Az unalom nagy úr. Főleg, ha nincs is más dolgod, csak lógatni a lábaidat és csinálni a nagy semmit, miközben a megbántott lelkedet próbálod helyre rakni.

Amikor gimnazista voltam és itthon laktam, anya rendszeresen veszekedett velem a szobámban uralkodó rendetlenség miatt. Utólag be kell látnom, hogy tényleg szörnyű állapotokat kreáltam a saját szobámban, de akkor ez nem érdekelt különösebben. Anya meg volt győződve arról, hogyha külön lakásba fogok költözni, akkor annak a lakásnak minden egyes négyzetcentimétere egy szemétkupac lesz. Hát nem így történt. Ahogy kiköltöztem Amerikába, és Zoey-val megkaptuk a közös koleszszobánkat, szép rendben tartottam mindent. Nem hajigáltam szét a ruháimat, nem gyűjtöttem a szemetet az asztalomon, mint amit azelőtt előszeretettel csináltam. Amikor pedig megismertem Eastont és hirtelen felindulásból kivettünk közösen egy lakást, ott annál is inkább szerettem volna, ha minden rendben van. Rendszeresen takarítottam, és egy idő után, ha stresszes voltam, vagy csak le akartam foglalni az agyamat valamivel, akkor elővettem a porszívót, és akkor is takarítottam, amikor már nem volt mit.

A szívfájdalom gyógyítására a legjobb tipp a takarítás és a rendrakás. Higgyetek nekem, ez tényleg így van.

Felpattanok az ágyamról, és elkezdem átrendezni a gyerekkori szobám. A képeket átpakolgatom az eredeti helyükről, amik eddig össze-vissza voltak lerakosgatva a komódra. Az egyik keretből a tizenhét éves énem néz vissza rám. Harry-ék kertjében lévő cseresznyefa alatt állunk hatan. Harry, Sam, Paddy, Daylin, Tom és én. Tom kicsit távolabb áll a többiektől, de még így is mellettem helyezkedik el. Másik oldalamon a mosolygós arcú Harry díszeleg. Végigsimítok a fotón, majd visszarakom a helyére. A szekrényemet kinyitva öltik a szemeim elé pár régi ruhám, amiket most már akkor sem vennék fel, ha valaki fizetne érte. Odahúzom a bőröndömet és elkezdem beakasztani az elhozott gönceimet a szekrényembe. Mivel a nagy sietségben, csak azokat hoztam el Amerikából, ami a kezem ügyébe akadtak akkor hirtelen, ezért emlékeztetem magam, hogy menjek el ruhákat venni magamnak. Fogalmam sincs, hogy meddig leszek itt. Harry azt mondta, hogy az esküvőig maradhatnék, hiszen az másfél hónap és itt van. Az épp elegendő idő arra, hogy kitaláljam azt, amit szeretnék. Eastont élve elásni, vagy ignorálni életem végéig. Ezek a lehetőségek.

Miután végeztem a bőröndöm kiürítésével, az asztalom fiókjának tartalmát áttúrom a kezeimmel. Ismét az ujjaim közé kerül a kis keményfedeles notesz, annyi különbséggel, hogy most normálisan átlapozgatom és nem vágom vissza a fiók legmélyére, ahogyan a legutóbb is tettem.

Egy kosárlabda van az első lap jobb szélére rajzolva, alatta pedig az akkori legjobb barátnőmmel, Rachellel váltott írogatások.

"Jössz a ma esti meccsre?" Rachel kézírása kusza, de szerencsére még mindig el tudom olvasni.

"Kizárt"

"Naaaa, légyszi"

"Megkérdem Harry-t, hogy megy-e, ha igen, akkor én is megyek"

Mosolyogva gondolok vissza arra a matek óránkra, ahogyan az üzeneteinket olvasom vissza. Az ujjaimmal a rajzolt kosárlabdát simogatom.

Rachel mérgesen nézett rám a válaszom miatt, de én csak hanyagul vontam meg a vállaimat, miközben a noteszom jobb sarkába firkálgattam. Harry az osztálytermünk hátsó sorában ült a haverjaival, így azonnal észrevette amikor Rachel szuggerálni kezdte a fiút. A barátnőm ismét előre fordulva kitépett egy lapot a matek füzetéből, miközben Mr. Smith villámgyorsan hadarta az anyagot nekünk, és lekörmölte le a táblára a dolgait. Kombinatorika. Mégis ki a francot érdekel?

- Pszt, – szólalt meg Rachel, miután teleírta a fecnit, és amikor Mr. Smith ismét a tábla felé fordult, a lány hátradobta az összegyűrt papírlapot, egyenesen Harry-nek, aki ügyesen el is kapta.

Mivel a telefonjaink beszedve pihentek a tanáriasztalon, szokásunk volt erre folyamodni, ha valakivel beszélni akartunk az órán. Eddig még szerencsére nem buktunk le egyszer sem.

Harry-re néztem, és figyeltem ahogyan kihajtogatja a lapot, majd kisimítva végigolvassa a sorokat. Halkan elnevette magát, majd felmutatta a hüvelykujját Rachelnek, aztán felém pillantott és vigyorogva biccentett nekem.

Ezek szerint ott leszek a mai meccsen.

Iskola után Rachelnél készülünk el az estére, onnan pedig együtt indultunk vissza a suli külön tornaterméhez. Harry helyet foglalt nekünk, amit könnyedén meg is találtunk.

- Sziasztok! – köszöntem a Holland tesóknak, majd leültem Harry mellé, aki egy széles mosollyal az arcán üdvözölt engem.

- Mikor kezdődik? – hajolt át rajtam Rachel, de a választ már nem kapta meg, ugyanis ebben a pillanatban futottak fel a csapatok a pályára.

Ekkor pillantottam meg Tom-ot. Sötétkék-fehér mez borította a testét, és a haját idegesen simította ki a homlokából. Mivel ő volt a csapatkapitány, így középen állva beszélgetett a társaival, felosztva nekik a pozíciójukat. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit érzek, amikor megláttam, de abban biztos voltam, hogy eszméletlenül haragszok rá a tegnapi családi vacsora miatt. Vagyis inkább az ott történtek miatt. Elég rendesen összevesztünk. Megint.

- Haló! Dawn! Föld hívja a lányt, aki szarik a fejemre! – vettem észre egy idő után Rachel bökdösését, és gyorsan elfordítottam a fejemet Tom-ról. Rachelre néztem, aki vizslató pillantásokkal jutalmazott meg.

- Hm?

- Kit néztél ennyire? – hirtelen a pályát kezdte el tanulmányozni. Aztán újra rám nézett, utána pedig megint a pályán lévő csapatunkra, és ezt így folytatta egészen addig, míg rá nem jött, hogy kit néztem. – Ne! – kiáltott fel megvilágosodva.

- Mi az? – dobbant meg a szívem.

- Neked tetszik Tom! – halkította le magát és a combjára csapott, mint aki a világ legnagyobb titkát fejtette volna meg. Végül is...

- Mi? Nekem? Dehogy – röhögtem fel hitetlenkedve, paradicsom vörös fejjel. – Tudod, hogy utáljuk egymást!

- Az nem azt jelenti, hogy nem lehetsz bele halál szerelmes! – vigyorogva nézett vissza Tom-ra, majd ismét visszavezette rám a tekintetét, szintén azzal az idegesítő vigyorral az arcán.

- Hagyd abba – sziszegtem neki idegesen. – Beképzeled!

- Én aztán nem – rázta meg a fejét. – Láttam, amit láttam, Dawn!

- Akkor csak fogd be – hagytam rá és inkább nézni kezdtem a játékra készülődő fiúkat, elvonva a figyelmemet Rachelről, aki tudtam, hogy a meccs után egy diadalittas mosollyal fog kikérdezni minden részletről. Rájött.

Bezárom a noteszt, ahogyan az emlékek hatására kiráz a hideg, és a karjaim libabőrösek lesznek. Kezembe veszem a telefonom, és a Messenger keresőbe beírom Rachel nevét. Rég találkoztunk már, de amikor egyszer-egyszer Londonban jártam, volt, hogy összefutottunk egy kávéra. Gyorsan írok neki egy rövid üzenetet, közölve vele, hogy most legalább két hónapig itthon leszek, és ha van kedve, akkor találkozhatunk. Amint rányomok az elküldésre, kopogtatnak az ajtómon.

- Igen?

Anya feje tűnik elő, ahogy kinyitja az ajtót.

- Indulunk a ruhapróbára, jössz akkor? – kérdezi anyu, én pedig akaratlanul is felsóhajtok.

Tudom, én kérdeztem meg Day-t, hogy mehetek-e vele. És igen, azt is tudom, hogy alapjáraton, kérdés nélkül ott kéne lennem egy ilyen eseményen. De az ember nem tudja egy csettintésre elfelejteni azt, amit tettek vele. A tudat, hogy valamikor, akár egy-két éven belül nekem is ez lett volna a program, hogy ruhákat nézegessek és kedvemre próbálgassam fel őket... kicsit elszomorító. Fáj a szívemnek. Nagyon.

- Dawn... – anya hangja nyugodt, ahogyan felém lép, és leül mellém az ágy szélére. Kezét a combomra teszi, és bíztatóan megszorítja. – Apád előtt volt egy nagy szerelmem, akivel az esküvőnk előtt egy nappal váltak szét az útjaink. Huszonhárom éves voltam, és akkor abban a helyzetben, azt hittem, hogy innen nincs tovább, én nekem soha nem lesz már senkim. Aztán megismertem apádat – ajkai mosolyra húzodnak, amikor apára terelődnek a gondolatai.

- Mi? – ráncolom a homlokom. – Ezt eddig még sosem mondtad.

- Mert nem tartottam lényegesnek – mosolyog rám továbbra is. – Ott, akkor, abban a pillanatban szörnyű érzés volt. Tudom, hogy min mész keresztül, kincsem, így teljesen megértem, ha nem jössz el velünk a ruhapróbára. Szerintem én se mennék a helyedben.

- De én akarok menni! – jelentem ki erősködve. – Ki akarom venni a részem ebből, mert szeretem Day-t és mellette akarok lenni, csak... – szaggatottan felsóhajtok. – Csak nehéz. Mindig arra gondolok, hogy Eastonnel milyen jó lett volna minden. Milyen jó lett volna ezeket átélni, amiket most Day és Tobias.

- Szép lassan elfelejted Eastont, és találsz mást, akivel majd tervezgetheted a saját esküvődet. De még csak huszonkét éves vagy, előtted az élet! Talán jobb is, hogy most ez így alakult – anya a hajamat simogatja az egyik kezével, miközben visszatukmálja belém az életet, ami elpárologva szökött ki belőlem akaratlanul az elmúlt hetekben.

- Lehet – adok igazat édesanyámnak, majd összeszedve magam, felállok az ágyról. – Induljunk, mert Day lenyisszantja a fejünket! – tapsolok kettőt, majd kiindulok a szobámból.

London belvárosába beérve, leparkolunk Anglia, talán egyik legjobb, esküvői ruha szalonja előtt. A nővérem rohan be elsőként az üzletbe, ahol már név szerint köszöntik őt. Mi anyával lassan battyogunk utána, miközben Day élőben is bemutatkozik a két szimpatikus hölgynek, akik nem sokkal később hátra is vezetnek minket, hogy Day elkezdhesse a ruhák felpróbálását. Anyuval leülünk egy kényelmes krémszínű kanapéra, ami előtt egy kisebb emelkedő található. Oda lépked ki Daylin az első ruhában, nekem pedig azonnal eláll a lélegzetem. Végigmérem a testvérem tökéletes alakját, ahogyan rásimul a domborulataira a mélyen dekoltált csipkés anyag.

- Nem tetszik – jelenti ki semleges hangsúllyal, mi pedig egyszerre nevetjük el magunkat anyával. Nem is Day lenne, ha nem ezzel a megnyilvánulással kezdte volna.

- Pedig szerintem gyönyörű – szólal meg anya, én meg nagyokat bólogatva helyeslek mellette.

- Megnézhetjük a másikat, ha tényleg nem tetszik ez a fazon – simít végig az itt dolgozó csajszi a ruha szoknyarészén, eligazgatva azt, majd miután Day kijelenti még egyszer, hogy nem ez álmai ruhája, amit az esküvőn viselne, el is tűnik az öltözőben.

- Beszéltél azóta Eastonnel?

Anya kérdése kiránt a körülöttünk lógó fehér ruha mennyország bámulásából. Szomorú mosollyal az arcomon nézek rá.

- Hívott jó néhányszor, illetve írt is... de nem válaszoltam semmire – a szaggatott farmerom egyik kis lyukas részével játszadozom az ujjaimmal. – Zoey írt, tudod a régi szobatársam, hogy Easton beverte a szerencsétlen kollégium szobájának az ajtaját, mert azt hitte, hogy ott vagyok, de mióta nem tudja, hogy merre lehetek, azóta lecsökkentek a hívásainak száma.

- Nem hülye, ha még egy hétig nem jársz be az egyetemre, rá fog jönni, hogy valószínűleg nem Amerikában tartózkodsz már.

- Lehet, de nem érdekel – vonom meg a vállamat, mintha tényleg így lenne. Mintha nem érdekelne ez az egész. Bárcsak így lenne.

- Ez milyen? – Daylin ismét kilépked elénk, egy ezerszer szebb ruhában immáron. – Szerintem nagyon bomba!

- Tényleg az – mosolygok rá, elfordítva a fejem anyáról. – Csodásan nézel ki!

- Köszi húgi! – puszit dob nekem a levegőben, majd megfordul és a másik tükörben is megnézi magát. – Még szeretném megnézni a másik ruhát, ha nem baj! Óó, illetve azt ott! – mutat a jobb sarokba hirtelen, ahol a semmiből kiszúrt egy gyöngyökkel kirakott habosbabos darabot.

- Nem baj, természetesen – mondja az eladó hölgy, és miután kivitattuk hárman a ruha előnyeit és hátrányait, Day visszasiet az próbafülkébe. A másik nőci pedig leakasztja a gyöngyös variációt, és Daylinék után viszi.

És ez így megy három óra hosszáig...

Day kijön, körbeforog, megvitatjuk, bevitet még száz ruhát (pedig amúgy három elképzeléssel jött ide) utána ez kezdődik elölről. Persze, meg vannak az esélyes darabok, de egy idő után én is unni kezdem a banánt, így felderítő útra indulok a szalonban. Másodpercek leforgása alatt veszek el a ruhatengerben, de amikor egy csendesebb, eldugottabb sarokba érek, megpillantom AZT a ruhát. Ez a nagy betűs esküvői ruha. Olyan, mint az egyik képen szereplő, amit Day napokkal ezelőtt mutatott nekem, mégis fényévekkel szebb. Sunyiban lekapom a rúdról, és átvonszolom magammal a próbafülkékhez, ahol szó nélkül tolom be a nővéremhez. Az egyik csajszi kikerekedett szemekkel vizslat, de nem érdekel különösebben.

- Ezt próbáld fel! – és ezzel ott is hagyom Day-t.

Amikor a testvérem végre kitipeg abban a ruhában, amit én választottam, hirtelen szóhoz sem tudunk jutni anyával. A ruha szoknya része egyszerű fátyol szerű anyagból hullik le, alulról halványan felfedve Day vékony lábait. A felső rész enyhén virág csipkés, és egy kisebb kivágás van a mellrész között. Pánt nélküli, viszont hozzá van varrva egy buggyos áttetsző anyag, amibe bele van bújtatva Day keze és az összkép egyszerűen elképesztő.

Látom, ahogyan a nővérem is elpityeredik a tükörbe nézegetve magát, én pedig a nézeteltéréseink ellenére, gondolkodás nélkül pattanok fel a kanapéról, és egy óvatos ölelésbe vonom.

- Ez legyen – suttogom neki mosolyogva, ahogyan végignézem magunkat a tükörben.

Day bólint.

- Ez lesz.

Miután a foglalási papírral a kezünkben, boldogan hagyjuk el a szalont, visszacsüccsenünk az autóba és hangosan ordíttatva a zenét, visszakocsikázunk hazáig.

Belépve az előszobánkba, hangzavar csapja meg a füleimet, hiszen nem számítottam társaságra, ahogy hazaérünk. Belépek a nappaliba, ahol a kanapén ülve a PlayStation-t nyomkodja Harry és Tom. Egyetlen egy pillantással méltatom őket, mert onnan átmegyek az étkezőbe, ami egybe van nyitva a konyhával, és szemeim elé ötlik, ahogyan Harry apukája, Dom, vidáman cseverészik az én apámmal, Nikki pedig mellettük ülve egy pohár bort iszogat.

Oh, tehát csak a szokásos egybegyűlés.

- Sziasztok! – köszönök hangosan és levágom a telefonomat az asztalra. – Mizu?

- Day mondta, hogy hívjam át a fiúkat, aztán Domék is csatlakoztak – válaszol apa mosolyogva, majd a nővéremre pillant, aki épp akkor pattan mellém. – Sikerült a ruha kiválasztása?

- Igen – szólalunk meg egyszerre Day-el, majd a nővérem veszi át a szót. – Dawn hozott nekem egy ruhát az utolsó pillanatban és azonnal beleszerettem. Konkrétan egy filmbe illő jelenet is lehetett volna.

- Igen, tényleg így volt – bólogatok. – Nikki, majd megmutatjuk neked! – fordulok Harry anyukája felé.

- Alig várom! – vigyorog ránk.

- Na de, – szólal fel hangosabban Day a semmiből, – köszi apu, hogy áthívtad a fiúkat! Ti beszélgessetek tovább nyugodtan, Dawn te pedig gyere! – invitál a nappali felé.

- Dawn, te fogytál? – szól utánam Nikki, mikor már elindultam Day után. Visszafordulok és végignézek magamon.

- Lehet – vonom meg a vállaimat, majd mielőtt még megkaphatnám a pótanyai lecseszést tőle, elosonok a nappaliba a videójátékozó fiúkhoz, akik azon nyomban elhajítják a konzolt, ahogy a nővérem mérges pillantást mér rájuk.

- Fontos dologról szeretnék beszélni veletek – ül le a kanapéval szemközti fotelbe, én pedig annak karfájára csüccsenek le.

Harry értetlen fejjel néz rám, de én csak a vállamat vonom meg, mert nem tudom, hogy miről van szó. Egyáltalán Tom minek van itt?

Nyilván ő unottan dől hátra, teljesen elkényelmesedve, összetéve a kezeit maga előtt, miközben szintén unott tekintettel fürkész minket. Egyszer kapom el a tekintetét, azonnal meg is bánom.

- Vészesen közeleg az esküvőm napja, és már elég hamar elkezdtem a szervezkedést, mégis valamit teljesen elfelejtettem időben elintézni, amire Dawn hívta fel a figyelmem – magyarázza Day.

- A fotós? – vágok közbe.

- Nekem van egy fotós haverom – nyújtja fel a kezét Harry, mintha jelentkezne, hogy felszólalhasson.

- Igen, a fotós – válaszol nekem a lány. – Nekem nem kell holmi jelentéktelen kezdő fotós barátocskád, de azért köszi Harry – teremti le a barátomat. Juj.

- A lényeg? – kérdez most már Tom is. Szokásomhoz hű maradva, a hangjára megint kiráz a hideg.

- A lényeg az, hogy akit én kinéztem fotós, Richard Anderson, arra a napra, tehát november kilencedikére, már foglalt.

- Igen, és? – sürgeti Tom.

- Már van egy esküvője, ahol fotóznia kell azon a napon, és az esküvő pedig nem másé, mint Oliviáé – horkant fel gúnyosan Day. – Tudjátok, Olivia Fairy.

- Akinek az elbaszott családja van? – kérdi Harry.

Én továbbra is értetlenül nézek körbe. Most nekem miért is kell itt lennem?

- Igen – helyesel a lány.

A Fairy család régebben az utcánkban lakott, amikor még gimisek voltunk, és eleinte gyakran bandáztunk velük, mivel Oliviának van két bátyja, Bruce és James. Egész hamar rájöttünk, hogy nem csak ők, de a szüleik is kattosak. Amikor tizenöt éves voltam anya megtiltotta, hogy velük legyünk, így a kapcsolat hamar megszakadt. Olivia amúgy kedves lány volt, de picit erőszakos. Vagyis lehet, hogy inkább nagyon.

- Felhívtam Oliviát, hogy mondja le a fotóst, hogy az én esküvőmre tudjon eljönni Richard – mondja ki kerek perec.

Elsőnek feldolgozom a hallottakat, aztán kicsit eltátom a számat, amikor leesik, hogy mit is csinált Day. Mondjuk, nem kéne meglepődnöm ezen.

- Minek csinálnál ilyet? Egyáltalán én nekem most minek kell itt ülnöm? – kérdi Tom.

- És nekem? – kérdi Harry.

- Te csak azért, mert tudtam, hogy Tom magától nem jönne át – a nővérem Harry felé fordul, megválaszolva a kérdését. – Szóval beszéltem Oliviával, aki persze azt mondta, hogy ki ne gondoljam, hogy átadja nekem a fotósát.

- Hát végül is jogos – húzom el a számat. – Te se passzolnád át másra a fotósod.

- Tudom, de én általában az ilyeneket megoldom és Daylin Hazel O'Connor ismét megoldotta – húzza ki magát büszkén mellettem ülve.

- Mit csináltál? – kockáztatja meg a kérdést a legjobb barátom.

- Még mindig nem értem, hogy miért kell itt lennem – ráncolja a homlokát Tom, aki továbbra is hátradőlve figyeli a beszélgetést.

Day figyelmen kívül hagyja a nagyobbik Hollandot és folytatja.

- Igazából, azt mondtam neki, hogy bármit kérhet tőlem, csak adja át nekem azt a rohadt fotóst.

- Te könyörögtél valakinek? – vonja fel a szemöldökét Tom meglepődve. – Te? Daylin O'Connor? Könyörgött valakinek?

- Nem könyörögtem – pufog Day. – De mivel a fenyegetés nem vált be elsőnek, kénytelen voltam ezt mondani neki.

- És kért valamit? – érdeklődöm.

- Nem, vagyis elsőnek nem. Aztán másnap visszahívott és egy elég fura, de amúgy megoldható dologra kért meg, hogy intézzem el, ha én nem tudom elvállalni.

Mivel már mindhárman csendben várakozunk Day-re, hogy folytassa a történetet, ezért meg is teszi.

- Olivia egyik bátyja, Bruce két éve nősült meg. A feleségének az egész családja elhunyt már, így csak Bruce van neki, meg nyilván a Fairy család, akik annyira szeretik a lányt, hogy lányukként tekintenek rá.

- Kicsit morbid – morogja Tom.

- Aztán beütött a szar és Bruce válni akar – mondja Day, nem foglalkozva a közben felmerülő megjegyzésekkel. – Olivia és James a bátyja mellett állnak, hogy váljon el és engedje útjára a csajt, de amikor a szüleik megtudták, hogy válni akar Olivia bátyja, teljesen kikészültek és összevesztek Bruce-al.

- Ezek tényleg kattosak – motyogja Harry elbambulva. Magamban felnevetek.

- A következőt mondta nekem Olivia: a bátyját és a lányt el akarják küldeni London egyik legismertebb párterapeutájához, előre kifizették az első tíz alkalmat, amit amúgy megjegyzek, hogy nem volt egy kevés pénz, és megparancsolták Bruce-nak, hogy húzzanak el a csajjal, ahhoz a terapeuta nőhöz, hogy kimoshassák a fejét és rendbehozzák a kapcsolatukat azzal a szerencsétlen lánnyal.

- És hogy jövünk mi a képbe? – Tom lejjebb csúszik a kanapén, széttéve a lábait, ezzel akaratlanul is oda vonzva a tekintetem. Gyorsan Day-re nézek inkább.

- Olivia megkért rá, hogy én a csajt, Tobias pedig Bruce-t felváltva, menjünk el helyettük a terapeutához, mivel a dokinő jelentést ad majd a szülőknek, hogy tényleg járnak hozzá.

Mindhármunkból egyszerre robban ki a nevetés, de mivel Day nem nevet velünk, világossá válik számunkra, hogy se ő, sem Olivia nem viccelt ezzel.

- Ezek idióták – mondom hitetlenkedve, miután abbahagytam a röhögést. – Most ez teljesen komoly?

- Igen, Olivia haragszik a szüleire és kiakarja menteni a bátyját ebből a szar helyzetből – vonja meg a vállait Day. – De én nem tudom ezt bevállalni, mert se időm, se kedvem nincs hozzá, szerveznem kell az esküvőt, rohangálok ide-oda, így Tom segítségére lenne szükségem.

- Miért az enyémre?

- Mert te vagy korban legközelebb Bruce-hoz – vágja rá. – Legalább erre a tíz alkalomra el kéne menned valakivel, eljátszani, hogy a házasságotok romokban, és ezzel Olivia átadja nekem a fotóst – vázolja a helyzetet Day.

- És miért gondolod azt, hogy én ezt akarom? – Tom az eddigi pozíciójából visszatornázza magát és felül normálisan. Előre hajol és a térdeire támaszkodik.

- Nem gondolom azt, hogy akarod, de segítened kéne, mint amikor neked volt szükséged Tobiasra, hogy segítsen neked normális lakást találni a belvárosba – a nővérem meggyőzőképessége az egekbe szökik, amikor Tom-nak magyaráz. – Szép kis lakásod lett, nem?

- Day... – sóhajtja Tom, hisz tudja, hogy ezt a csatát már elvesztette. – Mégis ki a franccal menjek oda ahhoz az agyturkászhoz?

- Lisával? – kérdi Harry közbeszólva.

- Ki az a Lisa? – kérdez vissza Tom. – Ja. Ő nem.

Értetlen tekintettel kapkodom a fejemet közöttük, amikor Day felpillant rám és a combomra rakja a kezét.

- Eljátszanád Bruce feleségét?