- Biztos, hogy ne menjek veled? – Harry aggódó hangja áthasítja a szobában ülepedő csendességet.

A fiú nagy szemekkel vizslat engem, miközben fel-alá járkál a régi gyerekkori szobám padlóján. Minden lépése után megreccsen a parketta, ami így öt perc elteltével már kezd idegesítő lenni. Aztán hirtelen megáll, rám mered, miközben én továbbra is pakolom azokat a szükséges dolgokat, amik kelleni fognak nekem a repülőút alatt. Egy napra mondjuk nem hinném, hogy olyan sok mindenre lesz majd szükségem, de biztos, ami biztos alapon elrakom a fontosabbakat.

- Harry, csak megyek és jövök – pillantok fel rá a vállam fölött, majd tovább gyömöszölöm befele az egyik farmernadrágomat a kistáskámba. – Holnap reggel már szállok is fel a gépre. Délutánra már ismét az agyadra tudok majd menni.

- Tudod, hogy sose mész az agyamra – mondja azonnal.

- Kamu – húzom össze résnyire a szemeimet és végre teljes arccal nézek rá a legjobb barátomra.

- Mikor érsz vissza? – vált témát.

Miközben becipzározom a táskám és a vállamra kapom azt, magamban gyorsan átveszem a teendőket, a gép visszaindulását, majd a landoláshoz adok még két órát, bár a fejben számolgatás sosem ment nekem igazán.

- Olyan négy óra fele, de lehet inkább öt – mondom ki immáron hangosan a választ.

- Jó, visszafele úton vegyél valami bort és amikor hazaértél, aljasodjunk le, mit szólsz? – húzza ki magát büszkén Harry, miután vázolta a fenomenális ötletét.

Nevetve gondolkodom az ajánlatán.

- Benne vagyok – bólintok határozottan. – De most már induljunk, mert el fogok késni.

Mivel Harry nagylelkűen felajánlotta nekem a napokban, hogy Nikki kocsijával kivisz engem a reptérre, így nem kell a taxi hívogatással bajlódnom az indulás előtti percekben. Amikor pedig majdnem két óra kocsikázás után megérkezünk, szerencsére a helyszínen, most kivételesen nem kell könnyes búcsút vennünk egymástól, mert holnap már ismét itt leszek Londonban. Csak papírokat megyek aláírni a Stanfordra, hogy ténylegesen tolni szeretném-e ezt a szemesztert, illetve a vizsgákat. Ha minden igaz, decemberre már újra ott leszek, és bár pont a vizsgaidőszak kellős közepére fogok visszapottyanni, lesz elég időm kitalálni, hogy miképp oldjam meg majd a kimaradt vizsgák pótlását.

- Írjál, ha megérkeztél – mondja Harry, ahogyan kibontakozik a hosszas ölelkezésünkből.

- Mindenképp.

Ám ez sajnos nem így történik.

Ahogyan a repülőgép egy sikeres landolással ér földet, elönt a szomorúság érzete, mivel most van az első alkalom, hogy senki sem vár engem az itteni reptéren. Nem sok időm van sajnáltatni magam, mert azonnal megkezdődik a rohanás. Egy órával elnéztem az egyetem igazgatójával való találkozómat, így esélyem sincs lerakni a cuccaimat Zoey-nál, a régi szobatársamnál, hanem az utat rögtön a Stanford irányába veszem.

Fogok egy taxit, és bediktálom a sofőrnek a címet. Az égiek velem vannak, hiszen az utak most kivételesen nincsenek tömve kocsikkal, szerencsémre könnyen tudunk haladni. Még csak egyetlen egy piros lámpát sem kapunk, zöld hullám kísér minket végig. Ahogy megpillantom az ismerős épületet, már kapom is elő a pénztárcámat, hogy mihamarabb fizethessek a férfinek. Amint ez megtörtént, már pattanok is ki a hátsó ülésekről, magam után húzva a sporttáskámat, amit szerencsétlenül, de csak sikerül feldobnom a vállamra futás közben.

Negyed órás késéssel bukok be az igazgatóságra, teljesen kipurcanva, ugyanis a maraton futásom alatt kétszer sikerült megbotlanom, egyszer pedig el is esnem. Legnagyobb mákomra csak kettő lány nézte végig az ügyetlenkedésem, de még így is forrón izzó fejjel lépkedtem be a főbejáraton.

- Ms. O'Connor? – hangzik fel oldalról egy mély hang.

- Én lennék – kapom oda a fejemet. Egy immáron nyitott ajtónál áll a Stanford igazgatója, csak is arra várva, hogy végre bevonszoljam a seggemet az irodájába.

- Kérem fáradjon beljebb – int, egy nagyon bíztató és egyben kedves mosollyal az arcán, így sikerül azonnal megnyugodnom.

Húsz perccel később három papírlappal a kezemben távozok. Sokkal könnyebben és gördülékenyebben ment ez az egész, mint amire számítottam. Bár egy leszidást sikerült bezsebelnem, hiszen nem szóltam arról, hogy én csak hirtelen eltűnök innen Amerikából, itt hagyva az egyetemet a szemeszter kezdésénél, amivel amúgy simán a kicsapáshoz sodorhattam volna magam, ha nincsenek ilyen kiemelkedően jó jegyeim és ilyen jófej igazgatóm. Hála ennek a két megmentő faktornak, csak pár lapot kellett aláírnom, és egy ígéretet tennem, hogy februártól visszatérek a Stanford falai közé. Habár a terveim szerint már decemberben visszajövök, sőt addigra már biztosan, főleg, hogy november kilencedike után már semmi keresnivalóm nem lesz Londonban. Addigra talán azt is sikerül kitalálnom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Vagyis egyáltalán mit akarok kezdeni Eastonnel.

Amint kiérek az épület előtti zöld füves parkhoz, ismét arra az elhatározásra jutok, hogy fogok egy taxit, mert nem sok kedvem van buszon nyomorogni, aztán pedig a metrón, hogy eljussak Zoey-hoz. Az elhatározásomat becsületesen betartva, a taxiban már majdnem el is alszok, amikor szól a sofőr, hogy megérkeztünk, így kicsit maflán, de sikerül kikecmeregnem az autóból. Ásítva hívom fel Zoey-t, hogy nyissa ki nekem az ajtót, hisz a harmadik csengőszóra sem hajlandó a bejáratihoz caplatni.

Aztán végre kitárul előttem a fehérre lefestett ajtó, és Zoey szintén álmos, ám de annál is inkább mosolygós arca fogad engem.

- Szia csajszi! – köszönt. – Bocs, csak elaludtam – mondja magyarázatként, amikor elsuhanok mellette, a közlekedő folyosóra lépve.

- Nem baj, én is rohadtul álmos vagyok, szóval lehet le is fekszem aludni, ha nem baj – felelem, miközben levágom magamról a cipőmet.

Régen, amikor még Eastonnel nem költöztünk össze, és Zoey-val szobatársak voltunk az egyetem kollégiumában, sosem tartottuk a cipőinket rendesen elhelyezve egymás mellé, mindig szanaszét hagytuk őket a szoba elejében. Hányszor estünk el részegen a lehajigált cipők miatt és hányszor fogadtuk meg azt, hogy majd a helyükre igazítva fogjuk őket tárolni, hogy az ilyen eseteket elkerülhessük. Viszont, mint látom, mióta Zoey is kiköltözött a koleszból és kettő barátnőjével él ebben a kis lakásban, ez a ritka rossz tulajdonsága ugyanúgy megmaradt neki. Mindhármuk lábbelije össze-vissza hever a folyosón. Elmosolyodom, ahogyan szétnézek a helyiségen.

- Most azon gondolkodsz, hogy elszoktam-e még esni a cipőkben egy-egy buli után, mi? – horkant fel Zoey. – A helyzet az, hogy igen.

- Egy gondolatolvasó vagy – nevetem el magam, majd megszorítva a táskám pántját, beljebb megyek, egyenesen a nappaliba. – Egyszer valakinek el fog törni a lába, remélem tudod.

- Oh, azon már túl vagyunk. Scarlettnek két hete sikerült úgy eltaknyolnia a bakkancsában, hogy olyan szerencsétlenül esett rá a kezére, hogy el is tört az egyik ujja. Képzelheted, hárman rohantunk be a kórházba a hajnali órákban és mindenkiben elég rendes pia mennyiség lakozott.

- Basszus! – kapom a szám elé a kezemet. – Még jó, hogy én megúsztam az ilyen baleseteket.

- Na ja, még szerencse – röhögi el magát a lány.

- Szeretsz itt lakni? – váltok témát.

- Sokkal jobb, mint a koli – vágja rá hezitálás nélkül. – Itt kevésbé félek, hogy rám töri az ajtót az idióta exed, amikor legkevésbé sem számítok rá.

- Sajnálom – sütöm le a szemeimet azonnal, ahogyan realizálom, hogy milyen lehetett Zoey-nak, amikor Easton hajnalok hajnalán dübörgött a régi kollégiumi szobánk ajtaján, azt várva, hogy hátha majd én kikecmergek onnan.

- Jaj, nem azért mondtam – huppan le mellém a kanapéra azonnal és simogatni kezdi a hátam. – Inkább én sajnálom, hogy egy ilyen seggfej miatt kell szenvedned.

- Ezt dobta az élet – vonom meg a vállaimat egy szomorú sóhaj elengedése közben. – Estére van valami programotok a lányokkal?

- Pont arról beszéltünk, hogy elmehetnénk a városba iszogatni, meg egy kicsit kiengedni a fáradt gőzt, főleg, hogy most te is itt vagy – vázolja fel a tervet Zoey. – Mit szólsz?

- Jó, felőlem mehetünk. Csak hadd aludjak előtte egyet – nyújtózkodom el a kanapén.

- De ne itt! – pattan fel a lány. – Gyere, megmutatom a vendégszobát!

A szobában lévő franciaágyon egész hamar be is alszok. Arra sem kelek fel, amikor megérkezik Scarlett és Harper, Zoey-nak a két lakótársa, és nagy hangzavarral töltik fel a ház minden egyes szegletét. Erre akkor eszmélek fel, amikor a telefonomból megszólal az ébresztőm csodásan irritáló hangja, és feltornászom magam az ágyban. Kinyomom az ébresztőt és megnézem az üzeneteimet. A képernyőn megjelenő első értesít szalagra nyomok rá. Egy üzenet Harry-től, hogy minden rendben van-e. Gyorsan visszaírok neki, aztán megyek a következőre. Egy kissé nagyot dobban a szívem, a név láttán.

THOMAS HOLLAND
Megérkeztél?

Remegő ujjakkal írok vissza, hisz nem tudom mire vélni ezt a fajta érdeklődést.

DAWNYELLE O'CONNOR
Igen, már az egyetemet is elintéztem.

Várok egy kicsit, hátha visszaír, de ahelyett, hogy ezt megtenné, csak megnyitja az üzenetemet és leláttamozza. A szemeimet forgatva dobom vissza a komódra a telefont.

- SCAR, IDEADOD A VÖRÖS RUHÁD AZ ESTÉRE? – ordít Harper, ezzel felrázva a szomszédságot, na meg engem is.

Megdörzsölöm a szemeimet, majd kipattanok a párnák és takarók sokasága közül és kibattyogok a hangoskodó társasághoz.

- Sziasztok! – köszönök, ezzel magamra hívva a lányok figyelmét.

- Dawn! Rég láttunk – virul fel Scarlett arca és az ölelésbe invitál. – Mizu? Nővéred készül az esküvőre? Mikor is lesz? – bombáz le kérdésekkel.

- Az nem kifejezés, hogy készül-e – nevetem el magam, ahogyan Daylin-re gondolok. – November 9, három hét múlva.

- Akkor gondolom, nem sokáig maradsz ismét itt – szólal meg most már Harper is.

- Nem, már holnap megyek is vissza – válaszolok.

- Jobb is, én se lennék szívesen Easton közelében – horkant fel a lány. – Elmondtad Dawn-nak, hogy kiderült ki volt az a csaj a videón?

- Harper! – szól rá Zoey a barátnőjére.

- Mi? – kapkodom a fejemet közöttük meglepetten. – Kiderült, hogy ki volt az?

- Nem akartalak felzaklatni vele, ezért inkább nem mondtam – mondja a barátnőm.

- Ki az?

- Haragszol?

- Zoey, mondd el, hogy ki a csaj! – erősködöm.

- Ezt akartam elkerülni – morogja Zoey magának, mintsem nekem, de azért megfogja a telefonját, kikeresi rajta a lányt, majd a kezembe adja a készüléket, hogy megnézhessem a kikeresett instagram profilt.

- Madison Hughes? De hisz őt ismerem! – kelek ki magamból. – Hülye ribanc! – pörgetem végig az instagramját remegő ujjakkal.

- Jó, ebből elég lesz – Scarlett kikapja a kezeimből Zoey telefonját, majd Harper-hez fordul, és kiadja neki a következő utasítást. – Keress egy bulizós ruhát Dawn-nak, mert kétlem, hogy hozott volna magának erre az egy napra, és induljunk el, mert sose érünk be a városközpontba! Egy-kettő! – tapsol a lány, ezzel kirázva engem az elmélkedésemből. – Negyedóra múlva mindenkit készen akarok látni a bejáratiajtó előtt!

Tizenöt perc elteltével, mind a négyen kirittyentve nyomorgunk a kis folyosón, arra várva, hogy Scarlett végre kinyissa az ajtót és nekiindulhassunk az éjszakának. Harper bátyja visz el minket a centrumba, így nem kell egy dollárt se fizetnünk a furikázgatásért. Amint leparkolunk, egyszerre robbanunk ki a kocsiból és rohamozzuk le San José egyik legismertebb szórakozóhelyét. Nehéz elengednem magam, mert beleette magát a tudatomba Madison tökéletes alakja és arca, épp ezért amikor három koktél elfogyasztása után észreveszem a lányt teljes valójában is, a bárpultnál elsasszézva, majdnem félre is nyelem az éppen számban lévő Long Island koktélom utolsó kortyát. Nem teszek megjegyzést a hangosan vihogó három lánynak mellettem, inkább magamban őrlődöm tovább.

- Kimegyek levegőzni – jelentem ki hirtelen, a többiek a csacsogásban is megállnak, csak úgy néznek rám nagy szemekkel, hisz nem értik, hogy mégis mi bajom lehet.

- Megyek veled – mondja Zoey, de a fejemet rázom.

- Csak fáj egy kicsit a fejem, kimegyek egy öt percre és már jövök is vissza. Nem kell velem jönnöd – magyarázkodom, miközben felállok és a ruhám szoknyarészét eligazítgatom, lejjebb húzva a fenekemen.

Zoey csak bólint, én pedig az embereket kerülgetve szabadulok ki a fülledt helyiségből. Összébb húzom magamon a kabátomat, ahogyan a falnak vetem a hátamat és nagyokat szippantok a friss hideg levegőből.

Szokásomhoz híven, elbambulva agyalni kezdek. Abba nem gondoltam bele, hogyha Madison itt van, akkor esetleg Easton megjelenhet-e. A felismerés érzete későn csap belém, túlságosan későn, hisz ahogyan a gondolataimban átcikázik Easton arca, úgy kerül elém ezen a hideg októberi estén is. Koszos szőke haja oldalra van fésülve, kéken csillogó szemei pedig azonnal megtalálják az enyémeket. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Itt áll előttem az az ember, akit annyira szerettem, most mégsem érzek iránta semmit. Se dühöt, se szerelmet, se szomorúságot. Egyszerűen csak üres tekintettel pásztázom az arcát. Még az sincs bennem, hogy felpofozzam.

- Bébi – suttogja, és közelebb is lép hozzám. A fal miatt nem tudok hátrálni, így tűrnöm kell, amikor az arcomra simítja azt a kezét, amiben éppen nem egy sörös üveget szorongat. – Hogy kerülsz ide?

- Elintéztem pár papírt az egyetemen – válaszolok anélkül, hogy a hangom egy cseppet is megremegne.

- Kiiratkozol?

- Nem akarok beszélni veled, Easton – eltolom a kezét magamtól, emiatt láthatóan fel is mérgeli magát.

- Egy rohadt üzenetemre nem voltál képes válaszolni, Dawnyelle! Egyetlen egy üzenetre sem! Mégis miért?

- Megcsaltál, szerinted miért nem válaszoltam?

- Meg sem hallgattál!

- Nem volt mit meghallgatnom. Láttam, amit láttam és az nekem bőven elég volt. Ki tudja hány lánnyal feküdtél össze a kapcsolatunk alatt, amiről én nem tudok – hadarom neki. – Nem voltam kíváncsi rád, sőt, az igazat megvallva, most sem vagyok az.

- A kurva életbe, Dawn! – hirtelen az eddig kezében tartott üveget nagy erővel a földnek dobja, ami szilánkjaira tör, fel-fel röppenve egy-egy darab. Megrezzenek, mert nem sokszor volt Easton ezen oldalához szerencsém, és most az első alkalomkor meg is ijedek.

- East... – suttogom, próbálom megérinteni, hogy hátha ezáltal lenyugszik, de nem. Úgy ellöki a kezemet saját magától, hogy még a szemeim is a háromszorosára kerekednek a meglepettségtől.

- Elvesztettem azt az embert az életemből, akit a legjobban szerettem! Téged! És annyit nem teszel meg, hogy meghallgatsz, bassza meg!

- Haver, minden rendben? – szólal fel oldalról egy férfihang. Ránézek. Egy velünk egykorú, nagyobb darab srác áll nem távol tőlünk. Szemei azonnal megtalálnak engem, én pedig alig láthatóan egy fejrázással üzenek neki.

Lehetséges lenne, hogy most félek Eastontől? Sohasem bántott, egyetlen egyszer sem emelt rám kezet, emiatt sem értem a félelmem okát. Tudom, hogy szándékosan sosem bántana. Mégis azt érzem, hogy most jobb lenne innen elmenni jó messzire, minél távolabb tőle.

- Gyere, igyunk meg egy sört – oldalog ide hozzánk a srác és próbálja tőlem elhúzni Eastont, de az egykori szerelmem nagyot taszít a fiún.

Felsikítok, amikor a kedvesnek tűnő "megmentőm" a jobb öklével behúz egyet az ex vőlegényemnek. Úgy látszik, nem tetszett neki Easton megnyilvánulása. Ezek után pillanatok alatt gyűlnek körénk az emberek, én pedig nem tudom, hogy mit kéne tennem.

- Easton! – szólok rá erélyesebben, amikor egyre jobban összetűzésbe keveredik az ismeretlen sráccal.

Bár párszor még megpróbálom szólongatni, nem hiszem, hogy meghallja, hisz akkora hangzavar kerekedett hirtelen, hogy esélytelennek találom, hogy megállítsam a fiút. Megpróbálkozom a vállára simítani a kezemet, de Easton egy rossz mozdulattal fellendíti a karját és a bal szememtől pár centire, lekönyökli a fejem teljes erőből. Az erős nyilalló érzés másodpercek alatt éri el a tudatom, és reflexből a szememhez kapom a kezemet. Egy lány szalad hozzám a semmiből, hogy megkérdezze jól vagyok-e, amikor Easton észreveszi, hogy mit is csinált. Könnyes tekintettel hátrálok, és futva rohanok vissza a lányokhoz, akikkel már a bejáratnál ütközünk össze.

- Most azonnal menjünk innen! – mondom nekik, immáron felzokogva.

Másnap reggel sajgó fejjel kelek ki az ágyból. Az első utam a tükrös gardróbszekrényhez vezet, ahol megnézem az arcom. Elfogy az összes levegő a tüdőmből, ahogy megpillantom a lilán villódzó foltot a bal szememnél felduzzadva. Úgy nézek ki, mint valami boxos.

Ám mielőtt még kimennék a lányokhoz, akik valószínűleg tűkön ülve várják, hogy elmondjam nekik részletesen, hogy mi történt tegnap este, gyorsan elkészülök, mert nemsokára ismét ki kell indulnom a reptérre. Összepakolom azt a kevés cuccomat, amit elhoztam, aztán a szobához tartozó fürdőben helyrepofozom magam. Átvedlem a pizsamámat, egy farmernadrágra és egy kötött babakék pulcsira, utána pedig felfogom a hajamat a fejem tetejére. Nem terveztem sminkelni, de sajnos alapozót kénytelen vagyok felrakni a szemem környékére, hogy elfedjem ezt a csúnya duzzanatot, így azt is gyorsan elintézem. Miután mindennel kész lettem, magamhoz kapom az ismételten teletömött táskámat, és kimegyek a nappaliba.

A lányok egyszerre kapják a fejüket az irányomba. Harper az első, aki utat enged a hangjának.

- Anyám, azt hittem, hogy annál már nem lehet nagyobb a bal szemednél a sérülés, de tévedtem! Jól feldagadt, mi a picsa! – csodálkozik.

- Fáj? – kérdi Scarlett és Zoey szinkronban.

- Fáj, de nem vészes. A kinézetem jobban aggaszt – vallom be az igazságot. – Magyarázkodhatok Harry-nek, hogy mi történt ennyi idő alatt Amerikában.

- Hát elmondod, hogy Easton bevert neked egyet – mondja Zoey kertelés nélkül.

- Véletlen volt, nem látta, hogy én vagyok a háta mögött.

- Te most bevéded? Láttad a szemedet, ember? Én nem védenék be senkit, ha ekkora monoklit varázsolna az arcomra – pufog Harper.

- Igaza van Harper-nek – szól közbe Scar, miközben leülök a kanapéra. – Kérsz kávét?

- Igen, köszönöm – engedek el egy kedves mosolyt felé. A lány bólint és eltűnik a konyhában. – Tényleg nem direkt csinálta. Ismerem őt, sosem bántana.

- Akkor is jobban figyelhetett volna rád. Tudta, hogy valahol ott lehetsz a háta mögött – csettint a nyelvével Zoey. – Mondtam, hogy ki kellett volna mennem veled, de nem engedted.

- Mert láttam Madison-t a bárban, és ki kellett onnan szabadulnom egy kis időre – sóhajtom.

- Tuti együtt mentek akkor oda – gondolkozik hangosan Harper. – Mármint Maddie és a seggfej exed.

- Nem tudom, nem is érdekel.

- Mikor indul a géped? – kérdi a semmiből Scarlett, ahogy visszaér egy lattéval a kezében. Átnyújtja nekem, én pedig megköszönve elveszem tőle.

- Két óra múlva – válaszolok, miután lenyeltem az első korty kávémat. Életmentő egy folyadék, az egyszer biztos.

- Jó, akkor majd mi kiviszünk a reptérre – jelenti ki Zoey és elindul a szobája felé, hogy elkészülhessen.

Egy óra múlva már úton vagyunk a repülőtérre, és hangosan üvölttetjük a zenét a kocsiban. Most éppen egy Chase Atlantic szám megy Zoey lejátszási listájáról. Amikor a lány beparkol az első szabad helyre a reptér parkolójában, egyszerre pattanunk ki az autóból. Előkapva az útlevelem, hozzáfogom a telefonomhoz, és úgy sétálok be az épületbe a lányokkal az oldalamon. Mielőtt beállnék a sorba, gyorsan elköszönök tőlük.

- Köszönök mindent – mosolygok rájuk, és egyenként megölelem őket. Elsőnek Zoey-val kezdem.

- Alig várom, hogy vissza gyere – motyogja, amikor erősen körém fonja a karjait. – Jó utat!

Harper és Scarlett is megölelget, ami egy aranyos gesztus tőlük, mert eddig csak arcról és névről ismertük egymást. Ritkán buliztunk együtt Zoey miatt, így erős barátság nem nagyon alakult ki közöttünk.

- Írj, ha haza értél – néz rám Scar a nagy mogyoróbarna szemeivel, én pedig bólintok.

- Jó.

Beállva a kígyózó sorba, gyorsan még végigpörgetem az instagrammot, illetve írok Harry-nek, hogy hamarosan otthon leszek és hogy mennyire várom az esti iszogatásunkat. Daylinre is dobok egy üzenetet, hogy hány órára jöjjenek ki értem a reptérre, mivel megígérte, hogy szívesen hazavisznek Tobiassal, ha már miatta kell szenvednem a dilidokis órákon Tommal.

A becsekkolás után még van fél óra várakozási időm, amit nézelődéssel töltök el. Veszek pár édességet az útra, illetve egy liter szénsavas vizet. Nem sokkal rá, pont miután kifizettem a cuccaimat, végre megnyílnak a kapuk és lehetőségem van felszállni a repülőgépre. Ahogy elfoglalom a helyem, már csak azon jár az eszem, hogy ezt a hét óra repülést alvással és rajzolással töltsem el. Ez a két kedvenc elfoglaltságom, amit általában szoktam csinálni a repülőutak alatt. Elő is veszem a jegyzetfüzetem, és várom, hogy megkezdődjön a visszaszámlálás.

Amint viszont landol a gép, már kapom is elő a telefonomat és nyomok rá Daylin telefonszámára, hogy megtudakolhassam, itt vannak-e már. Nyilvánvalóan a testvérem nem veszi fel a telefont, így idegesen nyomom vissza a zsebem legmélyére a készüléket. Miután nagy nehezen sikerül kiszabadulnom a fedélzetről, az embertömeggel elindulunk a váróterem felé. Legnagyobb meglepetésemre kiszúrom a semmiből Tobiast, aki integetni kezd nekem. Mosolyogva visszaintegetek és odamegyek hozzá.

- Heló! Daylin merre? – kérdem.

- Kint telefonál a cukrászdával – ad választ a kérdésemre a nővérem vőlegénye. – Neked meg mi lett a szemeddel? – ráncolja a homlokát, ahogy észreveszi a szemem melletti duzzanatot.

- Elestem – kamuzom, ezzel lezárva a beszélgetést, majd együtt kiindulunk a repülőtérről.

Út közben a telefonon csacsogó Daylin is hozzánk csapódik, immáron hárman sétálunk Tobias autója felé. Day bepattan az anyósülésre, én pedig a sofőr ülés mögé, miközben bedobom magam mellé a táskámat. Daylin hátrafordul, a telóját továbbra is a füléhez tartva és a szeméhez mutat, ezzel azt jelezve, hogy az én szememmel mi történt. Mivel úgyis telefonál, csak legyintek egyet, hogy egy semmiség. A lány gyanúsan összehúzza a szemeit, majd rám hagyva visszafordul és tovább dumál a cukrásszal.

Így telik el az út hazáig. Daylin az egészet végigbeszéli, de nem csak a cukrásszal, hanem valami új rendezvényszervező csajszival egyeztet, akivel akkor teszi le a telefont, amikor leparkolunk a házunk előtt.

- Rendben Grace, köszönöm szépen a segítséget! Beszélünk még, szia! – és ezzel ki is nyomja a hívást. – Mégis mi az a púp a szemednél, Dawn? – fordul felém ismételten.

- Azt mondta, hogy elesett – mondja Tobias.

- Elesett, mi? – horkant fel Day. – Mégis hol?

- Zoey-nál – morgom. – Nem mindegy neked?

- Ha az esküvőre is így széttöröd magad, nem fogsz egyetlen egy képen sem szerepelni!

- Na most aztán megfenyegettél – nevetem el magam kínomban. – Köszönöm a fuvart, sziasztok! – meg sem várva válaszukat, kipattanok a kocsiból és beviharzok a lakásunkba.

Mivel senki sincs itthon, apa bor készletéből elcsenek egy üveg vöröset, mivel elfelejtettem megkérni Tobiast, hogy álljon meg egy boltnál, hadd vegyek egy üveg bort magamnak a mai iszogatásunkhoz Harry-vel. Édesapámnak szerencsére van jó pár darabja elrakva a spájz legmélyére, és észre sem fogja venni, hogy kivettem egyet. Gyorsan lezuhanyzok, majd lemosom az arcomról a két kilós alapozót, amit reggel felkentem, mivel már egyre jobban irritálta a bőrömet. Gondolkozom, hogy sminkeljek-e újra, de ha jól tudom, Harry-éknél sincs senki, csak Harry, neki pedig kénytelen leszek elmesélni az egész sztorit, szóval úgy döntök, hogy nem sminkelek. Átöltözök egy kényelmes otthoni nadrágba, amihez egy spagettipántos fehér felsőt húzok fel, majd a kabátomat is magamra kapva, nagy boldogan átcsoszogok a Holland házhoz. Be sem csengetek, csak benyitok, ahogy az szokásunk és elordítom magam.

- Harry! Itt vagyok! – közben lerakom az üveget a komódra és beljebb megyek a házba.

Csend van, ami azért fura, mert Harry, ha egyedül van itthon, akkor mindig bömbölteti a TV-t. Gyorsan előkapva a telefonomat, megnézem, hogy a legjobb barátom írt-e esetleg valamit arról, hogy itthon van-e vagy sem, de semmi. Viszont három órája volt elérhető.

- HARRY! – kiáltok újra.

- Harry nincs itthon – szólal meg egy ismerős hang, én pedig azonnal a lépcsők felé fordulok. – Állítólag Faith-nél van – folytatja, ahogyan lejön az emeletről.

Faith-nél? De hisz megbeszéltük, hogyha haza érek akkor itt találkozunk és borozunk. Miért van akkor Faith-nél? Megannyi kérdés cikázik át a fejemben, miközben Tom felém sétál, és megáll közvetlen előttem.

- Neked meg mi van a szemeddel? – nyúl az arcomhoz és a hüvelykujjával végigsimít a belilult területen.

- Elestem – válaszolom.

- Hazudsz – jelenti ki. Tom összehúzott szemöldökökkel vizslatja a bal szemem melletti sérülést, miközben az ujjával továbbra is simogat.

- Abbahagynád? – húzom el a fejemet az érintése alól. – Miért nem röhögsz ki inkább, hogy milyen béna vagyok, hogy sikerült így elesnem?

- Akármennyire is béna tudsz lenni, ez most kivételesen nem a bénaságod miatt történt – állja a tekintetem. Megőrülök!

- Hát pedig nekem elhiheted, hogy ez történt – kerülöm ki Tom-ot és odaoldalgok a boromhoz. – Nem tudod, hogy mikor jön haza Harry?

- Nem – rázza meg a fejét. – Miért fontos ez?

- Mert megbeszéltük, hogy itt leszünk nálatok és iszogatunk. De így mehetek haza – morgom és magamhoz kapom az üveget.

- Felőlem maradhatsz – vonja meg a vállait. – Ha elmondod, hogy ki ütött meg.

Akaratlanul is felnevetek.

- Esélytelen.

- Tehát tényleg megütött valaki.

- Nem, nem ütött meg senki – erősködöm. – Te nem menni készültél éppen? – nézek a jobb kezében tartott kocsikulcsára, kiutat találva a helyzetemből. Talán mégis sminkelnem kellett volna.

- De, de inkább maradok veled iszogatni – dobja le a konyhaszigetre a kulcsot.

- Szuper – emelem a plafonra a tekintetem, majd, amikor visszanézek Tom-ra, már hűlt helyét találom. – Most mit csinálsz?

- Én nem vagyok Harry, hogy borozzak, szóval megkeresem apám eldugott whisky-jét – szól ki a spájzból a fiú.

Fél órával később már egy szokatlan kínos csend leng minket körül, miközben a kanapén ülünk. Én az egyik szélén, Tom pedig a másikon. Miért is mentem én ebbe bele? Tom Hollanddal iszogatni egy teljesen üres házba? Normális vagyok? Mert szerintem nem.

- Min gondolkodsz? – töröm meg nagy nehezen a közénk ülepedő csendet.

Tom és én közöttem sosincs ilyen helyzet. Mi mindig veszekedünk, vagy ha éppen nem azt csináljuk, akkor két külön helyiségben ülünk, jó távol egymástól. Épp ezért tűnik nekem a jelen eset irreálisnak. Olyan nincs, hogy egy helyen legyünk és semelyikünk ne szóljon be a másiknak.

- Azon, hogy vajon hány pohár bor után fogod bevallani, hogy Easton megütött – jelenti ki nemes egyszerűséggel. – Most jársz a harmadiknál, bár megmondom az őszintét, fogalmam sincs, hogy vagy ilyen gyors. De ha a számításaim igazak, a negyediknél kitálalsz.

- Dugd fel magadnak a hülye számításaidat! – csapom le az asztalra a poharam. – Miért akarod ennyire tudni, Tom? Nem mindegy neked, hogy elestem vagy megütöttek?

- Annyira azért nem – rázza meg a fejét. – De Harry-nek úgyis el fogod mondani, tehát szerinted nem fogom megtudni az igazat? – vonja fel a szemöldökeit és kiissza a poharából az utolsó korty whisky-t.

Elnyelem magamban, azt amit mondani akarok, majd csak nem sokkal azután szólalok meg, amikor Tom nem számít már arra, hogy tényleg bevallom neki az igazat.

- Igen, Easton volt. De nem direkt csinálta, nem látta, hogy a háta mögött vagyok és lekönyökölt – hadarom el egy szuszra.

Látom, ahogyan Tom ujjai elfehérednek az üvegpoharat szorítva, majd idegesen csapja le azt a mellette elhelyezkedő dohányzóasztalra.

- Talán jobb lett volna, ha továbbra is azt hazudod, hogy elestél – Tom rekedt hangjától kiráz a hideg. Nem néz rám, hanem egy pontot bámul a nappali sarkánál.

- Miért?

- Mert most legszívesebben megölném, hogy hozzád mert érni – szemei rám villannak, ahogy rám vezeti újból a tekintetét.

Oké, valaki most azonnal lőjön le!

- Mondom, hogy véletlen volt – kelek ismét Easton védelmére, vagy a sajátoméra. Már én se tudom, hogy mit akarok.

- Véletlen nem csinálunk ekkora monoklit egy embernek, Elle! – Tom állja a tekintetem, ezért nyelek egy nagyot.

- Nem értheted, nem voltál ott ezért nem tudod, hogy mi történt – erősködöm.

- Elle, ne játszd a hülyét, légy szíves! Feleslegesen véded annak a balfasznak a seggét. Megütött? Igen. Ezen nincs mit szépíteni.

- Nem védem a seggét! – kelek ki magamból indulatosan. – Nem tudsz te semmiről, Tom! – pattanok fel a kanapéról és idegességemben járkálni kezdek. Még a szememnél lévő duzzanat is sajogni kezd hirtelen.

- Eleget tudok, hidd el! Csak azt nem értem, hogy miért vagy ilyen naiv. Megcsal, elmenekülsz, hogy ne kelljen vele találkoznod, utána pedig amikor visszamész Amerikába egy napra, bemos neked egyet. És ezek után mered azt mondani, hogy nem az ő hibája az, hogy megütött. Esetleg az, hogy megcsalt, a te hibád lenne? – provokál. – Napok kérdése, és azt is megbocsátod neki, hogy egy másik nővel feküdt le.

Az adrenalin pillanatok alatt áramlik szét az ereimben. Tom-hoz lépek, lehajolok hozzá és a mellkasába bökve, az arcába sziszegek, nem törődve most már semmivel.

- Nem. Tudsz. Semmit. – tagolom idegesen. – Nem ismersz. Nem tudod, hogy mit érzek, nem tudod, hogy mit gondolok. Ezért nem értheted azt sem, hogy mi történt és hogy miért mondom azt, hogy nem direkt csinálta. Ameddig nem vagy képes megismerni engem, anélkül, hogy öt perc alatt egy bántó szóval illetnél, addig a véleményedre sem vagyok kíváncsi.

Élesen szívom be a levegőt, továbbra is Tom arcába nyomva a sajátomat. Nem tudom, hogy én, vagy ő hajol-e közelebb, és azt se tudom, hogy a düh vagy éppen az alkohol vezérel minket, amikor összeforrnak az ajkaink. Egy olyan dolog történik éppen, amiről tizenévesen csak álmodozni mertem. Életemben most elsőként ízlelhetem meg Tom ajkait, aki eleinte csak gyengéden, majd egyre követelőzően kóstolgatja az enyémeket. Amikor az ölébe húz, akaratlanul is felsóhajtok. A csókunk közben a nyaka köré fonom a karjaimat és a tarkójánál lévő tincsekbe fúrom az ujjaimat. Tom egyik keze a derekamon, a másik a fenekemen pihen, úgy tart engem. Az agyam kikapcsol, nem gondolok az ezek után felmerülő következményekre, sem arra, amikor meghallom a bejáratiajtó nyitódását.

Várjunk...

Lepattanok Tom-ról, és amilyen gyorsan csak tudom, eligazgatom magamon a felsőmet, amiből már lassan a melleim is kint voltak. Tom-ra villannak a szemeim, aki kipirosodva ül továbbra is a kanapén. Akaratlanul is az ágyékára esik a tekintetem, de azonnal felnézek onnan, mert Harry lép be a nappaliba.

- Dawn! Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből a mai programunk! – kezdi, majd Tom-ra néz, aki háttal ül az öccsének. – Mit csináltok? – ráncolja Harry a homlokát, aztán újra rám pillant. – Neked meg mi a franc van a szemednél?

Tom hirtelen feláll, rám se nézve kikerül, elsétál mellettem, majd a kocsikulcsát felkapva még utoljára az öccséhez szól, mielőtt kiviharzana az ajtón.

- Easton megütötte – ezzel pedig el is tűnik a házból.

Boldog Karácsonyt szeretnék
nektek kívánni ezzel a résszel!

Sajnálom, hogy az idei évet nem sikerült úgy befejeznem írás terén, ahogyan azt terveztem:(
De most itt vagyok, és majd megpróbálok jövőévtől a többi könyveimbe részt hozni, befejezni azokat és valami újjal is előrukkolni.

Puszillak titeket!
Barbi