Levi Ackerman életének harmincnégy, majdnem harmincöt éve alatt előfordultak pillanatok - nem többek, csak pillanatok, legiszonyúbb esetben percek - amik üresek voltak. Szíve szerint elfelejtkezett volna róluk, de mindet fel tudta idézni. Apró kihagyások voltak ezek, felfeslett szálak a szöveten, cseppek, amelyek vízgyűrűket küldenek egy sima tó felszínén. Értelmetlen pillanatok, amelyek között nem lehetett ok-okozati kapcsolatot találni, amelyek nem illettek sehová, nem szabadott volna létezniük sem. Megszűntek a motivációk. Kifakultak a színek. Minden teljesen, tökéletesen értelmetlenné vált. Megtorpant a mozdulat közepén, megállt a kezében a kanál, miközben a teáját kevergette, bennrekedt a tüdejében a lélegzet. Néha azt sem vette észre, ha szóltak hozzá.

Aztán eszébe jutott valami. Egy feladat, egy fontos gondolat, egy érzés, egy kitűzött cél, és a szürke világban megjelentek a színek halovány, menekülő árnyai. A gondolatok között felrajzolta fejben az ok-okozati hálót, visszazuhant az időbe, és folytatódott a mozdulat. Így aztán, noha tisztában volt ezeknek a végtelenül apatikus perceknek a létezésével, megengedhette magának, hogy nem vesz tudomást róluk. Nem számított rá, hogy az értelmetlen pillanatból lehet értelmetlen óra, majd értelmetlen nap. Nem gondolta, hogy előfordulhat, hogy nem jut eszébe semmi. Hogy a kitűzhető célok, a környezetét fűtő érzések egyszerűen elkerülik, mint egy golyó, ami elől épphogy elhajolt.

Lényegében csak akkor tudatosult benne, mennyire mélyre süllyedt az érdektelenségben, amikor a kaszárnya környékén jártak, és rádöbbent, képtelen lenne pontosan körülírni, hogy jutottak oda. Fel tudott idézni néhány fontosabb pillanatot, Erwin haláláig minden tiszta is maradt, de utána az egész szétzuhant - mintha ő lett volna a viszonyítási pont a rendszerben, a kő a boltív tetején, ami megtartja az egészet. Onnantól, hogy ő nem volt többé, már csak fragmentumok maradtak. Floch. Armin. A pince. A fénykép. A könyvek egyes sorai. Az iszonyat Hange arcán. A felkapaszkodás az utolsó lovak egyikére. A kinyíló kapuk. Hange ránéz a megmaradt fél szemével, mozdul, hogy biztatóan megérintse a vállát, de végül valószínűleg nem tette meg, mert az érintést, vagy a saját reakcióját rá már nem tudta felidézni. De mi is történt két pont között? Mennyi idő telt el attól, hogy felszálltak a lovakra, addig, hogy elérték a kaput? Mi volt a reakció, mikor áthaladtak rajta? Melyik bekezdés volt az, melyik részlet, ami kiváltotta az iszonyatot Hange-ból? Miért nem zavarja, hogy ezek egyikére sem tudja a választ?

Meghallotta a nevét. Időközben már be is értek a kaszárnyára, a tiszti lakrész folyosóján álltak, ahol több megbeszélést is tartottak az élettel telibb napokon. Újabb zuhanás egyik pillanatból a másikba. A hang nem volt ismerős, és nem foglalkoztatta annyira a kérdező kiléte, hogy gondolkozzon rajta, úgyhogy csak egyszerű monotonitással felelt neki. Szóba kerültek a könyvek, a pince. Megint. Fontos dolgok. Dolgok, amik számítanak. Legalábbis számítaniuk kellene. Hange még mondott valamit, aztán a kérdező a távozása előtt megjegyezte, hogy igazán nagy tragédia, hogy Shiganshina visszafoglalása mennyi áldozatot követelt. Hozzátette, szörnyű, hogy a Parancsnok is odaveszett, hiszen, ha nem is értett mindig egyet a módszereivel, de igazán értékes bajtársnak tartotta. Ez volt az első megjegyzés, amire Levi legalább egy kicsit odafigyelt.

És még rengetegszer hallotta. Megjelent Pixis, Nile Dok, néhány rangosabb katona, akik még a hivatalos tájékoztatók és ceremóniák előtt szerettek volna pár szót váltani a jelenleg csak megbízott, de hamarosan formálisan is kinevezett új parancsnokkal. Hange komor, de határozott szakmaisággal látta el a feladatát. Mind tettek megjegyzést a veszteségekre, és kifejezetten Erwinre is. Sokukat Levi csak a tanácsteremben látta, futólag - sosem találkoztak csatatéren. De Erwin Smithnek, úgy tűnt mintha halálában sokkal több barátja lenne, mint életében volt. Levi az érdektelenség fátylába burkolózva is érezte a keserű iróniát, ahogy ezek az emberek fogadkoztak, hogy csupán stratégiai szempontból kifogásolták a parancsnok döntéseit és állásfoglalásait, de emberileg tisztelték és csodálták. Némelyek félreértésekkel mentegetőztek, a témát terelve felidéztek korábbi harcokat és eredményeket... Egész addig, amíg Hange meg nem törte a gondolatmeneteket, visszarántva mindenkit a formalitások szilárd talajára.

Levi maga sosem nevezte a barátjának a férfit. Egyetlen egyszer sem. Majdnem hét éve ismerte, és nem arról volt szó, hogy puszta távolságtartásból kerülte a megnevezést. Az első osztagára, Petrára, Oluora, Eldre és Guntherre könnyedén aggatta. Beszélt róluk a barátaiként, hivatkozott rájuk mások előtt, és a szemükbe is mondta, ha kellett. De Erwinről nem, és emögött nem volt tudatosság, határozott döntés, egyszerűen csak nem jött a szájára. És ahogy sok mindenre, úgy erre is utólag - ott a kaszárnya folyosóján, monoton darálva a jelentéseket - találta meg az okot. Valaki barátjának lenni egy cím. Azok, akiket itt hallott, úgy tűzték a mellükre ezt a szót, mintha valami csillogó jelvény, kitüntetés lenne. A címmel pedig, persze nagyon sok minden jár... egy barát, egy kinyilatkoztatott, megnevezett barát felé lehetnek elvárásaid. Elvárható a tanács a bajban, egy kis anyagi segítség, ha megszorulsz, egy rossz vicc, ha le vagy lombozódva. Kapcsolatok - jobb alapok, ha új embereket akarsz megismerni, hiszen eleve véleményt formálhatnak rólad a másikról alkotott képük alapján. És persze vannak kötelezettségeid is... próbálni megmenteni, ha bajba kerül, időt szánni rá, kiállni mellette. Feladatok és jutalmak, ugyanúgy, mint bármilyen emberi rendszerben. A halottnak azért van több barátja, mert már nem kell feladatot teljesíteni, de a jutalmak egy része még bezsebelhető.

És Levi nem nevezte a barátjának Erwint, mert nem volt szüksége a címre. Nem várt el semmit. Nem érezte, hogy feladatokkal ostromolnák. A kötelessége az volt, hogy a beosztottjaként a lehető legtöbbet hozza ki a csapatából, ott üljön vele az összes megbeszélésen, megtervezze a helyszíni taktikákat, jelentést írjon. Parancsnok és hadnagy hierarchikus kapcsolatának alapelemei. A barátjának lenni viszont ajándék volt, nehezen leírható kincs. Nem várta el, hogy a férfi újra és újra lehajoljon hozzá, megfogja a kezét és talpra állítsa. Nem várta el, hogy hitet csepegtessen a tagjaiba, amikor a világ elviselhetetlenül sötétté vált. Nem várta el, hogy álmokat adjon, amik erőssé tehetik őt is. És nem volt teher órákig ülni egy kórházi ágy mellett, az ölében tartott könyv borítóján írva a jelentést, várva, hogy felébredjen. Nem volt teher megkérni, majd megfenyegetni, hogy maradjon távol egy csatától. Nem volt teher megbízni benne. Nem léteztek feladatok és jutalmak közöttük, csak két ember, akik törődtek egymás sorsával.

Levi nem várt el semmit, de lassan, hét év alatt hozzászokott, hogy van miben hinni, és van kibe kapaszkodni. Veszélyes dolog a megszokás, és mindig ártott a túlélésnek, de ezúttal egészen máshogy, mint az alvilágban. Amikor még elhagyatott házakban és csatornákban bujkált, és az ujjai félálomban is görcsösen szorították a kés markolatát, a legnagyobb félelmei közé tartozott, hogy megszokja a csizmák kopogását a kövezeten, hogy egyszer nem szökken talpra, amint meghallja, és nem simul a falhoz, készen, hogy védje magát. Tudta, hogy az lenne az a nap, amikor arra ébred, hogy az ő torkához szorul a penge. A hit és a segítő kéz azonban csak azon változtatott, hogy a túlélés önmagában többé nem volt elég, de egyedül képtelen volt többet elérni - jött tehát a szürke ég, a szürke fák, a falakra függesztett szürke zászlók és az órákká duzzadt értelmetlen percek.

Amikor elfogytak az emberek és elfogytak a kérdések, biccentett Hange-nak, majd elindult a szobája felé. Nem mondta mit csinál, nem búcsúzott, egyszerűen hátat fordított, és végigsétált a folyosón. Tudta, hogy a nő figyeli - az ember megérzi, ha valaki nézi, és Levi sokat fejlesztette ezt a fajta intuíciót - de ahogy olyan sok más, ez sem számított. Elérte a folyosó végét. Lenyomta a kilincset. Belépett a szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot.

Jól ismerte a gyászt. Azt hitte, átélte már minden fajtáját, tapasztalta minden vonzatát. Ismerte a hideget, ami felkúszik a tagokban. A tomboló dühöt, az iszonyatot, a bűntudatot, azt a zokogást, ami után az ember kimerülten esik össze, mintha minden élet elszállt volna belőle. Hálás lett volna, ha ezek bármelyikét kapja az üresség helyett. Kihúzta a széket az asztalánál, leült, és kinézett az ablakon, céltalanul, nem keresve semmit az üvegen túl. Csak nézte ahogy az ég szürkéje egyre mélyebb, és egyre sötétebb lesz a szeme előtt. A folyosóról fojtott hangú beszélgetések foszlányai szöktek be a kulcslyukon, egy régi gyerekdal halkan eldúdolt motívumaival kísérve, aztán az is elhallgatott. És a sötétben és csendben nem érzett rá vágyat, hogy meggyújtson egy lámpást.

Aztán kopogtak az ajtaján. Erőteljesen, hallani lehetett, ahogy kattog az öreg zár, mintha jajveszékelne... az illető, úgy tűnt, szíve szerint inkább átütné az egészet, és nem vesződne a kilinccsel. Levi felnézett, de nem mondott semmit, és határozottan nem nyúlt a kulcs felé. Akárki is az, akármit akar, máskor is kereshette. Bízott benne, hogy egyszerűen elkönyveli, nincs odabent, vagy alszik. A kopogó azonban kitartóbbnak bizonyult, újabbakat vágott az ajtóra, ezúttal nyitott tenyérrel, hallani lehetett azt az apró eltérést a csattanások hangjában. Erre sem kapott választ, tehát végre, harmadik kísérletként megszólalt.

- Levi? - a férfi meg sem lepődött, hogy Hange hangját hallja. Persze ettől még nem felelt. Az a tény, hogy nem vágyott társaságra, nem változott. Odakintről hosszas, fáradt sóhaj nyugtázta a reakció hiányát. - Tudom, hogy bent vagy. És tudom, hogy nem alszol.

Levi először arra gondolt, hogy ezt is figyelmen kívül hagyja, megvárja, amíg a nő megunja a dolgot, és elmegy aludni... de aztán mégis kiszólt.

- Menj innen, Hange - nem „Négyszemű". Nem „Pápaszem". Mintha a játékos gúnyolódás is kiüresedett volna.

- Beszélnünk kell. - A férfi megdörzsölte a szemöldökereszét, ahogy az ember fejfájás esetén szokta, majd ismét felelt.

- Ha az a terv, hogy sírok a válladon, akkor csalódást kell okoznom.

- Beszélni szeretnék - ismételte Hange.

Levi egy pillanatig még gondolkodott, de végül, valahol az üresség két hulláma között elfordította a kulcsot. A nő szinte azonnal lenyomta a kilincset, és szinte beesett a szobába... még nem szokta meg, hogy az egyik szemére nem lát, a mélységérzékelése pedig csalóka lett. Végül időben megkapaszkodott az asztal szélében, és közelebb húzta az ajtó melletti tartalék széket, hogy valahová leülhessen. A fa csiszatoló hangjából Levi pontosan tudta, hogy fel fogja karcolni a padlót, és normális esetben erre azonnal reagált volna... még érezte is azt az enyhe ingerültséget, ami máskor reakcióra késztette, de valamiért mégsem mondott semmit. A csiszatolás elhallgatott. Hange leült. És bár állítása szerint beszélni akart, tökéletes csend ereszkedett a szobára, majdnem olyan mély, mint mikor Levi egyedül volt.

- Nem hoztál el semmit - szólalt meg végül a nő.

- Mi?

- A jelvényt sem. Nem vágtad le.

Így már azonnal értette, miről van szó, mégis, talán percekbe is telt, mielőtt halkan, ugyanazzal a monotonitással, amivel a jelentéseket darálta, felelt.

- Mi értelme lett volna?

- Kettőnk közül ezt te tudod jobban.

- Én azt tudom, hogy az egy szentimentális szarság.

- Nemrég még fontos volt.

- A szentimentális baromságoknak ez az egyik jellemzője. Fontosnak tűnnek, és amikor rájössz, hogy rohadtul nem számítanak, szarul érzed magad.

Hange nem reagált, így Levi egy pillanatig azt hitte, túl is jutottak a témán. Aztán a nő feltett egy sokkal kegyetlenebb kérdést.

- Ezek szerint nem is akarsz emlékezni?

- Ezt nem mondtam - Levi semmire nem reagált ilyen ösztönösen, és ilyen gyorsan, mióta visszatértek Shiganshinából. - Az a rohadt alakváltó meg fog dögleni - tette hozzá, szinte suttogva. - Nem érdekel, hol és hogyan, de kicsinálom.

- Ez bosszú - morogta Hange.

- Ez egy ígéret.

Megint csend. A párbeszédet újra és újra megtörték ezek a szünetek.

- Ő azt akarta, hogy élj. Tudta, mire vagy képes. Tudta, hogy kijössz abból a csatából, akkor is, ha ő nem.

- Nagyon sok mindent akart. És rohadt keveset kapott.

Hange-nak valójában három arca volt. Az első egyszerűen őrült, a lelkes négyszemű tudós, aki neveket adott a kísérleti alanyainak, aki fürödni is elfelejtett, ha valaki nem dobta be ruhástól a víz alá, és akinek néha, ha valami nagyon izgalmasat talált, még a nyála is csorogni kezdett. A második az volt, ami meglátogatta Levi-t is, ami korábban lefogta Mikasát, a veterán katona arca, rengeteg fájdalommal, és az abból nyert bölcsességgel, akiről könnyű elhinni, hogy rangra második. És volt az utolsó, harmadik arc, ami csak most kapott erőre... ez hordozta a haragot. A hangja megváltozott, megkeményedett, és úgy válaszolt.

- Fejezd be!

Levi nem kérdezett vissza.

- Az a csata mindent elvett, hibáztunk, fizettünk, és fájt. Nekem mindenki meghalt a vezetésem alatt... és parancsnok lettem érte! - A kegyetlen irónia hatására Hange valami furcsa, csukladozó hangot hallatott, amiről Levi azt sem tudta volna megmondani, hogy nevetés, sírás, vagy üvöltés akart lenni eredetileg... esetleg mindhárom egyszerre. - Mindenki szenvedett, és tudjuk, hogy rosszabb lesz! - ismét egy csuklás. - Annál a döntésnél, a te döntésednél én taktikáztam, megnéztem ki a fontosabb stratégiai szempontból. Te viszont ember maradtál, aki gondolt arra, hogy mi a helyes.

Egy utolsó csuklás, és Hange levette a szemüvegét, ami a kötések miatt egészen körülményes műveletnek bizonyult, majd elkezdte megtörölni. Akár a düh, akár a gyász, akár egyszerűen a felgyülemlett feszültség hozta ki belőle, de tényleg folytak a könnyei.

- Akkor mégis sírjak a válladon? - kérdezett vissza Levi, és igazából megdöbbentően kevés irónia volt a mondatban. A nő szavai a megértést és a tiszteletet sugallták, de közben elvárták, hogy valamerre lépjen.

- Ha az segít, akkor azt. Ha üvölteni akarsz, tombolni, széttörni valamit, megszaggatni a ruháidat, csináld azt. Ha éjszakákat akarsz virrasztani, vagy inni amíg össze nem esel, én még azt is elfogadom. Csak azt várom el, hogy utána állj talpra, és legyél megint ember. Olyat, aki ledarálja a jelentéseket és vért akar ezret találok. Olyat, aki tud emberként viselkedni, keveset - kicsit elhalkult a hangja. - Sokkal rosszabb lesz. És egyedül nem fogom tudni végigcsinálni.

Aztán felállt a székről, visszahúzta a helyére (megint felkarcolva a padlót), és mintegy végszóként a zsebébe nyúlt, és lecsapott valamit az asztalra.

- Utáltad volna magad érte - mondta Hange, aztán kisétált, és becsukta maga mögött az ajtót.

Levi az asztalra nézett, és egy pillanatra ledermedt, ahogy tudatosult benne, mit is kapott a nőtől.

Egy jelvény volt. Az alsó részén egészen elsötétültek a hímzett, fehér szárnyak a megalvadt vértől, ahogy egy szikla beletépett a gazdája törzsébe, átszakítva a belső szerveit. A vágás is egyenetlenebb lett ezen a felén, a szálak összetapadtak. Mi értelme lett volna? Semmi. Az ég világon semmi értelme nem volt annak az átkozott, megszokott rituálénak. Nem hozott vissza senkit. Nem enyhítette a fájdalmat. Egy szentimentális szarság. De Hange-nak igaza volt. Utálta volna magát, ha az a jelvény nincs nála.

Abban viszont tévedett, így belegondolva, hogy azért döntött volna úgy, ahogy, mert az volt a helyes. Egyáltalán nem érdekelte, mi a helyes. Helyesen cselekedni magasztos gondolat, valami messze tekintő, és különleges, ő pedig önmagában sosem tekintett messzire. Csak akkor volt rá képes, ha más mutatta, merre nézzem. Ő csak Erwint ismerte. Tudta, hogyan döntött volna a helyében, és azt is, mit érzett volna, miközben a szokott határozottsággal mérlegeli a lehetőségeket. Az ő barátságukban nem voltak kötelességek és nem voltak jutalmak, nem lehetett tehát teher megkímélni a fájdalomtól. Nem bánta meg a döntést, akkor sem, ha minden széthullott miatta.

És Hange azt mondta, arra van szüksége, hogy legyen még egy kicsit ember. Emberinek pedig emberi maradt ez a döntés is, ha komplexebb is volt annál, amit feltételezett.

Ismét lenézett a hímzett szárnyakra - elég erősen szorította azt a kis textildarabot, miközben elgondolkozott ezen az emléken, hogy egészen összegyűrődjön - és pár pillanat múlva, miközben az ok-okozati viszonyok kezdtek újra a helyükre kerülni, rájött, mi értelme annak a szentimentális szarságnak.

Meglátta a kék színt.