ő maga sincs, csak valami furcsa árnykép, aki feloldódott a sötétségben és a koffeinben. Kár lett volna ezt az érzést átaludni.

Mikor huszonnyolc éves korában felkerült a Földalatti városból, még nem volt gondja. Az egyik tiszt, akinek már a nevére sem emlékezett, mert az osztag többi tagjával együtt megették az első expedícióján, becsapta maga mögött az ajtót, miután egy nő karon ragadta Isabelt, és átvonszolta a női lakrészre. A kaszárnya legtöbb szobája ugyanúgy nézett ki. A tiszteknek jutott külön lakrész, de az újoncok nyolcfős, kis szobákba voltak zsúfolva, amelyek alaprajza hosszúkás volt, a kőfalon széles, átlátszó üvegablakkal, amin délután valósággal ömlött be a napfény, és négy faszerkezetes, egyszerű emeletes ággyal. A legtöbb fekhelyen hevert valami, hirdetve, hogy van tulajdonosa, csak éppen nem veszi igénybe, de az egyik ablak melletti üres volt. Mindkét ágyon hevert egy lapos párna, egy lepedő - amin a férfinek azonnal szemet szúrt a szürkés folt... ki tudja, mi fröccsenhetett rá? - és egy nehéz, szúrós pokróc, ami viszont annál melegebbnek tűnt... a télen nehezen fűthető kaszárnyán valóságos áldás lehetett. Farlan felajánlotta az alsó ágyat, de Levi csak biccentett. Nem szeretett lefeküdni. Még az utcán töltött idő alatt alakult ki egyfajta túlélő ösztöne, ami nem hagyta, hogy nyugodtan lehajtsa a fejét. Ülő helyzetből könnyű volt felugrani, a lábába pillanatok alatt ismét erő költözött, és futhatott... ha viszont feküdt, jellemzővé vált az ébredés utáni kellemetlen kótyagosság, amiből percekig tartott kilábalni. Így a nyugodt álomhoz hozzátartozott az ülő helyzet. Ezt Farlanék könnyen megszokták, csak Isabel kérdezősködött egyszer, amire a férfi röviden felelt. „Ha fekszem, mint hulla a koporsóban, egy reggel talán arra ébredek, hogy tényleg az vagyok." A lány tágra nyílt szemekkel pislogott, majd mikor Farlan elnevette magát a cinikus megjegyzésen, ő is elkönyvelte tréfának. A jókedvük pedig annyira ragadós volt, hogy egy idő után Levi is elhitte, hogy a megjegyzést viccnek szánta.

Így részben a lepedő taszító foltja, részben az ágy lábainak nehezen látható részein a fába kapart feliratok, részben pedig egyszerűen az ösztönök miatt nem mászott fel az ablak mellett felső ágyra, hanem már első nap is a kényelmetlen széken aludt el. Néhány újonc a szobából ezt roppant komikusnak találta, de egy feléjük szúrt gyilkos pillantás elérte, hogy a környezetében senki ne tegyen megjegyzést a szokásaira. Csak a reggeli alatt, miközben a férfi egy kanállal áttúrta a híg kását, akkor hallott néhány beszélgetésfoszlányt a szoba lakóitól. Ezek pedig hidegen hagyták, sokkal nagyobb figyelmet szentelt Isabel szavainak, aki hosszan fejtegette a női lakrész borzalmait, amikkel mind egyedül kellett megbirkóznia. Természetesen nem volt érdekes téma, a lány szokásához híven felfújta a dolgokat, de a férfi mégis örült, hogy hallgathatja. Isabel beszédstílusában volt valami... valami furcsán csicsergő, ami komolyan vehetetlenné tette a duzzogását. Tompította a szavainak élét, és mikor nagyon belelovallta magát a mondandójába, furcsán fintorgott. Ilyenkor az orra úgy mozgott, mint egy kisnyúlé, ez pedig még gyerekesebbé változtatta amúgy is kislányos arcát. Mikor Isabel ahhoz a részhez ért, amikor körülírta az egyik társnője által adott „ijesztő, szörcsögő hangokat" Farlan elkezdett visszavágni, felidézve az esetet, mikor - még a föld alatt - a lány is megfázott, és katonásan tűrniük kellett, hogy egész nap szipog. Levi nem szólt bele a vitába, de egy halvány, óvatos, őszinte mosoly átfutott az arcán, pont abban a pillanatban, mikor a szájához emelte a csészét... így senki nem láthatta. Talán csak két barátja vehette észre azt a rövid, tiszta villanást a sötétszürke íriszen, ami a mosolyt kísérte. Arra tisztán emlékezett, itt kívánta csendben, soha ki nem mondva, hogy Isabelnek már soha többé ne legyen nagyobb baja, mint a női lakrészben hallott ijesztő, szörcsögő hang.

Az az átkozott kívánság teljesült. És szitkokat szórt a világra, a falakra, a sorsra, bármire... bármire, amiben még tudott annyira hinni, hogy gyűlölhesse, amiért megtalálta a kiskaput, amiért kijátszotta őt. Amiért Isabelnek nem lett több baja... mert nem volt már élete sem.

Nem az expedíció utáni első éjszaka lopta el tőle tartósan a semleges, semmilyen kis álmokat, és a békés alvást. A hazaútról kevés maradt meg neki, jelenet jelenet után esett ki az elméjéből, de azért kisebb képek, darabos események még éltek benne. Emlékezett arra, hogy a szekéren ült, mert a lova elszabadult, és nem találták meg. Felhúzta a térdét, és nekitámasztotta a homlokát, mert csak így nem látta a mellé halmozott, vértől mocskos leplekbe bugyolált testeket. Az ajka kicserepesedett, és ahogy kissé feltámadt az őszi szél, elkezdett fázni... ekkor tudatosult benne, hogy az a harc, amikor az elméjét teljesen elborította a kétségbeesés, valójában kimerítette - az inge több helyen nedves volt a verítéktől. Amikor megálltak egy rövid pihenőre, nem mozdult el... és meglepetésként érte a felé nyújtott bőrkulacs. Lassan emelte fel a fejét, követve a kar vonalát az arcig, és tudatosult benne, hogy Erwin Smith-hez tartozik. Elvette a kulacsot - félig üres volt - és nem szólt semmit. A férfi sem. Megköszönni egyszerűen nem jutott eszébe, mást pedig nem is lett volna értelme mondani. Erwin először felhúzta, adott egy foszlányt a hitéből, amiről Levi tudta, egyszer összerakhat belőle valamit, amiben meg tud kapaszkodni, majd felé nyújtotta azt a kulacsot, és ezzel küldött egy egyszerű üzenetet: Élni fogsz. És kikerülsz ebből a katatóniából. Az ajka teljesen kicserepesedett, érezte, ahogy az első cseppek megnedvesítik. A víz langyos volt és áporodott, az első kortyot alig bírta lenyelni, de ahogy az legurult a torkán, a szervezete könyörgött többért. Végül az egész kulaccsal megitta.

Amikor visszaértek a kaszárnyára, és nagy lendülettel becsapta maga mögött a nyolcfősről egyfősre változott létszámú szoba ajtaját, annyira fáradt volt, hogy nem tudott gondolkodni. Nem nyert teret a túlélőösztön, ami a széket preferálta az ággyal szemben, csak a lábát érezte, amiben nem maradt erő, mert nem is a harc, hanem a gyász, a sírás, majd annak hiánya szívta ki belőle. Végignyúlt az egyik ágyon, az arca nekicsapódott a lapos párnának, és álomtalanul aludt, mint hulla a koporsóban. Az ébredés volt a rosszabb.

Amikor kinyitotta a szemét, és pislogott kettőt, a hosszú álom utáni zavarodottság elképesztő sebességgel szállt el, hogy valamilyen más érzés markolja meg a mellkasát. Ahogy felült az ágyon, majd az ablakhoz hátrált, hirtelen elfogta a borzalmas érzés, hogy a szoba tele van halottakkal. Az ujjai megérintették a hűvös, párás üveget. Természetesen nem telt meg halottakkal fizikailag... de minden ágy sugallta, hogy ott alszik benne valaki, aki már nincs az élők között. Az ajtó melletti, jobb oldali ágyon gyűrötten hevert a takaró... az a fiú mindig, mindent félbehagyott, Levi-t kezdettől bosszantotta, hogy nem volt képes rendbe tenni a fekhelyét. Farlané rendezett volt, és nem hagyott rajta semmit... de ez is bőven elégnek bizonyult, hogy érezze a jelenlétet. Volt, akinek családi kép feküdt a párnáján, megint másnak néhány soha el nem küldött, vagy félkész levél és rajz. És a férfire hirtelen rátört a kényszer, hogy megtisztítsa a szobát ezektől. Mint az alvadt vér foltjai, úgy borítottak be mindent a keserű mementók ismeretlenekről és ismerősökről, mint a ragacsos, sötét mocsok. Tehát összehajtogatta a takarókat minden ágyon, gondoskodott róla, hogy az összes pont ugyanúgy nézzen ki, ne legyen különbség, letörölte a párkányokat, lesikálta az ágylábak nehezen látható régióira tollal írt üzeneteket, és káromkodott a karcoltak miatt, majd összeszedte az emlékeket, beszórta egy dobozba, és azzal kopogtatott az egyik osztagvezető ajtaján. Nem beszélt az illetővel, csak örült, hogy megszabadult a tárgyaktól. Nem, mégsem örült... hogy és miért örült volna? Nem, csak megkönnyebbült. Megnyugodott, a szívverése, ami az ébredés után hirtelen felgyorsult, teljesen lecsitult. Egyedül volt abban a nyomorult szobában, halottak nélkül. És mégis, aznap éjjel csak akkor aludt el, mikor az éjszaka legsötétebb órái már véget értek.

Később, ahogy az álmatlanság egyre kórosabbá vált, és az alvászavar jelenléte többé nem tünetnek számított, és nem átmeneti, rövid támadásokkal érkezett, hanem állapottá lett, talált neki helyet az életében. Az inszomnia a tisztelet egy furcsa, abnormális formájává nőtte ki magát. Nem aludt, mert emlékezett, mert nem tudott szabadulni abból az éber rémálomból, ami valóban megtörtént, és ezáltal jelezte azt is, hogy az ember halála, akinek a neve mellé írhatta az aktuális éjszakát, fontos volt. Fontos, mert nála ott a ruháról ügyetlenül leszaggatott, hímzett kis kék-fehér szárny, a jelvénye, és fontos, mert nem jön álom a szemére, mert nem bírja újra átélni a halálának képét. A legabszurdabb ebben a szépen kidolgozott ideológiában az volt, hogy Isabel és Farlan nem kapták meg azt az expedíció utáni első éjszakát. Ő annak ellenére aludt aznap, hogy fontosak voltak. Mindennél fontosabbak.

Sosem fizetett a koncentrációjával, vagy a harctéri hatékonyságával az ébren töltött órákért. Amikor arra volt szükség, meglátta az egyszerűbb mintázatokat, felmérte a lehetőségeket, és tudta, merre mozduljon. Erwin meglátta a nagy egészet, így neki maradt az apró, helyszíni taktika. Azt az általános, enyhe idegességet, ami néha elfogta, aligha lehetett ennek tulajdonítani. A fizetség sokkal inkább az volt, hogy sosem érezte úgy, hogy igazán ébren van, és sosem érezte úgy, hogy igazán álmodik. Mind az élet, mind az álom egyfajta beteges, köztes állapottá csúszott szét. Amikor valakinek kétszer látta a halálát, néha nem volt benne biztos, melyik is a valós, hogyan veszett oda az illető, és melyik az, amelyik csak az ő elméjének játéka.

Végzett a pult letörlésével, kiöblítette és kiterítette a rongyot, majd ismét a csészéjéért nyúlt, és belekortyolt. A tea gyorsan hűlt, miközben ő gépiesen törölgetett, de még langyos volt. Tudta, hogy másnap megint bemegy Erwinhez, Hanjival együtt, aki nyilvánvalóan leadja a jelentéseket, amik miatt most a tolla végét rágcsálva próbál ébren maradni, érdeklődik az állapotáról, és arról, hogy hogyan tovább. Az őket körülvevő pusztító rejtvény egy újabb részletét próbálják majd megfejteni, és elgondolkozott, hogy hány éjszaka telik majd még el addig, amíg tesznek egy hasonló lépést, amíg következik egy újabb csata, amíg elvész még néhány élet. Magában számolva megállapította, talán lesz elég, hogy virrasszon egyet mindenkiért, aki most, a távollétében meghalt.