- Kincsem, ez neked jött! – ront be a semmiből édesanyám a szobámba, miközben én éppen a szempilláimat festegetem.

Mivel teljes nyugalmamban sminkeltem magam egészen eddig a pillanatig, nem számítva anyám berobbanására a szobámba, nagyot dobbanva a szívem, megijedek, ezzel megrántva a kezemet, amiben épp a szempillaspirált fogom, és belevágom a jobb szemem sarkába.

- ANYA! – ordítom, ahogyan lecsapom az asztalra a spirál tubusát, majd heves pislogásokba kezdek, miközben a könnyeim egy folyót alkotva folynak le az arcomon. – Legközelebb kopogj, és akkor nem szúrom ki a saját szemem!

- Juj, bocsi! Csak sietek, már így is elkéstem a munkából – szabadkozik, majd belép hozzám és közelebb hajolva az arcomhoz, egy pillantást vet a könnyező, vérben úszó jobb szememre. – A fürdőszobában van egy irritációra való szemcsepp, majd csepegtess bele kettőt.

- Jó – sóhajtom, ahogyan letörlöm a felesleges fekete festéket az arcomról, ami az incidens következtében varázsolódott oda. – Mi jött nekem? – utalok vissza a kijelentésére, ami azelőtt történt, hogy én szívrohamot kaptam volna.

- Levél, névtelen feladótól – válaszol, majd lerakja az asztalomra a felbontatlan borítékot.

- Oh – vetek rá egy pillantást, de mivel most nem tudok ezzel foglalkozni, legfőképp azért, mert Rachellel találkozok negyedóra múlva a sarki kávézóban, ezért csak arrébb csúsztatom az asztalon és folytatom a készülődésem.

Anya elhagyja a szobámat, majd hallom, ahogyan becsapja maga után a bejárati ajtónkat is. Miután rendbe szedtem a kinézetem és becseppentettem a még mindig vöröslő szemembe, én is lerohanok a nappalinkba, ahol Daylin csicsergő hangja dalol fel a semmiből.

- Szia húgi!

Ismét megijedek, a szívemhez kapom a kezemet és riadt tekintettel nézek rá a kanapén fekvő nővéremre.

- Mi van, rossz a lelkiismereted?

- Leállhatnátok ezzel – morgom. – Te mit keresel itt?

- Attól még, hogy nem itt lakok, nem lehetek itt?

- Nem ezt mondtam – jelentem ki. – Csak azt hittem, hogy dolgozol vagy az esküvődet intézed.

- Ma nem kellett bemennem a céghez és mint látod, az esküvőmet intézem – fordítja felém a hasán fekvő laptopját. – A virágokat válogatom össze.

- Aha – biccentek. – Az egy bostoni virágbolt? – hunyorgok, ahogyan a képernyőre esik a pillantásom.

- Ja, de majd az itteni virágosnak fogom megmutatni, hogy ilyeneket szerezzen be – koppint az egyik lila színben pompázó ötszirmú virágra. – De ha nem tudnak majd ilyet, akkor berendelem Bostonból, rajtam ne múljon.

- Értem.

Ha eddig azt gondoltam, hogy a nővérem egy elvetemült ember, akkor most már nem tudom, hogy mit higgyek. Bostonból virágcsokrokat rendelni Londonba? Mégis hogyan?

- Veled mizu? – kérdi, miközben visszahúzza magához a gépet és tovább kattintgat a weboldalon. – Mész valahová?

- Aha, Rachellel találkozom, szóval sietek – kapom magamra az őszikabátomat, mivel nincs még olyan hideg kint.

- Azzal a Rachellel? – néz fel rám. Bólintok. – Mondd meg neki, hogy puszilom – és már vissza is vezette a tekintetét a laptopja képernyőjére.

- Oké.

- Várj! – szólít, mikor már lépnék ki az ajtón. – Nem neki készít az anyja egyedi hajdíszeket esküvőkre?

Istenem, segíts meg!

- Nem tudom, Day – sóhajtom meggyötörten. – El fogok késni, ha tovább faggatsz.

- Kérdezd már majd meg! És ha igen, a telefonszámát elkéred? Köszi! – nem is érdekli, hogy mi lenne a válaszom, én pedig már nem is foglalkozok ezzel, inkább csak elmotyogok egy gyors köszönést és az utamra indulok.

Fél órával később már a kávézó jobb sarkában lévő boxban ülünk Rachellel, akinek a haja most már vörösben pompázik előttem. Gimiben a szőkét és a barnát váltogatta két havonta, de úgy látszik, hogy így négy évvel később megelégedett a vörössel is.

Míg én egy kókusztejes lattét kortyolgatok, addig a velem szemben elhelyezkedő lány egy jegeskávét keverget maga előtt.

- Emlékszel a tizennyolcadik születésnapodra? – kérdi hirtelen.

- Az volt az utolsó bulink együtt, mielőtt elköltöztem volna – mosolygok rá visszagondolva. – De azért a tizenhatodik mélyebben él az emlékezeteimben – teszem hozzá.

- Ja, amikor smároltál Harry bátyjával? – kérdi, nekem pedig félremegy az éppen lecsúszó egy korty kávém. Köhögni kezdek, és gyorsan lerakom a bögrémet.

- Micsoda? Mi nem smároltunk soha – szólalok meg, miután végre levegőhöz tudok jutni.

- Nem? Én pedig úgy tudtam – ráncolja a homlokát miközben az előtte lévő poharat tologatja ide-oda.

- Csak majdnem smároltunk – gondolok vissza erősen. – Tudod, az volt, hogy megjelentek nálunk a haverjaikkal, ő pedig felvitt a szobámba, hogy mondjon nekem valamit, erre valami szaros fogadást teljesített, mert az egyik srác, asszem' valami George azt hitte, hogy szerelmes vagyok Hollandba, és ezzel akarták kideríteni.

- Jaaaa, most már emlékszem! – csap egy óvatosat az asztalra Rachel. – Azzal a sráccal tűntem el a nővéred szobájában a balhé után.

- Nem volt balhé, csak próbáltam menteni a menthetőt – szólok közbe. – Franc se akarta, hogy Harry rájöjjön, hogy a bátyját nem, hogy gyűlölöm, de még szerelmes is vagyok belé.

- Jó, hát most ilyenek a tini szerelmek, szerintem ő is megértette volna – mondja a lány. – Inkább Tom szívatott volna ezzel. Az jobban zavart volna, nem?

- Lehet, de így is szívatott, nem kellett hozzá az, hogy tudja a hülye érzéseimet.

- Azért elég fura kapcsolatotok volt – teszi hozzá Rach motyogva.

- Volt? – vonom fel a szemöldökeimet. – Most is az van. Így, hogy megint itthon vagyok, folytatódik az, ami gimiben volt. Annyi különbséggel, hogy most Easton után siránkozok, és nem utána.

- Azért elég nagy köcsögség, amit Easton csinált. Ki tudja, hogy mióta csal szarrá a hátad mögött? – teszi fel a nagy kérdést.

- Nem akarok többet erről beszélni.

- Miért, jobb lenne, ha a tizenhatodik szülinapodat veséznénk? Vagy esetleg a tizennyolcadikat? Az is megér egy misét – neveti el magát.

- Mi volt a tizennyolcadikon?

- Leöntötted Tom-ot egy fél üveg vodkával, mert elvitt a bulidra két alulöltözött picsát – magyarázza Rachel, hátha eszembe tudja juttatni a történteket.

- Ez nekem kimaradt – gondolkozom, de aztán hirtelen beugrik. – Juj! Most már emlékszem – kuncogok. – Nagyon haragudott rám.

- Nem csodálom, mindenki felvette videóra.

- Tudom – kiiszom az utolsó kortyokat a bögrémből, majd szomorúan elmosolyodom, ahogyan visszagondolok arra a napra, amikor hivatalosan is eldöntöttem, hogy már semmi sem tart vissza, hogy Amerikába költözzek.

Miután Harry-vel hazaértünk hozzájuk, és legnagyobb meglepetésemre, mindenki, akit a barátomnak nevezhettem, megjelent a tizennyolcadik meglepetés bulimon, elkezdődött az erőteljes ivászat. A tortát el is felejtettük, annyira elázott mindenki már az első egy-két órában, így csak táncoltunk a Holland ház nappalijában, úgy mintha nem létezne holnap.

Nem számítottam egyáltalán ilyesmire, mert nem is terveztem, sőt nem is akartam bulit, hisz tizennyolc éves sem akartam lenni. De nagyon jól esett, hogy Harry gondolt rám, és megszervezte életem legjobb meglepetés buliját. Vagyis akkor még ezt gondoltam, mert csak utána jött a fekete leves.

Amikor már a nyolcadik feles csúszott le a torkomon, és azok az emberek vettek körbe, akik igazán számítottak nekem, csapásként ért el a tudatomig, hogy Tom Holland beállított a nappaliba, két idegesítő csajjal, akik közül az egyik az első adandó pillanatban ment rá az egyik barátnőm palijára, amiből oltári nagy veszekedés lett.

- Mégis mi a francot képzelsz magadról? – visította a szőke liba, miután Cynthia, a barátnőm rendesen megcibálta a lányt.

Még az egyik oldalon ment a veszekedés, a konyhában Tom tartózkodott, nekilökve a hűtőnek a másik picsát, akivel egymásnak esve smároltak.

Elpattant a cérna és seperc alatt takarítottam el Tom-ot a konyhából, akivel azonnal veszekedni kezdtünk. Az már csak a ráadás volt, hogy leöntöttem vodkával, de igazából meg is érdemelte. A hangszínem egyre feljebb emelkedett, ahogyan a zene lassan már kiszakította a dobhártyámat és tudtam, hogy már nem csak a nappali egyik sarka, de a lépcső előtti előszoba is tőlünk zeng.

- Elmondanád, hogy mi a bajod? – sziszegte nekem, elég közel az arcomhoz ahhoz érezhessem, még semmit nem ivott.

- Elegem van abból, hogy mindent tönkreteszel! – indulatból a vodkától átitatott mellkasára csaptam, ami után Tom megfogta a csuklómat és óvatosan felrángatott a szobájába.

Hirtelen csend telepedett közénk, már nem szólt irdatlan hangosan a zene, csak mi voltunk és a heves lélegzetvételeink.

- Tönkreteszed az egész életemet, Thomas! – buktak ki belőlem a szavak meggondolatlanul. – Rohadtul nem tudom, hogy mit tettem ellened, fogalmam sincs, hogy mivel bántottalak meg hat évesen, ami miatt azóta minden egyes napomat megkeseríted! – hadartam.

Tom már nem mondott semmit. Helyette közelebb lépett felém, és a nyakamra simítva a kezét lökött óvatosan a szekrényének. Akkor, hirtelen eszembe jutott a két évvel azelőtti születésnapom, amikor ugyanezt tette, mert ezt a feladatot kapta a haverjaitól. A gondolat elfeketítette a látásom és megpróbáltam ellökni magamtól, de nem engedte.

- Annyi mindent nem tudsz, Dawn.

Talán ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Dawn-nak hívott.

- Azért az kemény volt, amikor eltüntetek a szobájában – mondja Rachel, ezzel emlékeztetve engem, hogy a jelenre kéne fókuszáljak, és nem a múlton rágódni.

- Ráadásul Tom soha nem engedte nekünk amikor kisebbek voltunk, hogy valaha is betegyük a lábunkat a lakosztályába – forgatom a szemeimet. – Így amikor Harry meglátta, hogy Tommal ott vagyok, kicsit kiakadt.

- Kiakadt, mert te Tom szobájába lehettél, ő meg nem? – nevet Rachel.

- Lehet – nevetek fel én is vele együtt. – Harry nagyon ideges volt Tom-ra és össze is vesztek akkor, hogy miért cseszte el a bulimat és minek rángatott fel az emeletre. Aztán mindenkit haza küldtünk.

- Mit mondod akkor, hogy a tizenhatodik születésnapod rosszabb volt?

- Nem tudom, talán fájdalmas volt elfogadni, hogy Tom mindig csak az öccse legjobb barcsinőjeként fog rám tekinteni, és aztán az a fogadás is elég szemét dolog volt tőlük. Nem esett annyira jól – sóhajtok fel halkan.

- Te mindig az idiótákat fogod ki, észrevetted?

- Kösz, nem kell emlékeztetni.

- Na majd a harmadik nagy szerelem! Az majd elhozza a megváltást! – vigyorodik el szélesen Rachel.

- Ne gyere te is ezzel a hülyeséggel! – figyelmeztetem.

Még jó pár órácskát töltünk el ott a kávézóban Rachellel, miközben az emberek csak úgy cserélődnek ki körülöttünk. Olyan régen találkoztunk és olyan jó érzés átvesézni a régi sztorikat, utána pedig csak beszélni a semmiről, hogy észre sem vesszük, ahogyan az idő elszáll mellettünk. Amikor már azt a jó pár süteményt is kivégeztük, amit rendeltünk magunknak, Rachellel elköszönünk egymástól az épület előtt, majd elkezdek visszasétálni hazáig.

Ahogyan lehámoztam magamról a kabátot, az előszobába beérve, köszönök a kanapén fekvő édesapámnak, majd felszögdelek a lépcsőfokokon.

Amikor beérek a szobámba, és elkezdem kivenni a fülemből a karika fülbevalóimat, megpillantom a fehér borítékot az asztalkámon. El is felejtettem, hogy anya behozta a szobámba, így megkaparintom a levelet és leülve az ágyam szélére, fel is bontom.

Megpillantom az ismerős kusza elkenődött betűket, és megáll a szívem.

"Bébi!

Nem szokásom leveleket írogatni, ezt te is tudod. De annak az embernek, aki az életem szerelme, nem esik nehezemre. Érted bármit megtennék.

Mivel nem válaszolsz az üzeneteimre és már hívni sem tudlak, ehhez kellett folyamodnom. Nem tudom, hogy elolvasod-e, egyáltalán elér-e hozzád az írásom, mivel pontosan nem tudom, hogy merre lehetsz. Egy tippem volt, ezért küldöm el Londonba a levelem. Remélem elolvasod. Nagyon remélem.

Elcsesztem Dawn, nagyon elbasztam. Fogalmam sincs, hogy miért csináltam, amit csináltam, de azt tudom, hogy nem jelentett nekem semmit. Te vagy az életem, Dawn! Senki mást nem akarok, csak téged.

Igen, nem mondtam el neked, mert nem akartam tönkre tenni azt, ami közöttünk van. Ha az a videó nem kerül ki, talán még mindig a karjaimban aludnál el, én pedig minden egyes percet úgy használnék fel, hogy rendbe hozzam azt, amit elbasztam. Gyötört a bűntudat bébi, és megfordult a fejemben, hogy elmondom, de tudtam, hogy akkor elhagynál. Így is elhagytál, én pedig lassacskán beleőrülök.

Tudom, nem akarsz látni. Épp ezért sem szálltam fel a legelső gépre, hogy utánad menjek Londonba és megnézzem, hogy anyádéknál vagy-e. Idő kell neked és ezt elfogadom. Ha legalább annyit írnál nekem a levél elolvasása után, hogy tényleg hazamentél, akkor nem aggódnék tovább azon, hogy vajon ténylegesen merre lehetsz.

Szeretlek Dawn! Csak az esküvőnkön jár az eszem, és azon, hogy mennyi gyerkőcöt szeretnék majd veled felnevelni. Félek, hogy a nővéred esküvője darabokra szed téged, és tudom, hogy ez miattam van. Mert elbasztam. Kurvára elbasztam!

Kérlek bocsáss meg nekem, ígérem, hogy rendbe hozok mindent!

Szeretlek,

Easton"

A levél végét lassan már el sem tudom olvasni, hisz a látásom elhomályosult a könnyektől, illetve ezek a könnyek lepik el a papír alját, ahogyan a szöveg végére érek.

Még hogy gyötörte a bűntudat! Ekkora idióta azért én se vagyok, hogy ezt elhiggyem neki.

Az elnyűtt papírt szorongatom a kezemben, amikor kivágódik az ajtóm. Megszeppenve, könnyes tekintettel kapom a fejemet a személyre, aki elsőnek dühösen viharzik be a szobámba, aztán amikor meglátja, hogy összetörve ülök az ágyam szélén, arckifejezése meglágyul, és megállítja magát a mondandójában.

- A francba Elle, hívtalak milliószor, el fogunk késni a dili... – és elhallgat.

Elfordítom a fejemet a fiútól, a levelet pedig összegyűröm a remegő ujjaimmal és visszavágom az asztalomhoz, ami persze nem éri el azt, így a földre esik.

- Minden rendben?

Felhorkantok.

- Úgy nézek ki, mint aki rendben van?! – hisztérikus hangnembe váltok át, ami még engem is felidegesít.

- Nem akartam azzal kezdeni, hogy elég fura fejet vágsz, amikor sírsz – Tom felmorog és megkockáztat egy lépést még közelebb hozzám, és ezt addig csinálja, még le nem tud ülni mellém az ágyra.

A farmeromba bújtatott combom hozzáér az övéhez, a lábaink egymáshoz simulnak. Miközben próbálok nem rá nézni Tomra, ő folyamatosan engem bámul, szóval pár percnyi csönd után kénytelen vagyok a barna íriszeibe fúrnom az én kékjeimet.

Nem tudom, hogy én kezdeményezek, vagy ő, de a következő pillanatban már a biztonságot nyújtó kezei között találom magam. Izmos karjait a derekamra vonja, én pedig a nyakát szorítom, mintha az életem múlna rajta. Vékony ujjaimmal a tarkóján lévő fürtökkel játszadozom, miközben elengedek egy reszketeg sóhajt az ajkaimon keresztül. Ez a megnyugvás érzet, amit Tomtól kapok, olyan erősen hat rám érzelmileg, hogy ismét útnak erednek a könnyeim. Miközben a mellkasát áztatom el, ő a jobb karjával felhúzza az ölébe a lábaimat, így még közelebb tudok kucorodni hozzá. Jelen pillanatban nem érdekel az, hogy kitártam neki a lelkem, és az sem foglalkoztat, hogy ilyen intim pillanatot élünk át együtt, hisz tudom, hogy ez az első és utolsó ilyen alkalom, hogy megtörötten mutatkozok előtte.

- Elle – súgja.

Az ujjaival a hátamat cirógatja, apróbb köröket ír le velük, egészen addig még a pólóm feljebb nem csúszik a mozgolódásom következtében, így már a csupasz bőrömhöz érnek hozzá, ugyanúgy folytatva a tevékenységét.

Nem tudom, hogy mitől és hogyan, de hirtelen elkattan bennem valami, realizálódik bennem a tény, hogy Tommal ölelkezek és mintha áram rázott volna meg, kibontakozok az öleléséből.

Hirtelen fázni kezdek.

Tom nyugodt tekintettel térképezi fel az arcomat, íves ajkai kissé szétnyílnak, amikor rájuk pillantok. Akaratlanul szívom be az alsó ajkam, megnyalva a számat. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, de szerencsére több eszem van annál, hogy ennél is jobban meginogjak érzelmileg.

- Nem akarok róla beszélni – mondom halkan.

Az arcom vészesen közel van az övéhez, a tenyerem pedig még mindig Tom szíve felett pihen. Érzem a szívének dobbanását, miközben ő a szabad kezével, elsimítja a homlokába hulló megnövesztett tincseit. Végignézem minden egyes mozzanatát, egyszerűen nem tudom levenni róla a tekintetem. Tomnak minden egyes négyzetcentimétere tökéletes. És ő is tisztában van ezzel.

- A szemeid átlátszóbb kékek lesznek, amikor sírsz – suttogja, ahogyan az íriszeimet tanulmányozza. Hüvelykujjával elsimítja a maradék könnycseppjeimet az arcomról, ennek következtében áramütés szerű érzés fut végig a gerincem mentén.

- Jó tudni – suttogom vissza. Erről soha senkinek nem beszélhetünk, remélem ő is tisztában van ezzel.

- Indulnunk kell, mert elkésünk a dilidokitól és Day lemészárol engem – mintha a gondolataimba járna, véget vet az első olyan pillanatunknak, amiben nem vágunk egymás fejéhez bántó dolgokat.

- Induljunk – bólintok.

A fél órás kocsiút közben, mintha elfelejtenénk azt, ami a szobámban történt. Nem beszélünk semmit, mindketten a saját gondolatainkban mélyedünk el. Legalábbis én ezt teszem. Az emlék, hogy Tom szorosan tartott a karjaiban, miközben én ott pityeregtem neki... ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből, és ez megrémiszt.

Mire feleszmélek az álmélkodásomból, már az ismerős kanapén ülünk Dr. Mary Bowdennal szemben.

- Gondolkodtatok azon, amit mondtam nektek?

- Az első találkozásunkon? – kérdezek vissza. Ez az első alkalom, hogy megszólalok mióta eljöttünk otthonról.

- Igen – bólint Mary.

- Hat éves voltam, amikor elsőnek találkoztam T... Bruce-al – javítom ki magam gyorsan, mielőtt lebuktatnám magunkat. – Oliviával legjobb barátnők voltunk kisebb korunktól kezdve, így ismertem meg a bátyját.

- Nem azt mondtátok, hogy 15 évesen ismerkedtetek meg elsőnek? – vonja fel a szemöldökeit a nőci.

- Múltkor azt kérdezted, hogy meséljünk a megismerkedésünk előtti éveinkről – szólal meg Tom, a segítségemre sietve. – Jenna nem hiszem, hogy arról a hat évéről olyan sokat tudott volna mesélni, hogy milyen volt az élete nélkülem. Ezért mondta el azt, amikor már jobban érdeklődtünk egymás felé. Ez akkor volt, amikor Jenna bekerült abba a gimibe, ahova én már rég jártam.

- Oh, így már érthető – mosolyog ránk, valamit lefirkantva az előtte heverő füzetébe. – Olivia miatt sokat láttad Bruce-t?

- Gyakran jártam át hozzájuk, és igen, sokat láttam őt, de különösebben nem érdekelt, hogy ott van – vonom meg a vállaimat.

Kamu. Hat éves koromtól kezdve saraztuk egymást Tommal, annyi volt a különbség, hogy akkor még többször tűrtem, minthogy visszaszóltam volna.

- Bruce, amikor Jenna bekerült a gimibe, mit gondoltál?

- Hogy nem csak otthon, de most már itt is az agyamra fog menni.

Amikor eljut a tudatomig, hogy most a valóságot írja le Tom, érdeklődve kapom rá a fejemet.

- Agyadra ment? Nem kedveltétek egymást elsőnek?

- Nem – rázza meg a fejét. – Idegesített, hogy a húgom legjobb barátnője és hogy mindenbe beleszól, amibe csak lehet.

- Várj – állítja meg Mary Tom-ot. – Miért idegesített az, hogy Jenna a húgodnak a legjobb barátnője?

- Mert tudtam, hogy soha nem lehet közöttünk semmi, mert akkor Olivia megölne – ad választ a kérdésre.

Mivel eddig tartott az őszinte része a beszédnek, és ez már elég erős kamu szagot áraszt magából, így újra a dokinőre nézek, aki nagyokat mosolyog magában.

- De mégis lett. Megkérted a kezét és összeházasodtatok.

- Hát miután eltelt annyi év, és Olivia sem maradt az az idegesítő lány, aki volt, ezért kénytelen volt elfogadnia, hogy szerelmes vagyok a barátnőjébe.

- Mikor kezdtetek el randizni?

- Öhm – akad meg Tom. – Fogalmam sincs, férfiből vagyok, én az ilyeneket nem tartom számon.

- Bruce már végzős volt, amikor elsőnek randira hívott. Olivia nagyon megharagudott rám, amikor igent mondtam Brucenak és elmentem vele moziba – veszem át a szót beleélve magam a történetbe.

- Mikor jöttetek össze?

- Azután nem sokkal.

- Bruce, mit éreztél, amikor megláttad Jennát az iskola folyosóján a tanév kezdetekor? – pillant Mary a fiúra.

- Azt, hogy ilyen nincs. Szerettem volna, ha nem jön abba a gimibe, amibe én, de közben meg sejtettem, mert Olivia egyértelműen követett oda, így aztán megfordult a fejemben, hogy nem úszom meg Jennát sem.

- Ennyire zavart?

- Az zavart, hogy nem mutathatom ki az igazi érzéseimet felé – ekkor megérzem, hogy Tom rám néz.

Én is rá pillantok.

Ahogy a szemei belefúrodnak a tekintetembe, akaratlanul is elvörösödök, ezért inkább visszanézek Mary-re, miközben az ujjaimat ropogtatom idegesen.

- De közben meg idegesített is. Idegesített, hogy Jennát nem érdeklem, idegesített, hogy a húgom barátnője és persze a viselkedése is az agyamra ment, ahogyan egyre nagyobb erőre kapva próbáltak mindenben megszívatni Oliviával – folytatja Tom.

Ugye még mindig a hazugságokat pakolja egymásra? Hirtelen megfordul a fejemben, hogy most nem. Most valami olyanról beszél, amit ő is átélt, de inkább elhessegetem a gondolatot, és lenyelem a torkomban keletkezett gombócot.

- Mit gondoltál Jennáról, amikor megpillantottad?

- Elsőnek?

- Hát nem, mivel akkor még kicsik voltatok – nevet fel Mary. – Például akkor, amikor nálatok volt, vagy amikor az iskolában láttad elmenni veled szemben.

- Amikor Oliviánál aludt, általában próbáltam nem otthon lenni.

Megdermedek. Végre valami, aminél tudom, hogy ez nálunk is igaz volt. Nagyon ritkán láttam Tom-ot, amikor Harry-nél aludtam, ezért érdeklődve hallgatom tovább a fiút.

- Egyszer viszont otthon maradtam, és reggel amikor lementem a konyhába és megláttam a kócos hajú, smink nélküli, pizsamában álldogáló lányt, ahogyan az anyámmal beszélget, csak arra tudtam gondolni, hogy miért ilyen gyönyörű – magyarázza elhadarva a történteket.

Megfacsarodik a szívem, ahogyan próbálom az emlékeim között előkutatni ezt a reggelt, összeillesztve azzal, amit Tom mondott.

- Utána beszóltál nekem, hogy milyen szar a hajam – vágok közbe.

- Mert észrevetted, hogy bámullak – hezitálás nélkül kapom vissza a választ. – Mit mondhattam volna? Azért bámullak, mert azt akarom, hogy mellettem is így kelj fel minden egyes kibaszott reggel?

- Hazudsz, Bruce – fordulok felé immáron teljes testtel. – Sosem éreztél ilyet, ameddig randizni nem kezdtünk, mindennap csináltál valami olyat, amivel sikerült megbántanod. Emlékszel a tizenhatodik szülinapomra?

- Mi volt akkor? – grimaszol Tom.

Idegesen fújtatok egyet, majd Mary-re nézek, aki felvont szemöldökökkel pillant rám.

- Jenna, mi történt azon a szülinapodon?

- Volt valamin hülye fogadás a haverjaival, hogy le kell smárolnia engem, vagy már nem is tudom – hadarom. – Régen volt. Nem szívesen emlékszek vissza rá. De amúgy is már lényegtelen, mert boldog házasságban élünk, nemde? – mosolyodok el gúnyosan.

- Az egyik haverom azt mondta nekem, hogy vak vagyok, amiért nem látom, hogy Jenna szerelmes belém. Lehetetlennek tartottam, mert sosem mutatott felém olyat, aminél levághattam volna, hogy így érez. Ezért, hogy kiderítsük, történt az, ami történt, de mint később kiderült, nekem volt igazam – érzem, hogy miközben beszél, folyamatosan engem figyel, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ránézek.

- Úgy érzem, hogy attól még, hogy bevallottátok egymásnak az érzéseiteket később és összeházasodtatok, sok maradt a kivesézetlen történet, amit nem tudtok hogyan kezelni. Ezeket meg kellene beszélnetek, mert köze lehet az eltávolodásotok okához – hajol előre Dr. Bowden és leteszi a tollját a háta mögött lévő asztalra.

- Szeretném, ha jövőhéten kétszer jönnétek és az első alkalomkor elhoznátok egy lapot, teleírva azzal, amit nem értetek, hogy miért úgy történt, ahogyan az megtörtént – folytatja Mary, majd feláll és a kezébe veszi a határidőnaplóját. – Kedd és csütörtök?

- Rendben – motyogjuk egyszerre Tommal.

- Jó, hát akkor találkozunk jövőhét kedden!