Tom lemondta a mai párterápiát. Mindezt úgy, hogy nem közölte velem a tényt, miszerint ő most ezt az alkalmat eltörli, és inkább átrakatja máskorra, nem foglalkozva azzal, hogy nekem esetleg jó lesz-e az új időpont vagy sem. Ha Dr. Bowden nem ír nekem egy üzenetet, akkor mint valami hülye, már rég készülődnék, hogy elindulhassak a rendelőhöz. De így most a telefonom képernyőjét bámulom, miközben újra és újra átfutnak a szemeim a kapott szövegen.

"Szia Jenna! Boldogsággal tölti el a szívem, hogy segít rajtatok a terápia. Ha ilyenek miatt kerül lemondásra az alkalom, az csak egy jel arra, hogy jó úton haladtok. Jó szórakozást kívánok a ma esti vacsorátokhoz, beszélgessetek sokat! Pénteken találkozunk! Mary Bowden."

- DAWN! – ront be a szobámba a nővérem mindenféle kopogás nélkül. – Juj! Még mindig szörnyű a szemed – térképezi fel az arcomat, ahogy betipeg az ágyam elé, és közelebb ér hozzám. – Nagyon csúnya, fáj? – hajol az arcomba.

Magam mellé rakom a telefonomat és egy fájdalmas sóhajt hallatok. Akaratlanul is a kis puklira simítom az ujjaimat, és óvatosan megtapogatom a sérült helyet.

- Picit – hazudom. Az igazság az, hogy azóta is lüktet, de szerintem már csak bebeszélem magamnak. – Mizu? – terelem a témát. – Gondolom nem dumcsizni jöttél.

- Tényleg nem – huppan le mellém. Keresztbe rakja a lábait, eligazgatja a fehér lenge szoknyáját és a pilláit rebegtetve fordul felém. – Holnap vacsorázni megyünk.

- Vacsorázni? – kérdezek vissza. – Esetleg nem ma?

- Miért mennénk ma? – ráncolja a homlokát a testvérem. – Most mondtam, hogy holnap.

- Tom lemondta a mai párterápiát, és azzal az indokkal tette meg ezt, hogy vacsorázni megyünk. Mármint Bruce és Jenna – magyarázom.

- És nem mentek?

- Nem, Day. Nem megyünk – nevetem el magam kínomban. – Mindegy. Mi ez a holnapi vacsi?

- Tobias családja találta ki és ők szervezték le, hogy még az esküvő előtt együtt töltsünk egy kis időt, ha már úgyis hamarosan egy nagy családdá avanzsálodunk. Szerintem tök aranyos tőlük, szóval holnap este hat órakor találkozunk a Clos Maggiore-nál.

- Clos Maggiore? – szerintem a háromszorosára kerekednek ki a szemeim, ahogy meghallom London egyik luxus éttermének a nevét, ami a legdrágább a városban. Az a hír járja, hogy Valentin-napra már egy évre előre le kell foglalni az asztalt, különben képtelenség bejutni oda.

- Igen, ott volt az első randink Tobiassal – egy őszinte mosoly villan át a lány arcán, ahogy visszagondol az említett eseményre. – Jönnek Nikkiék is, szóval jó sokan leszünk.

- Mármint a Hollandok? – dermedek le. – Tom is?

- Nem beszéltem még velük, de igen, valószínűleg ott lesznek – mondja. – Mi bajod van Tommal? Oké, ez így hülye kérdés – gondolja át magában, majd helyesbít. – Inkább úgy fogalmazok, hogy azon kívül, hogy ki nem állhatjátok egymást, mi bajod van vele?

- Éppen most? Semmi, csak a szokásos.

- Dawn, szerinted hülye vagyok?

- Őszintén? Igen – bólintok és próbálom nem elnevetni magam, bár Day arckifejezését látva, ez egy nehéz tervnek bizonyul.

- Ne is folytasd – löki meg a vállamat játékosan. – Múltkor egy portrét rittyentettél róla az iPad-embe.

- Igen, mert unatkoztam – rántom meg a vállaimat. – Tán baj?

- Nem rajzolgatunk olyan embereket, akikkel bajunk van vagy utáljuk őket.

- Pedig én azt csinálom, mint látod – horkantok fel. – Nem értem, hogy mi ezzel a probléma.

- Istenem, Dawn! Annyira el akartam pedig ezt a beszélgetést kerülni veled... A vak is látja, hogy belé vagy zúgva.

Hirtelen sípolni kezd a fülem.

Mióta az eszemet tudom, titkoltam, hogy Harry-nek a bátyja tetszik nekem. Titkoltam tizenévesen, titkoltam amikor gimnáziumba mentem, titkoltam a ballagásomon és még akkor is titkoltam, amikor bekerültem a Stanfordra. Csak aztán megismertem Eastont, és el is felejtettem, hogy ki is az a Tom Holland. Szerelmes lettem, onnantól kezdve más nem számított, csak ő.

- Dawn! – szólongat Day, kivételesen most kedves hangon. – Mi van veled?

- Nem vagyok belezúgva Tom-ba – kötöm az ebet a karóhoz, visszatérve a valóságba.

- Nyugi, senkinek nincs ilyen jó szeme és érzeke az ilyen dolgokhoz, mint nekem, szóval csak én sejtettem eddig. A húgom vagy, Dawnyelle. Azt hiszed, nem tudtam erről a kezdetektől fogva? Az utálat "kimutatása" az egyik legfeltűnőbb jel arra, hogy valójában halálosan szerelmes vagy egy személybe.

- Nem kellett semmit se tudnod, mert nem így van. Te is tudod, hogy sose bírtuk egymást Tommal.

- Azért nem bírtad, mert nem viszonozta a szerelmed! – csap a combjára indulatosan. – Én is utáltam Tobiast, amiért nem vett észre engem, és hamarabb lettem belé szerelmes, mint hogy ő tudta volna a nevemet!

- Ez hülyeség, Day – rázom meg a fejemet. – Azt ugye tudod, hogy Eastonnel együtt voltam majdnem három évig? Megkérte a kezem!

- Igen, de azt nem azt jelenti, hogy amit éreztél Tom iránt az Easton előtti években, az ne jött volna vissza! Dawn, ha már nekem nem vallod be, legalább magadnak tedd meg. Mitől félsz?

- Én? Semmitől – válaszolom halálosan nyugodtan. – Anya tudja? – török meg egy kis idő múlva, Day-re fordítva a tekintetem.

- Mondtam, hogy csak nekem van ilyen szuperképességem a családban. Mondjuk, eddig csak erősen sejtettem, de ez a kérdésed helyre rakta bennem minden kételyem afelől, hogy talán nem is úgy van, ahogy én azt gondolom.

Daylinnel a kapcsolatom sose volt normálisnak nevezhető. Persze, mindig is szerettük egymást, hiszen együtt nőttünk fel, kisebb korunkban sok mindent csináltunk együtt és meg volt közöttünk a testvéri kapocs. Csak aztán valahogy ez megváltozott. Másképp fejlődtünk, más barátitársaságunk lett és minden témáról másképp kezdtünk el vélekedni. Két teljesen különböző személyiségünk van, ez szerintem észrevehető. Day az a rendezkedő fajta, szeret a középpontban lenni és sok barátja van. Ő tipikusan az az ember, akit vagy nagyon utálsz, vagy nagyon szeretsz. Én pedig inkább a "megvagy vele" fajta ember vagyok.

- Nem akarok veled erről beszélni – jelentem ki. Hirtelen úgy jön le nekem a nővérem arckifejezését látva, mintha rosszul esne neki, hogy nem osztom meg vele a titkaimat. De könyörgöm, utoljára tíz évesen beszéltem vele komoly dolgokról, akkor most mégis mit vár?

- Jó, te tudod – áll fel mellőlem. – Holnap este találkozunk! – meg sem várva, hogy mit válaszolok, sebesen lépked ki a szobámból, maga után becsukva az ajtómat.

Másnap este már Clos Maggiore előtt álldogálok anyával és apával a megbeszélt időpont előtt egy kicsivel. Igazából nem tudom, hogy mire várunk, mert Daylinék már rég bent tartózkodnak, szóval édesapám felé fordulok, és mérges tekintettel üzenek neki, hogy jó lenne, ha végre elszívná a cigarettáját és megindulnánk.

- Megfagyok! – fakadok ki, ahogy összébb húzom magamon a kabátomat. – Meddig szívod még?

- Már mehetünk is – kerüli ki a választ, majd elnyomva a csikket a bejárat melletti kukán, elindítja a sort és végre bemegyünk az étterembe.

Nem jutunk messzire, ugyanis megállítanak minket egy kis pultnál, ahol megkérdezik, hogy milyen névre van az asztalfoglalásunk.

- Tobias Whitlock – diktálja be anya Daylin vőlegényének nevét, mire a fiatalember mosolyogva biccent egyet és kikerülve a pultot, elkísér minket az asztalunkhoz.

Előzetes információ alapján Daylin és Tobias már tényleg itt vannak, elfoglalva a fal melletti helyeket középen. Tobias szülei, nővére és az öccse is velük szemben ültek le. Mosolyogva köszöntenek, ahogy odamegyek hozzájuk egy-egy puszira. Mielőtt leülnék anya mellett, lefejtem magamról a kabátomat, amit egy pincér vesz el tőlem, hogy felakaszthassa az egyik közeli fogasra. Épp, ahogy sikerül helyet foglalnom, megérkezik a Holland család is, ezzel megtelítve az asztalt. Harry mellém ül le, Sam és Paddy együtt mozogva az asztal legvégéhez orientálódnak. Nikki és Dominic anyáék előtt terveznek leülni, így az utoljára megérkezett Tom kénytelen a velem szemben lévő helyet elfoglalni. Kerülöm a tekintetét, már amennyire ez lehetséges. Haragszom rá, és nincsen kedvem vele konfrontálódni.

- Mi történt a szemeddel, drágám? – csilingel fel Nikki hangja, így elfordítom a fejemet az irányába és ránézek.

- Elesett – kuncogja el magát anya, mielőtt én válaszolhatnék. Tom-on és Harry-n kívül senki sem tudja, hogy igazából mi történt, és nem is akarom, hogy ez másképp legyen.

- Igen, elestem – helyeslek. – Megbotlottam a lépcsőn és rosszul érkeztem, de már jól vagyok.

Tom felhorkant, mire rákapom a szemeimet. Ő is rám néz. Összekapcsolódik a tekintetünk, és az égiekhez fohászkodom, hogy ne törjek meg. Nem fogom megszakítani vele a szemkontaktust, és még pislogni sem fogok, ha azon múlik. Mikor már éppen, hogy égni kezdenek a szemeim a folyamatos bámulástól, apám valamit kérdez Tom-tól, ami miatt a fiú, elkapja a tekintetét rólam és válaszol a kérdésre.

Sűrűn pislogva térek vissza a beszélgetésbe.

- A jövőhéten befejezik az utolsó simításokat, és visszaköltözhetek – válaszol Tom, ezek szerint arra a kérdésre, hogy mi van az éppen felújítás alatt lévő lakásával.

- Azt mondta Samuel, hogy a hét elején kész lesznek, szóval olyan kedden vagy szerdán már költözködhetsz – szól közbe Tobias, belefolyva a beszélgetésbe, aki Tom-nak segített szakembereket találni, és miegymás. Tobias keze sok helyre elér, gondolom valami ismerős által szervált Tom-nak embereket a lakása felfrissítéséhez.

- Tényleg? Az szuper – mosolyodik el a velem szemben ülő nagyobbik Holland, majd tovább cseverésznek a nővérem vőlegényével.

Időközben egy fiatal pincérfiú is kisétál az asztalunkhoz, hogy felvegye az italrendeléseket, szóval sorjában kezdjük el kérni a különböző féle italokat. Daylin valamilyen flancos koktélt kér, a szülők méreg drága borokat sorolnak fel az itallapról, mi pedig Harry-vel szokásunkhoz híven egy-egy cukormentes kólát kérünk. Mikor mindenki elmondta a kérését, folytatódik a társalgás, legfőképpen a szülők között. Semmi kétségem nincs afelől, hogy most a mi asztalunktól, legfőképpen az O'Connor és Holland családtól zeng az egész étterem. Mondjuk Tobias édesanyja is elég hangosan hahotázik, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek?

Miután kikértük az előételeket, illetve a főételeinket is, a várakozások közepette Harry-val a megszokott játékunkat játsszuk, amire már minden egyes éttermezésünk közben egy kötelező hagyományként tekintünk. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy ezt ne tennénk meg.

- Oké, most én választok – néz körbe Harry a helyiségen, az asztalok közül válogatva, majd kiszemel magának egy szimpatikusat, ahol jelenleg egy szerelmes pár társalog nagyokat gesztikulálva. – Oké, legyen ők. Te vagy a csaj, kezdjél nyugodtan – lök oldalba óvatosan.

Felvéve a tempót, egy ideig hunyorogva bámulom a lányt, majd Harry-hez hajolva, mondani kezdem.

- Tudom, hogy csak azért hoztál el ebbe az étterembe, mert a hátam mögött Jessicát dugod – elvékonyított hangon, röhögés nélkül formálom a szavakat, ahogy beleélem magamat a kitalált helyzetbe.

Harry akaratlanul is felnevet, de visszanyeri a komolyságát és válaszol a fiú nevében, aki épp abban a pillanatban csapja le az asztalra a villáját.

- A rohadt életbe már! – sziszegi nekem indulatosan Harry, majd ahogy a srác szája ismét mozogni kezd, folytatja. – Megmondtam már neked milliószor, hogy nem csaltalak meg!

Ekkor váratlan fordulat történik, ugyanis egy tök random csaj jelenik meg a pár asztalánál, mi pedig rögtön arra asszociálunk, hogy az a csaj, biztos a mi kitalált Jessicánk, így Harry meg én is, elvesztve a szerepünket, visszafogva magunkat, de nevetni kezdünk össze-össze dülöngélve.

A nagy jó kedvünket a pincér szakítja meg, ahogyan hirtelen elénk kerülnek a finomabbnál finomabbnak kinéző előételeink. Azonnal összefut a nyál a számba, szóval miután mindenki megkapta a kikért ételeket, neki is látunk az evésnek. Közben néha-néha halkan megjegyezzük, hogy milyen jó is az étterem, illetve a kínálat, amikor pedig mindenki befejezte az étkezést, ismét visszatér az asztalunkhoz a hangos diskurálás. Anya, Nikki és Tobias édesanyja Daylin esküvői ruháját vesézik ki, míg a férfitársaság valami barkácsfelszerelésről beszélget, ami le van árazva a közeli Westfield bevásárlóközpont egyik hobbiboltjában. Érdekes egy téma, meg kell hagyni.

A főételek elfogyasztása után, meglepődök, amikor Tobias öccse, Brad, a székem mellé lép, és lehajol hozzám.

- Tudnánk beszélni?

Hirtelen válaszolni sem tudok, így csak bólintok. Miközben kitolom magam a székemmel, akaratlanul is a velem szemben ülő Tom-ra vándorol a tekintetem. A fiú résnyire összehúzott szemekkel figyeli, ahogyan elhagyom az asztalt, Braddel az oldalamon. Nevetnék egyet magamban, ha féltékeny lenne, de aztán eszembe jut, hogy ez esélytelen.

Brad oldalra hív engem, én pedig készségesen követem. Megállunk a mosdók mellett, közben eligazítom magamon a ruhámat.

- Gondolkodtál már az előadásunkon? – szegezi nekem a kérdést.

- Az előadásunkon? – a homlokomat ráncolom. – Valamiről nagyon lemaradtam.

- A családunk egyik hagyománya, hogy a tanuk egy kis játékkal vagy tánccal és beszéddel lepi meg az ifjúpárt. És mivel te vagy Daylin tanúja, én pedig Tobias-é, kénytelenek vagyunk valami előadással előrukkolni – magyarázza Brad.

- Én erről miért nem tudtam? – kérdem. – Mindjárt itt az esküvő, mégis, hogy leszünk készen?

- Anyámék esküvőjén a tanuk táncoltak, és egy hét alatt tanulták be.

- Ezt ki mondta neked?

- Apám húga – vágja rá. – Végig kérdeztem mindenkit a családban, akit csak tudtam. Rose nénikéméknek verset írtak. Esetleg azzal megpróbálkozhatnánk, mit szólsz?

- Nem fogok verset írni, és amúgy is Day kikészülne, ha verselni kezdenénk neki – fonom össze magam előtt a kezeimet. – Egy beszédet nem elég mondani?

- Az is egy megoldás... – hümmög Brad. – Tánc?

- És az nem gáz? Ketten nekiállunk táncolni? – elképzelem magamban, hogy miképp nézne ki, ha Brad és én lenyomnánk egy tangót a násznépnek. Elnevetem magam, mire Brad felvonja a szemöldökét.

- Ha még bevonnánk másokat is, akkor nem. Esetleg lehetne, hogy elkezdjük ketten és aztán csatlakoznak hozzánk páran.

- Így már nem olyan vészes belegondolni – egyezek bele. – Megbeszéljük holnap? Desszertet akarok rendelni – biccentek az asztalunk felé.

- Persze, majd hívj fel – kacsint egyet, majd kikerül és elindul vissza a többiekhez. Most komolyan kacsintott egyet? Hirtelen még az arcom is lángba borul, bár nem értem a reakciómat, hogy ez most miért történik velem.

Megrázom a fejemet, és inkább visszasétálok én is. Visszaülök, majd lassan belefolyok a beszélgetésbe, amit épp anyamék folytatnak.

- Pont arról beszéltünk, kincsem, hogy milyen ügyetlennek kell lenni, ahhoz, hogy így eless a lépcsőn – mosolyog rám anya, de ahogyan felfogom a szavait, csak egy kínos kuncogás tudja elhagyni az ajkaimat.

- Nincs jobb témád, anyu? – egy megjátszott mosoly van az arcomon, és próbálok nem kiakadni.

Bár ezt igazán nehéz véghez vinnem, ugyanis amikor Daylin hirtelen átnyúl anya háta mögött és a telefonját az orrom alá nyomja, akkor betelik a pohár.

- Mi az? – kapkodja édesanyám a fejét a két lánya között. Elveszem a mobilt és elolvasom azt egy sort, amire Day hívta fel a figyelmem.

- Easton hozza a formáját – morogja a nővérem. Még a hang is a torkomra akad, a füleim sípolni kezdenek. Akármennyire is rá akarok szólni Day-re, azt se tudom kinyögni, hogy ezt ne az asztalnál beszéljük már meg. Már csak Tom miatt is, aki olyan arccal bámul rám, mintha én csináltam volna valami rosszat.

- Mit írt? – kérdi anya.

- Semmi lényegeset – mukkanok meg végre és visszanyomom Daylin ujjai közé a telefonját, miután elolvastam még jó párszor a Daylin instagram sztorijára tett megjegyzést, amit Easton írt. – Rendelünk desszertet? – terelném a témát, de Tom közbevág.

- Lehet azt írta, hogy nagyon sajnálja, amit Elle-lel csinált.

Kimeredt szemekkel kapom a fejemet rá.

- Tom! – szólal meg Harry is, kicsit erélyesebben. – Ne itt!

- Miért ne? Legalább mindenki megtudja, hogy az a faszkalap mit csinált – habár Tom Harry-hez beszél, mégis engem néz végig. Nyelek egy nagyot. – Véletlen nem ütünk be ekkorát valaki arcába.

- Ez igaz, Dawn? – néz rám most már apa is. Ha tehetné, most a szemeivel villámokat szórna.

- További jó étvágyat nektek, én elmentem – tolom ki a székem, és hevesen felpattanok. – Köszönöm a meghívást Mr. és Mrs. Whitlock – egy gyenge mosolyt eleresztek, majd a fogasról lekapva a kabátomat, kisietek az étteremből.

Miközben gyorsan szedem a lépteimet, eldöntöm magamban, hogyha haza érek, akkor berendelek tíz darab nutellás palacsintát a hozzánk közeli palacsintázóból, hiszen lehet akkor sikerül majd lenyugodnom.

Épp a telefonomon babrálok, hogy hívhassak egy taxit, de egy kéz kerül a szemeim elé, és az ismerős ujjak fonódnak a csuklómra.

- Haza viszlek – szólal meg Tom. Legszívesebben megpofoznám, de ahogy ránézek, minden haragom elillan. Aztán eszembe jut, hogy miket mondott az asztalnál, és mégis ellepi a düh a mellkasom.

- Nem kell – rázom meg a fejemet.

- Ne hisztizz, Elle!

- Én ne hisztizzek? – csattanok fel. – Szórakozol, ugye? Egyszerűen nem tudlak téged hova rakni, Holland.

- Most az a bajod, hogy lemondtam a párterápiát?

- Igen! Vagyis nem, nem csak ez – toporzékolok. Rohadt hideg van. – Minek kellett az Easton-ös sztorit elmondani ott mindenki előtt? Miközben az egész nem is úgy volt, ahogy azt te beállítottad.

- Mert idegesít – von vállat. Engem meg az idegesít, hogy ilyen nyugodtan kezeli ezt a helyzetet, miközben én legszívesebben ordítanék torkom szakadtából.

- Mi? Mégis mi idegesít?

- Hogy megütött téged.

- De nem direkt ütött meg, Thomas!

- Gyere, hazaviszlek – fogja meg ismét a kezemet, és már éppen, hogy elhúzna jobbra, de kirántom magamat az enyhe szorításából.

- Menj, én meg leszek egyedül.

Tom élesen beszívja a levegőt, majd az államra simítja az ujjait, és kényszerít, hogy ránézzek.

- Ne tedd még nehezebbé, Elle – suttogja. Hirtelen nagyot dobban a szívem.

- Mit csinálsz? – nyögöm ki.

- Semmit – nem hátrál tőlem, ugyanolyan közel van az arca hozzám, sőt talán még közelebb. – De ha nem itt lennénk, lehet megtenném, amire vágyok. Vigyelek haza, vagy kéreted még magad egy kicsit?

Nem válaszolok. Nincs is mit mondanom neki ezek után, hisz csak össze akarja zavarni, az így is összezavarodott fejemet. Bólintok, ezzel tudatva, hogy megengedem neki, hogy haza vigyen.

Mikor már lassan a fekete Jeep-hez érünk, Tom átdobja nekem a kocsikulcsot, és biccent egyet felé, hogy üljek be. Így is teszek, még ő visszasétál az étteremhez, bemegy az ajtón, majd két perc múlva egy zacskóval a kezében jön ki. Végignézem, ahogy nagy léptekkel visszaér az autóhoz, beül, majd az ölembe rakja a zacskóba bújtatott dobozkát.

- Mi ez?

- Desszert – mondja, mintha egy semmiség lenne.

- Te kikértél nekem desszertet?

- Tudtam, hogy pont annyi idő lesz téged rávenni arra, hogy hazavigyelek, míg elkészül ez a túlcukrozott baromság – miközben válaszol, gyújtást ad az autóra, és elindulunk a parkolóból, egyenesen hozzánk.

- Ezt vegyem egy bocsánatkérésnek?

- Annak veszed, aminek akarod.

Jó, visszatért a köcsög Tom, szóval erre már inkább nem is mondok semmit. Az út további felét csendben töltjük el, csak a rádióból szóló halk zene zengi be az utasteret. Amikor pedig végre leparkol Tom a házuk előtt, fáradtan pattanok ki a kocsijából, a kis finomságommal a kezemben. Megvárom, míg kiszáll Tom is, aki azonnal felém sétál. Mikor azt hiszem, hogy azért jön ennyire közel, mert meg akar csókolni, csak egy lágy puszit nyom a homlokom közepére, miközben a jobb kezével megszorítja a derekamat.

- Aludj jól, O'Connor – mondja, majd elenged és hátrálva pár lépést, hátat fordít nekem és elindul a házuk felé.

Nem válaszolok semmit. Nem köszönöm meg a fuvart, se a desszertet. Nem kívánok jó éjszakát, nem szólok utána egy szót sem. Egyszerűen csak szótlanul állok, miközben a szememből kifolyó apró könnycseppet gyorsan letörlöm az arcomról, és egy mély levegőt véve, én is bemegyek a lakásunkba.