Fyodor nem hazudott, tényleg mellettem feküdt, amikor a sötétben magamhoz tértem. A függöny miatt nem tudtam, mennyi az idő; minden fényt kizárt, a szobában a nappalt is végeláthatatlan éjszakává változtatta. Felkönyököltem, kibújtam Fyodor öleléséből, és megnedvesítettem kiszáradt ajkam. Szomjas voltam, ki kellett mennem a konyhába egy pohár vízért, de szájszárazságom, torokfájásom még ez sem enyhítette.

A fejem nehéz volt, amikor leültem az apró, falra hajtható asztalhoz. Lassan ittam a második pohár vizet, amíg nem éreztem kavarogni a gyomrom, aztán visszamentem Fyodorhoz, hogy aludni próbáljak. Ha a konyhai óra pontos volt, alig fél hét lehetett.

Fyodor addig nem ébredt fel, amíg be nem bújtam az ágyba, de rám nézett, mire letettem a fejem, tekintete meglepően ébernek látszott.

– Mi a baj? – kérdezte halkan. Keze eltűnt a takaró alatt, amit a nyakamig húztam, ujjai a hasamhoz értek.

– Csak szomjas voltam, nem akartalak felkelteni – kértem bocsánatot csukott szemmel. Fyodor szusszant, én is nehezen lélegeztem, végül visszahúzta a kezét és többé nem értünk egymáshoz.

Később, mire ismét felébredtem, világos volt. Fény jött be a konyha magas ablakán az elfüggönyözött szobába, Fyodort ekkor már nem találtam az ágyban.

Rosszabbul voltam, mint kora reggel. A fejem nemcsak nehéz volt, fájt is, a számat mintha száraz föld töltötte volna. Az orrom eldugult, halkan pihegve lélegeztem; ez keltett fel újra, meg az egyre fokozódó fájdalom, amit minden nyeléskor éreztem. Az elmúlt napok izgalma, a hirtelen lehűlő idő és a tétlen órák a fűtetlen lakásban, megfelelő öltözék híján külön-külön is elegek lettek volna, hogy valami enyhe nátha megbetegítsen. A kórt még Alekseyevkában kaphattam el, és a kamrában ücsörgés segített neki betetőzni.

Bármi okozta is megfázásom, a tünetek fokozódtak. Szégyelltem így Fyodor elé állni, de betegségemet hiába titkoltam, legkésőbb holnap magától észrevette volna. Nem akartam neki gondot okozni az állapotommal és megbetegíteni sem akartam, de, mert együtt éltünk, nem tudtam mit csinálni.

Fyodor a konyhában volt, olvasott reggeli teája mellett, amikor végül kibújtam az ágyból és mezítláb a fürdőbe igyekeztem. Meghallott, bármilyen könnyű volt a léptem; félretette csészéjét és kinézett a boltív alatt, mielőtt a folyosóvégi ajtó elrejtett volna.

– Jó reggelt, Domi – üdvözölt. Hangja szívélyes volt, arca mégis töprengő kifejezést öltött. – Hogy érzed magad?

– Remekül – hazudtam –, miért kérdezed? – Kezem a kilincsen volt, de nem tudtam bemenni. Szó nélkül otthagyni Fyodort udvariatlanság lett volna.

– Nyugtalan voltál reggel – mondta egyszerűen –, a hangod pedig most rekedt. Nincs lázad?

– Miért volna? Épp hogy fázom! – Én is hallottam, milyen érdesen beszélek. Elfordultam és a számat eltakarva köhögtem, hogy a rekedtség elmúljon.

– Nem csodálom – felelte Fyodor, szigorúan végigmérve pólómat, libabőrös karom, vékony pizsamaalsómat és csupasz talpam. – Vegyél fel valamit és gyere – szólt rám –, készítek neked egy teát. Nem hiányzik, hogy megfázz – készült visszamenni a konyhába, de hangom megállította.

– Lehet, hogy késő, Fyodor. Ne haragudj.

Lehajtottam a fejem, fésületlen hajam alá rejtettem sápadt arcom, de ez nem tüntetett el a föld színéről.

Fyodor lemondott a teafőzésről, olvasásról, minden apró reggeli rutinjáról. Otthagyta a homályos konyhát és hozzám jött, épp, mikor enyhe köhögés kapott el és el kellett engednem a kilincset, hogy számat eltakarjam.

Fyodor sötétszürke házikabátot viselt, hasonlót prémes őszi kabátjához. Levette és a vállamra terítette: még őrizte a melegét, ami hamar engem is átjárt.

Hagytam, hogy Fyodor betámogasson a fürdőszobába, bár semmi baja nem volt a lábamnak. Feszélyezett, de nem tettem megjegyzést rá, miért ült le a kád szélére tőlem karnyújtásnyira, amíg arcot és fogat mostam, és nézte végig, hogy fésülködöm; Fyodor ez utóbbi láttán késztetést érzett, hogy elvegye tőlem a kefét, és hosszú hajamat ő kezdje bontogatni, végül mégis megálljt parancsolt magának.

Teendőim végén visszakísért a szobába és szigorúan lefektetett, tíz perc múltán pedig odahozta a reggelimet: néhány felvágott gyümölcsöt és egy gőzölgő csésze teát egy opálossá vált ezüsttálcán. Az ölembe rakta és kérte, hogy egyek, közben csendesen várta, hogy feltett kérdéseire feleljek. Megbizonyosodva róla, hogy megfáztam, ágyban tartott, levetett kabátját is nálam hagyta.

Lakásunk valóban hideg volt, miután gyorsan csökkent a nappali hőmérséklet és a szobát szerencsétlen elhelyezkedése miatt a nap sem melegítette.

Fyodor a lakás összes takaróját, ami csupán két vékony pléd volt az ágyban lévő mellett, körém terítette. Pillantása hol bosszús, hol sajnálkozó volt, így rövidesen nem tiltakoztam gondoskodása ellen, nem akartam ezzel tovább ingerelni.

Unatkoztam, míg ágyban voltam, de kérésemre Fyodor nekem adta a könyvet, amit útközben olvastam, később pedig bejött, az ágy másik felébe feküdt, és ő is elkezdett valamit olvasni. Néha rám nézett, néha én is őt figyeltem, végül, látva keze színváltozását, egyik fullasztó meleget csináló takarómat Fyodorra terítettem, hogy ne fázzon.

– Elkékült a kezed – magyaráztam, mert furcsán nézett rám, félretett könyvemet sem vettem fel újra. – Biztosan nagyon hideg, Fedya, add ide – mondtam, oda sem figyelve a gyengéd hangra, de Fyodor szeme kikerekedett.

Nagy levegőt vett, hagyta, hogy kifeszegessem a könyvet jégcsapujjai közül és kezét az addigra felmelegedett kezembe zárjam. Melengettem őt magammal, percekig fogtam Fyodor két kezét, amíg a vérkeringése kezdett normalizálódni.

– Rám igazán nem kell figyelned – mondtam halkan, hol kezünket, hol Fyodor sápadt, nehezen értelmezhető arcát nézve. – Törődj egy kicsit magaddal, nehogy beteg legyél, én megleszek. Nem kell aggódnod miattam.

– Neked sem értem, Domi – szusszant –, mégis miért teszed?

– Te vagy a világom – nevettem borzasztóan csengő hangomon. – Hogyne számítana a jóléted, amikor ebben a sötét lakásban te jelentesz nekem fényt, életet és boldogságot?

– Mégis miért? – visszhangozta; Fyodort váratlanul érte őszinteségem.

– Semmit sem ismerek jelenleg, ami rajtad kívül boldoggá tenne, mert te vagy ihletője az új munkámnak. Boldog vagyok, ha írok, mert amíg írok, haladékot kapok élni, mindegy, milyen körülmények között kell tennem, és most olyan szerencsés vagyok, hogy mellettem van ébren is, akit különben csak más világokat álmodva látok. Hogyne számítana hát, hogy minél jobb legyen neked? Ha neked jó, Fedya, nekem is – szorítottam meg a kezét fellelkesülve –, nem akarom, hogy bármi bajod essen miattam.

– Olyan bolond vagy – nevette el magát váratlanul.

Megdermedtem. Féltem, hogy túl messzire mentem és Fyodor nem ért meg, végül pedig, hogy kezét kihúzza a kezemből, ám ezt nem tette, helyette összekulcsolta az ujjainkat.

– Semmit sem azért teszek, mert viszonzást várok érte, egyszerűen nem akarom, hogy bármi szenvedést okozzon. Még így is ilyen jóságos ábrándokat dédelgetsz rólam? Fejedbe vetted, hogy érdemes vagyok erre – emelte felém összefont ujjainkat –, amikor pontosan tudod, hogy csak használni akarlak?

– Azt is tudom, hogyha nem használsz, akkor sem fogsz eldobni – mondtam, amit akkor őszintén elhittem. Fyodor lendületet vesztve hallgatott el: mondott volna még valamit, de a hang elhalt az ajkán. – Valójában nem érdekes, erős vagy hasznos a képességem, csak egy istencsapás, ami képes embert ölni, és én is emiatt vagyok büntetve. Azonban így, veled, nem olyan rossz elviselni – mosolyogtam –, eddig mindig egyedül voltam benne. Bármi vezetett is hozzám, örülök, hogy ismerlek téged – mondtam már csak összefont ujjainkat nézve –, mert tudom, hogy más ember fele ennyire sem értett volna. Ha most elhallgatnék, vajon tudnád, hogy mi van a lelkemben?

– Próbáljuk ki – súgta Fyodor, akit hatalmukba kerítettek a szavaim. – Hálát érzel, ki tudja, miért, mert valójában semmit sem tettem, amiért hálásnak kellene lenned. Talán nincs más, aki ennyire megkönnyebbült volna, hogy elszakítom az otthonától, de te jobban nézel ki, amióta eljöttél Alekseyevkából. Ezért, épp ezért, szégyelled is magad – folytatta halkan, szaporán, kezemet magához véve –, de nincs okod szégyenkezésre. Ostobaság elvárni, hogy ahhoz kötődj, ami rossz neked, és elutasítsd azt, ami számodra tényleg jó volna. Ezenkívül izgatott is lettél, hiába sütöd le a szemed, már megláttam benne. Érverésed is bizonyítja – simogatta meg a csuklóm hüvelykujjával –, hogy a helyzet nem hagyott hidegen. Ne rejtsd el az érzéseidet, mert tudnod kell, hogy nincs titkod előttem. Jól olvasok benned, Domi, de csak mert kérted – sóhajtott Fyodor. Abbahagyta a cirógatást, de ujjainkat még mindig összekulcsolta. – Ugye, tovább nem kell folytatnom?

– Vajon csak rólam vagy magadról is beszéltél?

Fyodor elhallgatott, tekintetem kereste, de a szememet egészen lesütöttem. A fejemet is lehorgasztottam, csak kezem hagytam kezében heverni magunk közt a takarón. Olyan erősen szorítottam, hogy Fyodornak fájdalmat okoztak bőrébe mélyedő körmeim.

– Próbáld kitalálni – mondta halkan –, ebben nem segíthetek. Neked sem hasznos sokáig az érzéseimen tűnődni, előbb a sajátjaiddal kerülj tisztába.

– Annyi érzést adtam neked és vettem el tőled, de csak papíron – vágtam vissza szaporán. – Tudni akarom, mennyire láttalak jól, és milyen lennél a valóságban!

– Pontosan hogyan? – érdeklődött. – Mikor, milyen helyzetben?

– Vajon ostobaság-e hinnem, hogy nem csak érdek vezérelt hozzám, vagy ha mégis, szándékod idővel megváltozhat irántam?

– Szándékom változása bizonyos, de hogy jó vagy rossz-e, csak te vagy megmondhatója. Regényírók számára a változás szinte mindig pozitív, de regényt és életét kár és felesleges volna összemosni. Vagy talán neked könnyebb? – fordult felém. Feje a párnán nyugodott mellettem, már egyikünk sem ült hátát a falnak támasztva. – Míg távol voltam, Domi, néhány óra alatt megalkottad a tökéletes, hiánypótló valóságod?

– Nem néhány óra volt.

Fyodornak nem kellett több. Tudta, mire gondolok, amióta az első róla, neki készült versemet látta. Azóta, hogy először megszólított, akárcsak a képességem, rabláncon tartotta a lelkem, fogaitól, szemétől, finom fehér kezétől nem tudtam szabadulni. Kiapadhatatlan forrása volt az engem életben tartó szavaknak és boldog ábrándoknak, amiket regényes találkozásunk és azóta zajló hihetetlen életünk volt a mozgatója.

Sosem tartottam magam különlegesnek, csak különösen szerencsétlennek, megverve szenvedélykeltő áldottságommal, ami olykor önbántalmazásba hajszolt, és egészen eltávolított a valóságtól, de akkor, hiába tudtam, hogy csak egy magamnak teremtett buborékban lebegek, nem akartam belőle szabadulni.

Fyodor megszorította összekulcsolt ujjainkat, mielőtt kezét olyan hirtelen, ahogy megfogott, kihúzta a tenyeremből. Megsimogatta az arcom, a hajam a fülem mögé tűrte, hogy jól lásson. Elpirultam, lesütöttem a szemem, de Fyodor kitöltötte látóteremet, ibolyaszeme helyett a nyakát és kiálló kulcscsontját láttam.

– Folytasd minél tovább – szólt –, minden ezzel töltött perccel nyúlik az életed. Az segít, ha veled vagyok, vagy az, ha magadra hagylak?

Ujjai arcomon pihentek, csak hüvelyujjával simogatott lassan tovább. Felforrósodott a bőröm és nehezen tudtam lélegezni; sokkal erősebb hatással volt rám, mint gondoltam.

Nem voltak hasonló fantáziáim Fyodorról. Amint eszembe jutott volna, hevesen eltaszítottam, ezért a valóság letaglózott. Pislogni is elfelejtettem, és amíg Fyodor halkan ki nem fújta saját visszatartott lélegzetét, nem tértem magamhoz, hogy válaszoljak.

– Maradj a közelemben – kértem –, nem akarok sokáig egyedül lenni.

– Szegénykém – sóhajtott Fyodor, egy utolsó, hajamat is érő cirógatás után levéve kezét az arcomról –, mi lesz veled, ha elmegyek az országból? Telesírod a párnádat?

– Nem!

Fyodor épp erre várt. Kemény, gúnyos megjegyzésével észhez akart téríteni, mielőtt túl mélyre kerülök magamban.

Neki sem ártott az emlékeztető, hogy tisztán lássa helyzetünket. Nem voltunk egyenrangúak. Nem az ő kedves szeretője, csak eszköze voltam, mégis szimpátiát érzett irántam. Helyzetem és a betegség okozta elesettség szánalmat keltett benne, és nem akarta, hogy a kelleténél többet szenvedjek, vagy ártsak magamnak.

Fyodor nem szokta meg, hogy az életét másokkal megossza, mégsem volt ellenére a társaságom, és nem akart róla idő előtt lemondani. A lakásban szeretett volna maradni, amíg meggyógyultam, gondozásomat nem akarta volna másra bízni.

Az Angyalok nem tudtak létezésemről, és Fyodor mások előtt is a lehető legnagyobb titokban tartott, de mégis előre megfontoltan vitt Pétervárra, és okkal csatolta rám a karkötőmet, nem csupán a versemre akart felelni.

Fyodor kész volt egyik jelentéktelen embere felügyeletére bízni, akinek szükségleteim biztosítása volt egyetlen feladata, ha ő elment a városból. Már előkészítette az instrukciókat, a lakáshoz tartozó jelöletlen postaláda kulcsát, beüzemelte az ajtónkat és a lépcsőházat megfigyelni képes kamerákat, és a megfelelő embert is kiválasztotta a munkára.

Egy telefonhívásba került volna, hogy a legtöbb teher lekerüljön a válláról, és nyugodtan magamra hagyjon, amennyiben megígérem, hogy nem megyek ki a városba. Könnyen elvehette a kedvem egy apró hazugsággal, hogy minden lépésemet figyelik és jelentést tesznek róla, de Fyodor hiába volt meggyőző, eszébe sem jutott a kelleténél több embert bevonni. Egyetlen rosszkor elejtett mondat elég lett volna, hogy addigi gondos rejtegetésem feleslegessé váljon.

Fyodor a vágyaimat is jól mérte fel. Ottlétünk alatt, hiába tartott bezárva, egyszer sem kívántam tőle, hogy vigyen sétálni vagy bármit is megmutasson a számomra ismeretlen Szentpétervárból. Korábbi beszélgetéseink alatt felfogtam, hogy Fyodor a titkává tett, egyikünknek sem szerencsés együtt mutatkozni, vagy nekem, mint eltűnt gyereknek, egyedül kóborolni a nagyvárosban.

Féltem is: nem akartam eltévedni, magamra maradni, elszakadni tőle. Megelégedtem Fyodor sötét, hűvös lakásával, azért sem küzdöttem, hogy legalább a függönyt engedje kihúzni.

A mesterséges fény nem tett szomorúvá. Nem hiányoltam a napot, ami egyébként sem süthetett volna a szobába. Minden új inger, a szemetes udvar, az odakint sorakozó, egyforma lakásajtók eltérítettek a belső világomtól, amiből, mióta ismét élettel telt meg, nem akartam kilépni.

Fyodor kitalálta igényeimet és félelmeimet is, ezek mentén alakította az életemet úgy, hogy mindkettőnknek hasznára váljon. Mégsem számításból hagyott ott, miután megigazította a takarómat. Arra kért, beszélgetésünkre felelve, hogy akkor se sírjak, majd felkelt mellőlem, és kiment a szobából. Könyvét otthagyta mellettem, beletettem egy zsebkendőt könyvjelzőnek, mielőtt becsuktam volna.

Fyodor nem akarta elkapni a betegségem. Gyenge fizikuma, vérszegénysége, rendszertelen étkezési és alvási szokásai egyébként is érzékennyé tették, így a gondoskodását gyakorlatiasan kellett folytatnia, az érintkezést minimalizálva magunk között.

A konyhában megállt, elgondolkodott. Idejét sem tudta, mikor főzött utoljára, a lakás tartalékait sem friss élelmiszerből állította össze. Gyógyszerből is csak a legszükségesebbeket tartotta otthon, alkohol pedig egyáltalán nem volt egy kevés vodkán kívül, amit általában fertőtlenítésre használt. Fyodor nem hitt benne, hogy a vodka bármit is meggyógyítana, a részegséget sem szerette, így, készletellenőrzés közben a palackot érintetlenül hagyta. Felesleges volt megelőző céllal innia, tiszta fejre volt szüksége a folytatáshoz, különösen, hogy készült magamra hagyni a lakásban.

Ellenőrizte a karkötőm és a telefonja közti kapcsolatot, mielőtt döntött. Kevés változtatás árán műholdas kapcsolatra állította a karkötőt, így egészen nagy távolságból is csatlakoztathatta a telefonjához.

Pulzusom rendben volt. Korábbi izgalmam csillapodott, csak a hőmérsékletem volt magasabb a normálisnál.

Fyodor mindezt biztatónak találta. Ellenőrizhetett volna úgy is, hogy visszatér a szobába, de nem akarta folytatni a beszélgetést. Szüksége volt egy kis egyedüllétre, amíg saját, mellettem megváltozott érzéseit értelmezni tudta.

Gondoskodási vágy támadt benne, ezért öltözött fel és ment el szó nélkül otthonról. Halkan zárta be az ajtót maga után, de neszezése felkeltette a figyelmem. Hiába szólítottam rekedten, Fyodor nem felelt, és amikor körbejártam, megbizonyosodhattam róla, hogy már nincs a lakásban.

Hol vagy?, írtam neki, kipróbálva új telefonomat.

Vásárolok, felelte szinte rögtön, fél órán belül ott vagyok. Feküdj le, kért, és hiába mondtam ezután bármit, Fyodor nem válaszolt, de nem is idegeskedtem annyira miatta.

Tettem, amit kért, mert gyenge voltam ahhoz, hogy a konyhában ülve várjam. Bebújtam az ágyba, magamra húztam a takarót, és összekuporodtam. Elaludtam, mire hazatért, és látva, hogy pihenek, Fyodor nem is zavart meg, csak este ébresztett fel, hogy vacsorát adjon.