- Eljátszanád Bruce feleségét?

A nővérem hangja a fejemben visszhangzik, ahogyan újra és újra visszajátszom az előbb történteket, hiszen konkrétan a kérdése tábort ver a gondolataimban, és hirtelen szóhoz sem tudok jutni. Megköszörülöm a torkomat, és valamiféle hangot kicsikarok magamból.

- Én? – hüledezek, ahogy ismét sikerül lejátszanom magamban Day kérdését. Hirtelen levegőt sem kapok, lehetséges ez?

- Kizárt, hogy Elle-lel menjek párterapeutához – szólal fel Tom határozottan, ezzel kirántva engem a ledöbbenésemből, Day pedig rákapja a tekintetét, elfordulva tőlem.

Harry megmentő pillantásáért esedezem, de nem néz rám, csak nagy szemekkel figyeli az eseményeket. A nővérem és a bátyja között kapkodja a tekintetét, mint bólogatós kutya.

- Mi bajotok van egymással? Hagyjátok már abba ezt az óvodás stílust – kel ki magából a nővérem. – Csak erre a pici szívességre kérlek meg titeket, hogy az esküvőmön minden úgy lehessen, ahogy szeretném! – darálja le idegesen a mondandóját. Most nem is merek rá nézni.

- Menjen el Harry-vel – köti az ebet a karóhoz továbbra is Tom.

- Harry huszonkét éves! – hitetlenkedik a nővérem. – És kinéz vagy tizenhétnek!

- Bocsi Dawn, szívesen mennék veled, de nem akarom, hogy Faith félreértse a helyzetet. Tudod, hogy... – végre magamhoz térve, már nem is hagyom, hogy befejezze Harry, azt, amit mondani akar.

- Tudom, nem kell magyarázkodnod – nyugtatom meg, ő pedig lágyan rám mosolyog.

Már biztos említettem, hogy Harry első barátnője azért szakított a fiúval, mert nem bírta elviselni, hogy Harry-nek van egy legjobb lány barátja, akivel minden délutánt és hétvégét egymásnál töltenek. Akkoriban mi magyarázhattuk bárkinek, hogy semmi sincs közöttünk, senki sem hitte el. Nos, a lány sem tett másképp. Épp ezért nem is várnám el azt, hogy Harry elvállalja Day kérését (bár ő pont Tom-ot szemelte ki magának), mert megszakadna a szívem, ha azért cseszné el a lehetőségeit a kialakuló kapcsolatánál, mert velem párterapeutához járkál szabadidejében.

- Menjen el Tom azzal a Laylával! – gondolkozok hangosan.

- Lisának hívják – morogja közbe a fiú. Résnyire összehúzom a szemeimet és úgy nézek rá.

- Az előbb még azt se tudtad, hogy ki ő, nagyokos! – vágok vissza, mielőtt még beszólhatna.

- Hagyjátok már abba! – pattan fel a fotelből Day, én pedig oldalról belecsusszanok a helyére, és onnan nézek rá, ahogyan elkezd fel és alá járkálni a nappaliban. – Tíz rohadt alkalom! Erre kérlek meg benneteket!

- Nem hinném amúgy, hogy ez egy olyan legális dolog lenne – motyog közbe most már Harry is. – Mi van, ha lebuktok? Meg amúgy is, ez névhez kötött gondolom.

- Akkor Bruce megszívta – tárja szét a karjait Day, megállva a szoba kellősközepén. – Egy órás beszélgetés, és csak annyi van elmondva a nőnek Olivia szerint, hogy a pár válni akar, vagyis leginkább Bruce. A többi a ti dolgotok, hogy kitaláljátok, hogy mi a sztori további része. A neveket tudja, de azt, hogy a pár hogy néz ki, szerintem nem.

- Tehát még nekem kell kitalálni, hogy miért akarok elválni Dawntól? – röhög fel Tom. – Mondjuk jobban belegondolva, ez könnyűnek tűnik.

- Rohadt vicces vagy – sziszegem neki. – Mikor lesz az első alkalom? – kérdezem Day-től miközben továbbra is tartom a szemkontaktust Tommal. Ő sem pillant félre, farkasszemet néz velem. Hülye lennék elsőnek én megadni magamat, ha kell akkor holnap estig meredek rá nagy szemekkel pislogás nélkül.

- Holnap – válaszolja a lány.

Tom és én egyszerre kapjuk el egymásról a fejünket és egyenesen Day-re nézünk, ezzel megszakítva a másik fél bámulását.

- Holnap? – szólalunk meg szinkronban.

- Hát én ezt nagyon élvezem – nevet fel Harry, a kezeit összecsapva.

- Csak most volt lehetőségem beszélni veletek – dalolja. Fogadjunk, hogy ő élvezi ezt az egészet. – Tudtam, hogyha Tom mellé nem lesz senki, akkor Dawn úgyis segít nekem... Tom pedig, hát... megmondom őszintén, hogy elmondtam pár imát érted.

- Meg a zsarolási képességed is az egekbe van – motyogja közbe Tom.

- Nem zsaroltalak meg, csak azt mondtam, hogy amikor lakást kerestél, akkor Tobias azonnal megtalálta neked a megfelelőt. Sőt, ha jól tudom, még a felújításban is segít most neked – csettint a nyelvével Day. – Na? – pillant rám.

- Tudok mást mondani az igenen kívül? – kérdezem.

- Nem igazán.

- Akkor viszont mehet – vonom meg a vállaimat, majd Tom-ra nézek, aki a lábával dobol a padlón. Erősen gondolkozik a válaszon, de úgysincs más lehetősége neki sem. Ez Day nagy napja lesz, és ha azt a rohadt fotóst magának akarja, akkor nekünk segíteni kell.

- Ha nem kapod meg a fotóst és Olivia átbasz, saját kezemmel fogom megfojtani Bruce-t – mondja a fiú.

- Akkor ez egy igen?

- Van más választásom?

- Nem igazán – rázza a fejét Day. – Holnap négyre kell mennetek, majd elküldöm a címet.

- Negyed négyig edzést tartok – mondja Tom.

- Hol? – merem megkockáztatni a kérdést.

- Fleet street sarkán – válaszolja kimért hangon. – Gyere oda és majd onnan indulunk.

- Szuper – morgom és felpattanva a kanapéról, elhagyom a nappalit.

Másnap kora délután Daylin üzenetének értesítéshangja ránt vissza a valóságba, ahogyan a noteszem következő oldalát tanulmányozom és a hátamra gördülve fekszek az ágyamon. Nem jutottam sokra, leragadtam a kis torta firkámnál, amit a szülinapomon rajzolgattam az egyik történelem órán. Érdekes egy tizenhatodik szülinap volt, mélyen él az emlékezeteimben, ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

Felkapom a mellettem heverő telefont, és már a kezdőképernyőn elolvasom az elküldött címet, ami a párterapeutának a rendelőjéhez tartozik. Rányomok az értesítés szalagra, ami átvisz az üzenetekbe, és gyorsan visszaírok Day-nek. Azután tudatosul bennem, hogy hány óra, miután visszaraktam magam mellé a telefont és a noteszt bezárva, lehajítom azt a párnák közé. Fél órán belül ott kell lennem a Fleet street sarkánál, hogy Tommal együtt mehessünk a dokinőhöz, szóval amilyen gyorsan csak tudok, összeszedelődzködöm és mivel nagy szerencsémre, most anya épp itthon tartózkodik, elkérem a kocsiját, hogy azzal hamarabb odaérhessek. Az útviszonyoknak köszönhetően a vártnál is hamarabb megérkezek a Fleet sarkára, ahol egy nagy gimnáziumi épület fogad. Leparkolok egy szabad helyre, és az első öt percet unottan ott töltöm el az utastérben.

De mivel egyik rossz tulajdonságaim közé tartozik a türelmetlenségem, és az, hogy a seggemen sem bírok megülni, kipattanok az autóból és az épület felé veszem az irányt. Ahogy belépek a nagy dupla ajtón, nagy csendesség fogad, amit furcsállok, hisz csak egy gimnáziumról beszélünk. A portánál ülő, vagyis inkább már alvó pasas észre sem veszi, hogy bejöttem, így magamtól keresem meg az iskola tornatermét. Követem az egyre jobban hallható labda pattogtatások hangját, és fellépkedve egy hosszú lépcsősorozaton, a lelátón találom magam, ami lényegében egy hosszú folyosó, és onnan lehet lenézni a három részre felosztott pályákra. A felosztás egy nagy kemény anyagú függönnyel van megoldva, ami fel-le húzható egy karral. A középső téren pillantom meg Tom-ot, miközben a csapatának kiabál edzés közben.

- Hunter, kétszerindulás volt! – mondja a fiúnak, aki idegesen ledobja a labdát a talajra, ami nagyot pattan vissza az égbe. Egy szöszi srác kapja el, aki a hóna alá veszi a labdát, és megáll Tom előtt.

- Most akkor nálunk a labda? – kérdi.

Tom bólint, belefúj a sípjába, hátrébb lép és folytatódik a játék, én pedig helyet foglalok a kényelmetlen hosszúkás fapadon.

A csapat nagyon szépen játszik, bár igazán sosem értettem a kosárhoz, még akkor sem, amikor előszeretettel járkáltunk Rachellel és Harry-vel a mi iskolánk meccseire, ahol Tom is játszott.

Hirtelen az előbbi szöszi srác a pálya padlóján találja magát, a térdei a földet súrolják, miután a pár perccel ezelőtti hibát követő srác nevetve pacsizik le egy másik gyerekkel. Ráncolt homlokkal figyelem az eseményeket, amikor Tom rájön, hogy kigáncsolás történt. Idegesen kiállítja a pálya szélére a srácot, a másikat (aki elesett) pedig leülteti a padra.

Egy újabb negyed után, Holland összehívja a csapatot, akik köré gyűlnek.

- Ha nem tanultok meg egy csapatként működni, akkor cseszhetitek a bajnokságot – mondja nekik nem éppen egy kedves hangszínben.

A csapat hümmög egyet.

- Hunter, a következő meccsen nem fogsz részt venni – jelenti ki Tom, ami nagy felháborodást kelt a csapat feléből. – Most érdekes érdekel titeket, hogy mi történik – röhög fel gúnyosan. – Tyler, szeretnéd, ha téged is kizárnálak a jövőheti meccsből?

A fiú nem válaszol.

- Nem? Jó – biccent Tom. – Akkor viszont viselkedjetek úgy, mint egy csapat. Most pedig felengedem az egyik függönyt, és két pályán fogtok futni. A feladat a következő: az éppen hátul futó ember, amikor sípolok, megkerüli a sort és előre sprintel, amilyen gyorsan csak tud miközben a többiek ugyanúgy futnak. Így folytatjuk, egészen addig, még az utolsó előre nem kerül, és az eredeti láncba nem érkeztek. Érthető?

- Most miért szopat meg minket, edzőbá'? – nyög fel hangosan az egyik srác.

- Mert nem mutattok egy cseppnyi tisztelet se felém, se a csapat felé – dörren rá Tom arra a fiúra. – Most pedig futás! – fújja meg a sípját, miközben a falhoz sétál és meghúzza az egyik kart, így a bal oldali függöny szépen elkezd felmenni, ezzel megnyitva a pálya másik felét.

Amint visszasétál a pálya közepére, hirtelen a szemei megtalálnak engem a lelátón ülve. Mintha egy apró mosolyt látnék az arcán, de ahhoz túl távol vagyok, hogy ebben biztos legyek. Meg amúgy is, Tom Hollandról beszélünk, ő nem mosolyog csak úgy jó kedvéből Dawnyelle O'Connorra.

Két oldalt megtámasztom a kezeimet a padon, és nézem, ahogyan Tom továbbra is tartva a szemkontaktust velem, belefúj a sípjába, ezzel megindítva az első fiút, hogy előre sprinteljen. Végre elszakítja rólam a tekintetét, és végignézi a lihegő srácot, ahogy az nagy nehezen előre ér. Innentől kezdve Tom már nem néz fel rám, csak a csapatot figyeli, akik az utolsó kör végére kipurcanva huppannak le a földre. Nem szólnak semmit, csak hangosan veszik a levegőt.

- Mára ennyi volt az edzés, csütörtökön ugyanekkor találkozunk – jelenti ki Tom, és visszaszalad a padon ülő szőke hajú fiúhoz, akivel vált pár szót, majd megveregetve a vállát, útjára engedi.

A csapat egyenként hagyja el a pályát, én pedig felállok és lesétálok a lépcsőkön, az öltözők felé, ahol már Tom jön velem szembe. Épp sikerül megállnom a mellkasa előtt, mielőtt beleütközhetnék, majd nagy szemekkel nézek fel rá.

Tom barna tincsei rendezetlenül helyezkednek el a feje tetején, és valószínűleg érzékeli, hogy a haját pásztázom át, ugyanis hosszú ujjaival beletúr, így a mozdulatot szintén végigkövetem a szemeimmel. A fiú megköszörüli a torkát, ezzel visszahozva engem a jelenbe.

- Elle – szemei feltérképezik az arcomat. – Két perc és indulhatunk – biccent és kikerülve engem, elsétál a folyosón.

- Neked is szia! – kiáltok utána, ahogyan megfordulok.

Tom mielőtt eltűnne a láthatáron, felemeli a kezét és int nekem egyet, vissza sem pillantva rám. A szemeimet forgatva fordulok sarkon, és elindulok vissza a kocsihoz, és nem sokkal rá annak dőlve várakozok Tom-ra, miközben a telefonommal szórakozok. Rachel, a gyerekkori legjobb barátnőm üzenetére válaszolok éppen, amikor Holland bukkan fel előttem, ezzel árnyékot vetve rám, eltakarva a napot előlem. Még így is hunyorogva pillantok fel rá, ő pedig egy halvány vigyorral az arcán, a kocsija felé bök. Az ikonikus Jeep felé, amit bárhol bármikor felismernék.

- Az én kocsimmal menjünk – mondja, de meg sem várva a válaszomat, elindul az autója felé és szó nélkül beszáll, behuppanva a vezetőülésre.

- Arghhh – morgom és követem az alakját, majd én is beülök a mellette lévő anyósülésre. – Siessünk, mert elkésünk! – pillantok rá a telefonom képernyőjére, hogy lecsekkoljam az időt.

- Még előtte elugrunk hozzám – feleli, ahogyan kitolat a gimnázium parkolójából, ráfordulva a főútra.

- Úgy tudtam, hogy felújítás van nálad – ráncolom a homlokom.

- Igen, de átöltözni azért még áttudok, hogy a fürdőszoba vízben áll és csövek lógnak ki a falból – vonja meg a vállait, ahogyan a bal karját kilógatja az időközben lehúzott ablakon.

- Ja – motyogom. – Mozgósítsd magad, mert Day és a dokinő meg fog ölni minket.

- Kicsit be vagy feszülve.

- Én? Befeszülve? Esélytelen – vihogok fel akaratlanul. Oké, talán mégis be vagyok feszülve, de ezt a világért sem tudatnám Tommal.

- Aha – mondja, mint aki nem hisz nekem. – Elle, hat éves korod óta ismerlek.

- Ja, hat éves korom óta keseríted meg a mindennapjaimat.

- Azért ez nem teljesen igaz – pillant rám fél szemmel vezetés közben. Nézése égeti a bőröm, de próbálok nem foglalkozni az érzéssel. – Amikor elmentél Amerikába tizenkilenc évesen, csak évente egyszer-kétszer volt lehetőségem az agyadra menni. Na de akkor, az egy igazi feltöltődés volt – vigyorodik el.

Tommal a kapcsolatunk sosem volt normálisnak nevezhető. Még az egyik öccsével legjobb barátok lettünk, addig vele egy légtérben sem tudtam megmaradni. Igen, tudom, utálattal a legkönnyebb elnyomni a gyengéd érzéseidet valaki iránt, és én is így tettem. Idegesített a tény, hogy Tom-ot egyáltalán nem érdeklem és mindig csak úgy fog rám nézni, mint egy öccse egyik kis barátjára. Sose leszek több. Az, hogy ő miért nem állhatott ki már akkor sem, az megmagyarázható volt azzal, hogy Tom egy bunkó természetű ember, aki csak a családját engedi közel magához. Bár, végül is én is családtaggá váltam náluk, ő nem mutatott felém szimpátiát. Akkor sem, amikor Harry hat évesen bemutatott neki, és ez azóta sem változott. Mondhatnám, hogy sajnálom, de egyáltalán nem, hisz amikor Amerikába mentem, ő is ott volt az okok között, hogy miért költözzek jó messzire Londontól.

- Most sajnálnom kéne téged? – rángatom ki magam az elmélkedésemből, visszaterelve a gondolataimat a jelenhez.

- Nem, mert most ezalatt a két hónap alatt bepótlok mindent – feleli. Válaszra sem méltatom.

Még tíz perc kocsikázást kell kibírnom, ugyanis utána Tom végre leparkol a lakása, – egy társasháznak az egyik oldala –, előtt és leállítja a motort. Mivel semmi kedvem bemenni, ráadásul annak szerintem nem is örülne, ha vele tartanék, így a kocsiban ülve várom meg míg bent átöltözik, és rendbeszedi az edzős kinézetét. Nem sokat várakozhatok, olyan hét-nyolc perc múlva már egy új szettben ül vissza mellém a vezetőülésbe, olyan gyorsan, hogy időm sincs áttanulmányozni a ruhát, amit felvett. Megvonva a vállaimat, vezetem ki a tekintetemet az ablakon, és az elkövetkezendő húsz perc kocsiutat, nézelődve töltöm el.

Megkésve ugyan, de Tomnak sikerül leraknia a kocsit egy üres helyre a rendelő előtt, ami egy utca kisebb udvarában helyezkedik el. Nagy fák veszik körbe a kis épületet, egy kis patak is található egy pad mellett, és a víz csobogása kelt kellemes hangulatot az emberben. Csodálkozva nézegetek, miközben a macskakövekkel kirakott úton sétálok Tom mellett.

- Nem kellett volna megbeszélnünk a történetünket? – kérdezem, hirtelen megtorpanva az ajtó előtt.

Tom értetlen arccal néz rám.

- Na ne szórakozz, O'Connor – hitetlenkedik. – Menjünk be és tudjuk le mihamarabb ezt az egy órát.

- Nem akarom, hogy sántítson a sztori – védem meg magam. – Mindegy, menjünk – intek az ajtó felé végül.

Tom lenyomja a kilincset, megvárja még elé megyek és elsőként lépek be a rendelőbe. Először egy kis tábla szúrja ki a szemeimet, ami a velem szemben lévő tölgyfaajtóra van kiaggatva. Nyelek egy nagyot.

"Dr. Mary Bowden – Mentsd meg a házasságod!"

- Menjél, kopogj be! – löki meg a hátamat Tom, hisz eddig lefagyva álltam egyhelyben a szoba kellős közepén. – Mentsük meg a házasságunkat, Elle – suttogja hátulról a fülembe.

Gyorsan előrelépek és erőteljes kopogtatást mérek az ajtóra. Szinte azonnal ki is nyílik előttünk, és egy mosolygós arc köszönt minket.

- Áh, maguk biztosan Jenna és Bruce Fairy! – villant ránk egy szélesebb mosolyt. – Dr. Mary Bowden vagyok, örülök a találkozásnak! – nyújtja felém a kezét, én pedig gombóccal a torkomban fogok vele kezet.

- Én is – erőltetek magamra egy mosolyt. – Ő itt a férjem, Bruce – nehezen jön a nyelvemre ez a név, de próbálok nem foglalkozni vele, inkább odébb lépek, hogy Tom mellém férhessen.

- Örvendek – ráz a fiú is kezet a dokinővel. – Nagyon hangulatos rendelője van!

- Ugyan – int nevetve Mary. – Ha nem zavar titeket, tegezzük egymást, úgy is az elkövetkezendő hetekben sokat fogunk találkozni.

- Persze – bólogatok.

- Akkor foglaljatok helyet, én pedig mindjárt jövök – néz ránk a fekete keretes szemüvege mögül és elsiet valahova.

Idegesen huppanok le a piros bársonyos kanapéra. Tom követi a példámat és a másik oldalt elfoglalja. Az ajkaimat rágva pillantok körbe, majd Tom-on állapodik meg a tekintetem, ugyanis engem bámul.

- Ne idegeskedj már – szól rám.

Mire visszaszólhatnék, Mary belép a szobába, maga mögött behúzva az ajtót, így becsukom a számat és elnyelem az indulatos szavaimat magamban. Mary megkerül minket, majd az előttünk lévő székre leül, átveti az egyik lábán a másikat, a kis füzetét a combjára rakja a tollal együtt, majd feltolva a szemüvegét a feje tetejére, belekezd.

- Azon az elven vagyok, hogy egy párterapeuta csak akkor tud segíteni a párokon, ha azt mindkét fél akarja – mondja. – Mivel Bruce, az édesanyád hívott fel engem kétségbeesve, megbeszélve velem a részleteket, tudnom kéne, hogy akarjátok-e egyáltalán ezt az egészet. Mert ha nem, akkor nem fog semmit érni ez a tíz-húsz alkalom.

- Húsz alkalom? – hüledezek, ahogyan kimondja. – Bocsánat – szabadkozom gyorsan.

- Ez majd a fejlődésetektől függ, hogy mennyi alkalmat jöttök majd. Nos?

- Eleinte nem akartam, hogy anyám rám erőltesse ezt a terapeuta dolgot, de talán, rendbehozható az, ami elromlott közöttünk Jennával – magyarázza Tom rám se nézve.

- Rendben, ez már haladás – mosolyog Mary. – Jenna, mesélnél nekem a mai napodról?

- A mai napomról?

- Igen – bólint a nőci.

- Oh – lepődök meg. Hirtelen elönt egy megnyugvás féle érzés, aztán ismét belém áll a görcs, hogy mi van akkor, ha kiderül, hogy én nem is Jenna vagyok.

Valószínűleg kiülhet az arcomra a félelem, mert Mary ezt észreveszi, és kedvesen rám villantja a mosolyát.

- Ne gondolj a kérdésembe semmi konkrétra most. Nem arról kell mesélned, hogy mi a baj a házasságotokkal, nem szeretnék ezzel kezdeni, mert az benned is feszültséget keltene. Arra vagyok kíváncsi, hogy miket csináltál ma és hogy vagy – magyarázza.

- Oké – fújom ki a levegőt. – Ma nem dolgoztam – kezdem ezzel, hisz gondolom, hogy Jenna már dolgozik valahol. – Helyette otthon voltam, pitét sütöttem majd a takarítás közben megtalált noteszemet lapozgattam át.

- Notesz? – kap rá a lényegre Mary. Nyilván arra, ami tényleg az igazság. – Milyen notesz az?

- Ööö – gondolkozok el hosszasan, de mivel nem tudok mást kitalálni, csak a valós igazság jut eszembe, ezért azt kezdem el mondani. – Még amikor gimibe jártam, akkor abba írogattam és rajzolgattam olyan mintákat és dolgokat, ami az adott napra emlékeztetett. Nem nevezném egy átlagos naplónak, mert nincs beleírva részletesen semmi, inkább csak az tudja értelmezni a figurákat, aki tényleg ismer. Meg hát nyilvánvalóan én tudom a mögöttes jelentésüket, meg a hozzájuk kapcsolódó sztorikat.

- Bruce-al kapcsolatosan is vannak benne rajzok?

- Nem – vágom rá talán túl gyorsan ahhoz, hogy ez tényleg igaznak hasson. Mary megbillenti a fejét, és csendben várja, hogy színt valljak. – Talán pár darab, de tényleg nem sok – sóhajtom, és akaratlanul is megérzem magamon Tom tekintetét.

- Bruce, te láttad már ezt a noteszt? – a nő Tom felé fordul.

- Nem – rázza meg a fejét a fiú. – Nem tudtam róla, hogy van ilyenje Jennának – ahogy kimondja a "nevem", egy fura fintor kúszik át az arcán. Nem tudom, hogy ezt csak én veszem észre, vagy esetleg Mary is.

- Értem – bólint. – Te mit csináltál ma, Bruce?

- Dolgoztam – vonja meg a vállait Tom. – Ha már Jenna nem volt képes erre.

Most ez komoly? Itt is ezt kell csinálnia?

- Elnézést? – fordulok felé idegesen. – Mi az, hogy nem voltam képes erre? Szabadnapot adtak ki nekem, mert az elmúlt egy évben még szabadságot sem vettem ki egyetlen egyszer sem! – pörgetem a szavakat, miközben a hazugságokat pakolom egymásra.

- Elég sokáig tart az a szabadnap – próbál utalgatni valamire.

Aztán leesik.

Tom éppen arra akar rávezetni, hogy Dawnként (tehát Jennát kihagyva a sztoriból) nem járok egyetemre, mert elrohantam Easton és az általa generált problémák elől, és azon kívül, hogy Harry-vel vagyok, vagy Day-nek segítek szervezni az esküvőt, nem nagyon csinálok semmit otthon. Azért mondja ezt, mert képtelen kitalálni a kamu kapcsolatunkhoz hazugságokat, és inkább az igazságot színezi ki, ezzel megúszva azt, hogy a kreativitását használni kelljen.

- Figyelj, te nekem... – érzem, ahogy az adrenalin rohamosan áramlik szét a testemben, és épp, hogy csak elkezdhetném kiosztani Tom-ot, hirtelen meggondolom magam, és becsukva a számat, be sem fejezem a mondatomat. Mély levegőt veszek és inkább visszafordulok Mary-hez, aki nem is néz rám, csak a füzetébe firkálgat valamit.

- Milyen pitét sütöttél, Jenna? – kérdezi, miután felnéz ránk. Tekintete elsőnek Tom-ra esik, aztán rám.

Nem is reagál az előbb történtekre, úgy kérdez rá a kamu pitémre, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga.

- Meggyeset – motyogom, ahogy kissé lejjebb csúszok a kanapén.

- Finom lett?

- Aha – felelem, de a gondolataim még mindig Tom beszólása körül forognak.

A második fele az órának azzal telik, hogy a megismerkedésünk előtti életünkről kell beszélnünk Marynek. Szerinte, ha felidézzük azokat a napokat, amiket egymás nélkül töltöttünk, megmutatja azt nekünk, hogy mennyire is fontos a másik fél az életünkben. A mi esetünkben, nem tudok arról beszélni, hogy milyen volt az életem Tom megismerése előtt, hiszen arról a hat évről nem sok mindenre emlékszek vissza, hiszen kicsi voltam. Tehát itt ismét kamuzunk, mint két idióta. Harry szerint nem tudok jól hazudni, azonnal le lehet vágni, ha nem az igazat mondom, így engedem, hogy Tom beszéljen többet. Most kivételesen ő is kitalált dolgokat halmoz össze-vissza, de néhol megcsillan egy kis valóság is a mondandójában.

Miután végeztünk ezeknek a kérdések kivesézésével, Mary becsapja a füzetét és a háta mögött lévő asztalra dobja.

- Köszönöm az együttműködéseteket, legközelebb jövőhéten találkozunk és arról fogunk beszélni, hogy miképp éltétek át azt, amikor elsőnek találkoztatok és mennyi időbe telt az, hogy egy kapcsolat alakuljon ki közöttetek – mondja Mary. – Kérlek gondolkozzatok ezen, emlékezzetek vissza! Jövőhéten jó lesz ugyanez az időpont?

- Lehetne egy fél órával csúsztatni? – kérdi Tom, ahogyan feláll.

Én még mindig a kanapén ülve mérem végig a fiút, ahogyan abban a fekete pólójában és bézs színű gatyájában kiegyenesedik előttem. Végigpásztázva Tom izmos testét, megrázom a fejemet és inkább felpattanok én is.

- De, megoldható – mosolyog Dr. Bowden. – Be is írtalak titeket! További szép napot nektek!

- Neked is! – feleljük egyszerre, majd előre lépek és kinyitom az ajtót.

A kocsiig tartó, illetve az autóban végigszenvedő utat is csendben vészeljük át, miközben a rádió halkan lengi be az utasteret. Egyikünk sem akar megszólalni, főleg nem a másikhoz beszélni egy szót is, így amikor végre Tom leparkol anyám kocsija mellett, én meg kiszállok, a megkönnyebbülés érzése lesz úrrá rajtam.

- Kösz a fuvart – mondom Tomnak, mielőtt még becsapnám a kocsiajtót. Rá nézek, ő pedig pár másodperc gondolkodás után kapja csak rám a fejét.

- Figyelj Elle, ne haragudj, ha mondtam olyat, amivel megbánthattalak – hadarja el amilyen gyorsan csak lehet, mégis valamiért valódinak tűnik nekem.

Összeszorított ajkakkal biccentek neki, nem válaszolok semmit, mert azzal csak vagy összevesznénk, vagy a magamban felépített érzelmi fal inogna meg. Semelyiket sem szeretném most.

Inkább csak bezárom az ajtót, ellépek egyet hátra, majd végignézem, ahogyan lassan kitolat az útra és elhajt az épület elől.

Felsóhajtva szállok be anya kocsijába.