második
Másnap reggel arra kelek fel, hogy nem a saját ágyamban fekszem. Hirtelen pattannak ki a szemeim, és riadtan pillantok körbe a szoba minden szegletén, hogy tudassam magammal, merre is vagyok éppen. Amikor sikerül rájönnöm, próbálom azt gondolni, hogy ez most egy rossz, nagyon rossz álom. Tom szobájában vagyok. Feltornászom magam ülő pozícióba, és a hátamat a kipárnázott ágytámlának döntöm, miközben azon gondolkodok, hogy a francba kerültem én ide, ha az utolsó éles emlékem az, hogy a buliban Harry-vel sörpongozok.
Aztán beugrik.
Pontosabban az, hogy annyira sírok a fürdőszoba hideg padlóján, hogy már levegőt nem kapok szinte. Aztán a semmiből megjelenik Tom, és miután végighallgatja a fuldoklásom, átvisz a saját szobájába és lefektet az ágyába. Engem pedig azonnal el is nyom az álom. Az emlékezeteim szerint így történt, bár arról nem akarok tudni, hogy miképp került le rólam a saját ruhám és miért vagyok Tom egyik pólójában.
Nem elég, hogy konkrétan lüktet az egész fejem, de még az orrom is be van dugulva. Éppen az arcomat dörzsölöm, kihagyva a szemem körüli részt, – hisz anélkül tudom, hogy fel vannak puffadva, hogy tükörbe nézhetnék –, amikor hangos sutyorgásra leszek figyelmes, ami egyenesen az ajtó másik feléről jön. Abbahagyom a mozgolódást, hogy jobban hallhassam a beszélgetés foszlányokat.
- Mi a fasz történt vele? – ezt a hangot azonnal felismerném bárhol. Harry. – Bemegyek.
- Az előbb, mikor ránéztem még aludt – érkezik egy másik hang. A fájdalomban úszó szemeimet automatikusan forgatom meg. Gondolhatjátok, hogy ki lehet a másik hanghoz tartozó személy.
- Tom, délután fél kettő elmúlt és Dawn hajnali négy óta alszik, az elmondásod szerint. Szerinted nem kéne aggódnunk? – hadarja Harry aggódó hangon. – Lehet, hogy behányt és megfulladt a saját hányásába!
Fúj! Harry komolyan kinézi ezt belőlem? Kicsit át kéne értékelnem az életem ezek szerint.
- Egy tíz perccel ezelőtt még lélegzett, amikor bementem és nem láttam semmiféle hányást, Harry – feleli Tom.
- Elmondta neked, hogy miért sírt?
- Csak annyit hajtogatott, hogy miért ekkora hülye. Bár ezt én már tíz éves korunk óta kérdezem tőle, és eddig még nem adott rá rendes választ.
- Ne legyél már ekkora fasz! – hordja le Harry a bátyját, én pedig megunva a hallgatódzást, halkan kisurranok az ágyból és felcibálom magamra a farmernadrágomat.
A tükörbe belenézve elszörnyedek az arcom látványán. A barna hullámos tincseim egy nagy szénakazalba rendeződnek a fejem tetején, de ez a legkevesebb. A szemeim tényleg fel vannak dagadva és vérben úsznak. Az apró hajszálerek elpattanva tudatják velem, hogy a tegnap este egy egész folyót engedtem ki a szemeimen keresztül. Összeszedve magamat, kitárom a szoba ajtaját, így elém ötlik a veszekedő testvérpár képe. Egyszerre kapják rám a fejüket, én pedig megköszörülve a torkomat, megszólalok.
- Nektek is jó reggelt!
- Hála az égnek! – ölel magához Harry azonnal, amit esetlenül viszonzok. – Rohadtul aggódtam.
- Jól vagyok – motyogom a vállába, majd amint elenged, Tomra kúszik a tekintetem. Összetett kézzel dől a falnak, és onnan figyel minket. Pontosabban engem. – Beszélhetünk? – fordulok vissza a legjobb barátomhoz.
- Már tegnap este ezzel kellett volna indítani – mondja, majd megfogva a kezemet, levezet a lépcsőn.
Mielőtt még eltűnnénk az emeletről, visszapillantok Tom-ra, aki üres tekintettel néz vissza rám. Anyám! Hogy ebből az emberből nem lehet semmit kiolvasni! Az alsó ajkamat rágcsálva Harry-vel az előkertbe megyünk ki, ahol leülünk a legfelső lépcsőfokra. Szeptemberhez képest még elég jó idő van Londonban, amit picit furcsállok is. A napfény kellemesen melengeti meg a bőrömet, így hátul megtámasztom a kezeimet és lehunyva a szemeimet élvezem a napsütést.
- Mivel kezdjem? – szólalok meg miközben tovább sütkérezem Harry mellett.
- Esetleg azzal, hogy miért jöttél haza és miért bömböltél tegnap este a fürdőszobában.
- Ezt Tom mondta?
- Mit? – kérdez vissza a fiú.
- Hogy bömböltem – horkantok fel. El tudom képzelni, hogy miket mondhatott még.
- Igen – válaszolja. – Mi történt?
- Easton megcsalt – mondom ki kerek perec. Nem kertelek, rögtön belevágok a közepébe. – Nem tudtam, hogy hova mehetnék, Harry. Bárhova is menekültem volna, Easton úgy is megtalálta volna az útját annak, hogy beszélhessen velem. Én meg hallgathattam volna a süket dumáját. Ezt nem tudom neki megbocsátani, akkor sem, ha megpróbálja kimagyarázni magát a helyzetből. Ebből nem lehet, Harry. Van egy rohadt kamerafelvétel arról, hogy megdug egy csajt az egyetemen. A két szememmel láttam, hogy mit csinálnak. Ezért jöttem haza. Ha rá is jön Easton azzal a cseppnyi agyával, hogy itthon vagyok, nem fog utánam jönni. Ennyit nem utazna értem.
Régen, úgy körülbelül huszonnyolc órával ezelőtt úgy gondoltam volna, hogy egy egész óceánt átszelne értem. A szomorú igazság, hogy ez valószínűleg már akkor sem volt így. Most meg annál inkább se.
- Ácsi-ácsi – állít meg Harry miután már nagyjából elmondtam a történteket. – Mikor történt ez?
- A videót tegnap láttam elsőnek. De állítólag akkor történt, amikor májusban itt voltam – mosolyodom el szomorúan. – Miután megkérte a kezem, pár napra rá úgy gondolta, hogy még kiélvezi azt, hogy nem vagyok ott. Kész vicc! Minek jegyzett el akkor? Minek volt ez jó, Harry? – teszem fel a kérdéseket sorjában. – Sokkal könnyebb lett volna, ha csak egy egyszerű párkapcsolatban vagyunk. Én teljesen komolyan gondoltam vele mindent – sóhajtok fel megkeseredetten.
- Megölöm – morogja inkább magának Harry, mintsem nekem. Félig kinyitom a szemem, és oldalasan ránézek. Idegesnek tűnik.
- Harry – szólítom meg lágyan. Rám néz. – Majd elmúlik.
- Micsoda? – fordítja felém teljes egészében az arcát. Vöröses barna göndör fürtjei néhol belelógnak a szemeibe, amit óvatosan elsimítok onnan.
- A fájdalom.
- De én nem akarom, hogy neked fájjon – mondja. Elmosolyodom.
- Tegnap kisírtam magam, most ez egy ideig kitart nekem – tájékoztatom. – Esténként lesz a nehezebb, amikor egyedül maradok a saját gondolataimmal.
Előre tudom, hogy kínzó fájdalommal fogják hasogatni a fejemet azok a gondolataim, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Leszámítva azt, hogy tudatában vagyok annak, hogy nem velem volt a baj, úgy is agyalni fogok a 'mi lett volna, ha...?' szituációkon.
- Sajnálom, hogy ez történt, Dawn – sóhajtja Harry, és hallom a hangján, hogy ő tényleg így is gondolja. – Anyudnak elmondod?
- Tekintve, hogy mennyire örült, amikor elmondtam neki, hogy engem is eljegyeztek, legszívesebben nem mondanék neki semmit. De kénytelen leszek, hisz az elkövetkezendő időben mindenképp maradok itthon, és szerintem furcsállná, ha csak annyit mondanék neki, hogy azért vagyok itt, mert annyira hiányoznak – nevetem el magam.
- Mi lesz a Stanforddal?
- Ezen viszont nem gondolkodtam – rázom meg a fejem. – Most a szívfájdalmam nagyobb annál, hogy ezzel tudjak foglalkozni. Majd maximum évet ismétlek, vagy nem tudom. Talán írok az egyetemnek, hogy meghatározatlan ideig, családi okok miatt Londonban leszek, és átmegyek levelezőre. Fogalmam sincs, hogy mi történik ilyenkor.
- Tudod ki volt a csaj? – szólal meg Harry nem sokkal azután, hogy kiveséztük az egyetem témát. – Vagy nem lehet a videó alapján megállapítani?
- Egyik szaktársam azt hitte, hogy én vagyok mert szólni akart, hogy elsöprően végigment neten a videó és fel akart készíteni... csak hát nem én vagyok a videón. Nem lehet látni a nő arcát, pedig hidd el, szívesen megcibálnám, hogyha megtudnám ki ő.
- Én inkább Eastont nyírnám ki a helyedben – szólal fel hirtelen a hátunk mögött egy ismerős mély hang, ami történetesen Tom személyéhez tartozik, én pedig automatikusan kapom hátra a fejemet.
- Nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését – vágom rá. – Tanulnod kéne egy kis illemet, Thomas – nyomom meg a mondatom végén a nevét miközben végignézem, ahogyan Tom kikerül minket a lépcsőn és lelépked az előkertbe. Megáll előttünk és a napszemüvege mögül néz vissza ránk.
- Neked pedig meg kéne tanulni, hogy nem ugrunk fejest olyan kapcsolatokba, aminek kilátástalan jövője van – feleli könnyedén. A düh pillanatok alatt lepi el a testemet.
- Nem tudsz te semmit a kapcsolatomról – sziszegem neki idegesen, de tudom, hogy felesleges azzal foglalkoznom, amit mond nekem. Egy szava sem ér semmit számomra.
- Főleg, hogy már nincs is – oldalra nézve elröhögi magát, de nem sokra rá újra visszanéz ránk. – Elmentem, majd jövök – intézi a szavait az öccsének, aki közben fel is állt mellőlem és csendben nyújtja felém a kezét, hogy segítsen nekem felállni.
- Hagyd rá, tudod, hogy milyen – utal Harry a bátyja előbbi megjegyzésére, én pedig tudatosan bólintok. – Alig várom, hogy végezzenek a lakása felújításával, és végre ne menjen napi huszonnégyben az agyamra – morogja.
Miközben Harry-t hallgatom, végigkövetem a szemeimmel Tom-ot, aki kisétálva az utcára, a kocsijához megy, beül, majd elhajt a ház elől, egyszer sem visszapillantva ránk. Pedig szívesen felnyújtottam volna neki a középsőujjam.
- Sajnos tudom, hogy milyen – sóhajtom fáradtan, visszafordítva a fejem a legjobb barátomra, majd vele együtt az oldalamon megyünk vissza a nappalijukba, ahol a nap további részét Paddy-vel és Sammel egy társaságban videójátékozva töltjük el.
Az elkövetkezendő egy hét viszont szörnyen lassan telik. A szüleim nem jól fogadták a hírt, hogy Eastonnel valószínűleg vége van a kapcsolatunknak, aztán pedig édesapám meg is haragudott rám, hogy csapot, papot ott hagytam, mit sem érdekelve engem az egyetem, és elrohantam Amerikából, holmi kis szívtörés miatt. Magyarázhattam én neki, hogy most nem igazán érdekel a Stanford, és majd én eldöntöm, hogy mi a jó nekem, de apa nem vette jó néven. Anya biztosított arról, hogy addig maradhatok, ameddig csak szeretnék és bármikor beszélgetésre vágyok, ő állni fog rendelkezésemre. Daylin pedig... szokásosan Daylin volt. Láttam rajta, hogy sajnálja, ami történt, de nem volt meglepve. Állította, hogy Eastonnek a szeme sem áll jól, és egyértelmű volt, hogy ez egyszer meg fog történni. Rosszul esett. Egy kis testvéri támogatásra vágytam, amit nyilvánvalóan nem kaptam meg. Így maradtam Harry-nél, és neki dühöngtem ki magam minden egyes alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább.
- Gyűlölöm – fogok a fejemhez egy párnát és beleordítok.
Éppen Harry-ék nappalijában ülünk és a szokásos pénteki filmnézős esténket tartjuk, úgy ahogy régen a gimnáziumi éveinkben tettük.
- Észrevetted, hogy már négy napja, hogy utoljára sírtál? – Harry mellettem fekszik, már nem is figyel a filmre, csak halom számra pakolja be a szájába a pattogatott kukoricát. – Átléptél egy újabb szakaszba.
- Újabb szakasz? – veszem el az arcom elől a párnát. – Vannak egyáltalán szakaszok?
- Ja, most már nem sírsz, hanem csak szidod és mondogatod, hogy gyűlölöd – magyarázza a fiú. – A gyűlölet után jön, hogy elfogadod azt, ami történt.
- Hát mert tényleg gyűlölöm – jelentem ki határozottan. – Letiltottam a számát. Most már csak messenger-en írogat.
- Miket? Mutasd – nyújtja ki a kezét, én pedig beleadom a telefonomat. – Megnyithatom? – kér engedélyt.
- Felőlem – vonom meg a vállaimat. Sosem voltak Harry előtt titkaim. – Akár az elejéig is felolvashatsz.
- Jesszus! Ez az ember nem normális – pörget feljebb. – Azt mondja, hogy a videóban nem az történt, amire te gondolsz? – Harry kitágult szemekkel mered a képernyőre, miközben a sorokat olvassa. – Mégis mi történik akkor? Ez egy idióta. Még jó, hogy nem mész hozzá, mert ez az ember hülyére venne téged életed végéig.
- Tudom – motyogom elgondolkodva. – Jobb lesz ez így.
- Én is ezt mondom – helyesel Harry, majd visszadobja nekem a mobilt.
Ebben a pillanatban nyílik ki a bejáratiajtó és lép be az előszobába Tom. Halk kuncogás hallatszik be a nappaliba, így egyértelművé válik, hogy a fiú nem is egyedül van, hanem társaságban érkezett. Nemsokára meg is jelennek, belépve a helyiségbe. Féloldalasan rájuk pillantok. Tom egy fekete hajú lány derekát fogja, aki nagyokat mosolyog a fiúra. Aztán észrevesz minket Harry-vel, és mosolygós arccal fordul felénk.
- Oh, sziasztok! – köszön nekünk, de Tom azonnal elkezdi terelgetni az emelethez vezető lépcső felé. Gondolom nincs ahhoz hozzászokva, hogy nem a saját lakásába viszi fel a nőit, akikkel kikezd. Szar helyzet. Meg is érdemli.
- Szia! – köszönök vissza. Tom hirtelen megáll és mint aki elgondolkodna, felsóhajt, majd közelebb húzva a jobb kezével magához a lányt, felénk fordul ő is.
- Elle, ő itt Lisa – biccent a csajszi felé, aki ismét int nekem egyet. – Lisa, ő itt az öcsém barátja, Elle.
- Dawn vagyok amúgy – közlöm gyorsan. – Elle-nek csak ez az idióta hív.
- Rendben... akkor Dawn – bólint továbbra is mosolyogva, majd mielőtt még több szót is válthatnánk, Tom belesuttog valami Lisa fülébe, aki megcsapva Tom mellkasát felnevet.
- Felmentek még ma? – kiált oda Harry, miközben feldobva az égbe egy darab kukoricát, elkapja azt a szájával, ahogyan az a gravitáció hatására visszaesik, egyenesen rá a barátom nyelvére.
- Jó filmezést – mondja Lisa, majd végre eltűnnek mindketten a nappaliból, fellépkedve a lépcsőn.
- Újabb csaj? – fordulok vissza a tévé felé unottan.
- Kivételesen nem – rázza meg a fejét Harry. – Már pár hónapja találkozgatnak.
- Mióta? – vonom fel a szemöldökeimet meglepetten. – Nem Tom-ra vall, hogy egy hétnél tovább megtart egy nőt maga mellett.
- Asszem' július, de mit érdekel téged? – pillant felém furcsálló tekintettel a fiú.
- Csak meglepett, ennyi – vonom meg a vállamat.
Tényleg nem érdekel. Inkább csak zavar. Tobias és Daylin tökéletes kapcsolata is zavar, még jó, hogy Tom kapcsolata is idegesíteni fog. Egyedül Harry kezdődő valamicskéje az, ami nem hoz lázba. Igazából még szurkolok is neki, hogy összejöjjön azzal a lánnyal, akiről már hónapok óta beszél nekem. Úgy látszik, csak én vagyok ilyen szerencsétlen kapcsolatok terén. Mindig kifogom azt, aki valamilyen szinten összetör lelkileg.
A filmezés után, elhagyom a Holland rezidenciát és átmegyek a saját házunkba, hogy Harry-t is egy picit békén tudjam hagyni. Bár ő azt mondja, hogy nem zavarok és örül, hogy végre ennyi időt tölthet velem, azért tisztában vagyok vele, hogy mégis csak szüksége van az embernek egy kis magánszférára.
Éppen a szobámban matatok a régi cuccaim között, amikor a kezeim közé akad egy kopottas kemény fedelű notesz. A szemöldökeimet összehúzva nyitom ki, de ahogy meglátom az első oldalt, ami néhol írással, néhol pedig kisebb rajzokkal van kipingálva, azzal a hévvel csukom is be, amivel kinyitottam. Nincs az az Isten, hogy én ebbe beleolvassak! Visszateszem az ágyam alatti kihúzhatós fiókba, és inkább el is felejtem azt, hogy ez a kis micsoda létezik.
Nem sokra rá, amikor már az ágyamban fekszek és az életem eddigi szakaszán gondolkodok, megüti a füleimet Daylin csicsergő hangja, aki úgy ront be a házba, hogy még fentre is behallatszódik. Nos, ennyit arról, hogy egy kicsit pihenek. Lassan feltornászom magam, majd felpattanok és lemegyek a nővéremhez, aki már a konyhában tartózkodik. A konyhasziget előtt áll, és éppen képeket, papírokat rendezget el maga előtt, miközben anya előtte főz. Jut eszembe, el ne felejtsek enni, ugyanis Harry szerint fogytam. Mondjuk nem csodálkoznék rajta, ugyanis ezen a héten nem sok mindenre tudtam rávenni magam, hogy megegyem.
- Szia Day! – köszönök, amint beérek az említett helyiségbe és felülök az egyik székre. Onnan támaszkodom meg a pulton és nézek le a képekre. Három különböző fotó esküvői ruhákról. Szintén három kép, amin más-más torták vannak, illetve megannyi kötet papír. – Mizu? – kérdem felvéve az egyik tortás képet a kezembe, még a másikkal megkaparintok egy szépen fénylő zöld almát a gyümölcsöskosárból. Ha minden igaz, a reggeli óta, most eszek másodjára. Elszégyellem magam, ahogyan Harry mérges szavai ismét felcsendülnek bennem.
- Helóka – fújtatja a lány, majd elveszi tőlem a lapot és a helyére igazgatja. – Szervezkedem.
- Azt látom – nevetek fel, de meg is kapom Day-től a mérges pillantását. Azonnal befogom és inkább beleharapok az almámba. – És hogy megy? – nyámmogom a falatot.
- Eddig minden sínen van – kezd el hevesen bólogatni. – Még a hónapban elintézem a ruhát és a tortát. A helyszíneket még nézegetjük Tobiassal, a kaját még rendeznem kell, illetve a piákat is meg kell vennünk, amiket külön viszünk a lagzira. A templomi részt még le kell foglalnom, és beszélnem kéne egy rendezvényszervező csajszival, mert picit belekavarodtam a dolgokba – hadarja el egy szuszra. – Napok óta aludni sem alszok rendesen, annyira izgulok!
Most szeptember tizenharmadika van. Az esküvő pedig november kilencedikén lesz. Mondhatnám, hogy hova ez a nagy sietség, de itt most Daylinről van szó.
- Ezt mind egyedül akartad elintézni?
- Igen – válaszolja.
- Bolond vagy – rendezem le ennyivel. – A fotóst kihagytad, vele mi van?
- Fotós? – néz fel rám, mintha nem tudná, hogy miről beszélek. – Istenem! A fotós! – csap a homlokára, ami miatt rájövök, hogy valószínűleg a fotósról teljesen elfelejtkezhetett. – Jó, majd keresek valakit.
- Jó hát végül is sok fotós van Londonban, szóval nem maradtál le senkiről – nyugtatom, legalábbis próbálkozom vele.
- De nekem a legjobb kell mindenből és mindenkiből, szóval ne vedd ezt olyan biztosra! – húzza ki magát, majd ismét tanulmányozni kezdi a ruhákat. – Hallod anya! – szuggerálja továbbra is az előtte heverő opciókat.
- Mondd – hümmögi anyu, mire rápillantok. Nagyon el van foglalva a csirkemellek kisütésével, ezért inkább felénk se néz, hanem csendben főz tovább.
- Jövőhéten eljössz velem ruhát próbálni?
- Micsoda? – kérdez vissza.
- Nem figyelsz rám? – kapja most már Daylin is anyára a fejét. – Anya!
- De, figyelek – feleli. – Elmegyek veled, csak nem tudom, hogy hova.
- Ruhapróba! – a nővérem egy kissé már hisztérikusan csap az asztalra. Megrezzenek.
- Igen, elmegyek persze – nyújtja fel nekünk anya a hüvelykujját, majd tovább folytatja a főzicskélést.
- Én ne menjek? – próbálkozok be a kérdéssel.
- Gyere, ha szeretnél – Day végre elmosolyodik, majd felém tolja a három ruhás képet. – Ezeket néztem ki.
Ahogy végigtanulmányozom a különböző ruhákat, összeszorul a torkom és nyelni sem tudok hirtelen. Belém vág a felismerés, hogy én is így készülhettem és válogathattam volna a ruhámat, mint ahogy most Day is teszi. De nekem nem ezt a lapot osztotta a sors. Ehelyett inkább valami sokkal borzasztóbbat. Elfogadni a tényt, hogy az az ember, akivel a nagy napomat képzeltem el, valójában lehet, hogy sosem szeretett igazán és talán nem is volt hű hozzám.
- Mind szép – mondom ki az első gondolatomat, mielőtt még tovább kínoznám magam a gondolataimmal. – De szerintem ez lesz a legjobb – mutatok a jobb oldalira.
- Majd meglátjuk – mondja Day, majd visszahúzza a képeket és ő is tovább nézegeti őket.
Nem sokáig bírom tovább Day papolását az esküvőjének terveiről, így lassan, de biztosan visszasunnyogok az emeletre. A szobámhoz tartozó erkélyre megyek, és kilépve a friss levegőre, megborzongok. Már lement a Nap és csak az utca fényei világítják be a helyet. Csukott szemekkel, megnyugodva támaszkodom meg a korlátnál, amikor mozgolódásra leszek figyelmes a szomszéd háznál. Kinyitom a szemeimet, és rögtön kiszúrom Tom-ot, aki egy cigarettával a kezében álldogál a hátsó teraszukon. Ő is észrevesz, így biccent nekem egyet. Visszaintek a kezemmel köszönés képpen.
- Minden rendben? – kiáltja nekem ide.
- Fogjuk rá – válaszolom gyorsan, de őszintén meglep a kérdése.
Tom bólint, mint aki jól végezve dolgát, megbizonyosodott a hogylétemről, majd elnyomja a cigi csikket és még egy utolsó pillantást vetve rám, bemegy a házba. Az eddig észre sem vett bent tartott levegőmet, kifújom és megkönnyebbülve élvezem tovább az esti csendet, ami körbeöleli az egész várost.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top