Együtt aludtunk, és arra számítottam, hogy az idegesség sokáig ébren tart majd. Ágy helyett csak egy széles, megvetett kanapé volt a lakásban. Antik bútor volt, az ülőpárnák két oldalán feküdtünk. A hely túl kevés volt ahhoz, hogy ne érjünk egymáshoz, különben a kívül lévő Fyodor lecsúszott volna. Kezét átvetette a derekamon a takaró fölött, arca közel volt a tarkómhoz. Lélegzete a hajamban oszlott szét és minden belégzés az illatommal töltötte meg az orrát, amit csak lassan tudott megszokni.

Nem beszéltünk, próbáltam úgy tenni, mintha érintkezésünk egészen természetes volna, mégis hevesen vert a szívem: összekuporodtam a takaró alatt, félig a hideg, félig Fyodor miatt.

Beleegyeztem, hogy együtt aludjunk. Nem volt más lehetőség, de közelsége bénítóan hatott rám. Megmoccanni sem tudtam, mióta lefeküdt mellém: váltott ruhái, semleges tisztaságot árasztó bőre illata töltötte meg a tüdőmet, hiába fordítottam neki hátat, hogy minél kevesebbet érezzünk egymásból.

Az első férfi volt, akivel ilyen meghitt viszonyba kerültem, Fyodor mégis olyan szenvtelenül ölelt magához, mintha tisztán a szükség vezetné. Kár lett volna többet feltételeznem. Megriadtam a gondolattól, de nem tudtam érintése emlékétől szabadulni: egész éjjel ilyen szorosan összesimulva feküdtünk, csak altestünk közt volt távolság, jelezve, hogy nem a szeretője voltam, és nem is akart azzá tenni.

Fyodor halk szuszogásomat hallgatta a sötétben, keze mozdulatlanul nyugodott rajtam. Ujjai közel voltak a kezemhez, ha akarja, meg is foghatta volna. Neki azonban elég volt a testemből hasára és combjára sugárzó hő, a hajam, ami, ha megmozdult, csiklandozta az orrát, és a megadás, amivel a karjába simultam.

Fyodor nem akarta sokáig ezt csinálni. Lakása tényleg nem volt alkalmas kettőnknek: olyan állapotban legfeljebb néhány napig maradhatott velem, mielőtt az életünk igazán kényelmetlenné válik. Tűnődött, mivel javíthatná a körülményeket; reggelre kész terve volt, mire mocorogni kezdtem a karjában.

Fyodor aludt. Bepótolta az addig kihagyott pihenést, és nem ébredt fel, amíg nem próbáltam felé fordulni, hogy legalább az arcát lassan. Ibolyaszempár fogadott, orra közel volt az enyémhez; kezét ekkor sem vette le a derekamról.

Lehunytam a szemem, mozdulatlanul vártam, mit tesz, de Fyodor nem tolt el, nem is jött közelebb hozzám. Kifújt lélegzete az ajkamat simogatta, amitől megborzongtam, éreztem, hogy válik vörössé az arcom.

Fyodor végül eleresztett, addig melengető keze űrt hagyott maga után. Lassan, hogy a takarót le ne húzza rólam, felült, kipislogta az álmot a szeméből.

Együtt reggeliztünk később, majd Fyodor gyorsan felöltözött és magamra hagyott. Lelkemre kötötte, hogy vigyázok magamra, mielőtt felhúzta a cipőjét és bezárta az ajtót.

Megígértem, hogy megvárom, mást úgysem tehettem. Fyodor néhány órán belül készült visszatérni, addig eldöntöttem, hogy felfedezem a lakást; legérdekesebbnek a fürdőszobai sötét helyiség bizonyult, ami félig mosókonyha, félig valódi kamra volt. A konyhába nyíló ajtóhoz közelebbi polcon tartós élelmiszer, a mosógép körül fürdőszobai dolgok voltak felhalmozva.

Teát főztem és visszavonultam a hálószobába, ahol tegnaphoz képest nem találtam sok érdekességet. Fyodor meghagyta, hogy ne húzzam ki a függönyt, így lámpafényben ültem, miután egyszer kilestem az utcára.

Az ablak a belső udvarra nyílt. Nem láthattam, milyen az élet a városban, pedig kíváncsi voltam rá.

A bevetett kanapén ültem, betakaróztam, és ittam a teámat. Átnéztem Fyodor könyvespolcait, de semmit sem vittem onnan magammal: zsongott a fejem, nem tudtam volna az olvasásra figyelni. Az előző két nap akkor, egyszerre omlott rám, mert végre akadt pár percem egyedül, és ráértem magammal törődni.

Megijesztett, hogy milyen könnyen elfogadtam a változást. Magam választottam, Fyodor nem kényszerített, hogy vele menjek, mégis meglepett, meg is rémisztett, milyen közönyös vagyok ezzel szembe. Nem bántam elmúlt életem, nem aggasztott a jövő, de még a pillanat sem; szüleimet, rokonaimat, elhagyott gyerekszobámat sem sajnáltam.

Sosem tudtam, mit kezdek az életemmel, a jövő beláthatatlan volt számomra. Írni akartam, más sosem érdekelt. Az iskola, kötelességek, barátok, akik végül elmaradtak mellőlem, mind eltereltek ettől, vagy próbáltak meggátolni benne.

Az erőm fogytán volt, amikor találkoztam Fyodorral. Háromhavi munka után kerestem valamit, ami elég nagy hatást gyakorol rám, hogy írhassak róla. Az égetni való versek után, amiket valódi téma nélkül vetettem papírra, megjelent ő, aki nemcsak az írói képességemet adta vissza, hanem a jó érzéseimet is, amiket örökre elvezettnek gondoltam.

Fyodor hiába zárt be, hiába hagyott néhány órára magamra, miután nem küzdöttem annyira az egyedüllét ellen, beláttam, hogy kopottas lakása az én saját mennyországom. Tényleg minden felelősség lekerült a vállamról. Azt tehettem, amit csak akartam, csak nem volt szabad hagynom, hogy istenverte képességem eluralkodjon rajtam.

Fyodor az íróasztalánál görnyedve, egy második bögre tea mellett talált, amikor végre hazatért a lakásba. Lemondtam a telefonomról, így mindent, ami eszembe jutott, kénytelen voltam papírra írni. A kilencedik oldalt írtam tele kapkodó, nehezen olvasható szavakkal, miután lemondtam a betűkerekítésről, hogy lépést tarthassak gondolataimmal.

Fyodor megállt az ajtóban és nézte, ahogy írok. Sem érkezése hangjára, sem közeledő lépteit hallva nem néztem fel, csak miután pontot tettem egy mondat végére. Túlságosan lefoglalt az a másik, teremtett élet, hogy a fakóbb valósággal akarjak foglalkozni.

Fyodor velem volt ott; meglepett, hogy megfordulva szintén a küszöbön láttam. Elpirultam, letettem a tollat, és mint aki rosszat tett, felálltam az asztaltól.

Fyodor, mintha csak erre várt volna, belépett. Vetett egy pillantást a kanapén lévő takaróhalomra, ami középen a testem nyomát őrizte és a nyitott füzetre, amit a táskámból szedtem, de mindezt gyorsan tette. Tekintete hamar az arcomon nyugodott, váltakozó érzéseimet vette sorra.

– Dominikám – szólt, olyan forróságot gyújtva a mellkasomban, mintha valóban becézett volna –, hoztam neked valamit. Szeretnéd megnézni?

Fyodor mellém húzta a széket, ami tegnapi beszélgetésünk óta a közelben maradt, és leült; választ sem várva két kis tárgyat tett az asztalra. Tenyérnyi mobiltelefon és egy karperec volt, Fyodor mindkettőt a füzetemre helyezte. Nem nyúltam az ajándékokért, mire biztatni kezdett:

– Mindkettő a tiéd, és szeretném, hogy felvedd azt a karkötőt – mondta, végül mégis maga vette kézbe. Fél centiméter széles, aranyszínű karika volt, külső felén egy kis, fekete kijelzővel. Fyodor várakozón tartotta, hogy a csuklómra csatolja, de nem nyúltam felé. – Itt az aranybilincsed, ahogy kívántad – mosolygott, úgy idézve a két nappal korábbi versem, mintha épp akkor olvasta volna. – Engeded, hogy rád rakjam?

– Mégis mi ez? – Én is leültem, nem tartott tovább a lábam.

– A legközönségesebb fitneszkarkötő – felelte, kézbe véve jobb kezem, hogy a karperecet rácsatolja. – Színarany nem volt – mosolygott gunyorosan –, meg kell elégedned ezzel. Az adatai a telefonomra jönnek, szóval tudni fogom, ha bármi baj történik veled, vagy bármit is csinálsz magaddal. Ne vedd le!

Amíg hozzám ért, és bekapcsolta a karkötőt, egyre forróbb lett a bőröm. Úgy éreztem, a nyakam is lángol, kibontott hajam alá rejtőztem, hogy ne lássa.

Fyodor megfogta a csuklómat, azután sem eresztett el, hogy a karkötőt helyreigazította. Kitapintotta érverésem, bőröm melegségét, ami kezdett átlopakodni a kezébe: Fyodor hűvös ujjai hamar felmelegedtek rajtam. Gyengéd érintése mindkettőnkre hatással volt, végül kényszerítenie kellett magát, hogy eleresszen; csupasz alkaromon szívesen időzött volna.

Fyodor puhának találta a bőröm, zavarom, kiszolgáltatottságom pedig nagyon szépnek. Aznap nem viseltem sminket, arcomat tisztának, üdének találta. Minden halvány, a nyárral el nem múlt szeplőt és anyajegyet, remegő ajkam, lesütött szememet megnézte magának, mintha életében először látott volna.

Tényleg először látott olyan közelről, természetesen és annyira szépnek, amennyire sminkben és csinos ruhában sem voltam soha számára. Az orosz nők egészen fiatalkoruktól fogva igényesek voltak a megjelenésükre, egy kis alapozó és pirosító nélkül biztosan nem léptek ki az utcára. Fyodor, ha rájuk nézett, csupa tökéletességet és csupa hamisságot látott, bennem viszont kezdetektől az őszinteség érdekelte: szokatlan volt számára, hogy nem próbáltam meg vele játszadozni.

Arcom hétköznapi, szemem beszédes volt, de a rajtakapottság szégyene elillant, már csak saját versem, Fyodor emlékezete és megkérdőjelezhető tettei hoztak zavarba. Ahogy egymással szemben ültünk, kezem sokáig nyugodott a kezében. Azt kívántam, tegyen még valamit, hogy néhány pillanattal tovább tartson. Nem akartam, hogy eleresszen, és éreztem, neki is nehezére esett elengedni.

Fyodor végül sóhajtott, a félretett telefont is az ölembe ejtette.

– A jelszó a két nappal korábbi dátum – mondta, amikor a feloldóképernyő jelent meg a kijelzőn. – Használatra kész, csináltam neked egy új e-mail fiókot is – folytatta ugyanolyan közömbös hangon, ahogy a karkötőről beszélt, de ez nem tartott sokáig, apránként bensőségesebb lett. – A cím véletlenszerű, sajnálom, ha nem felel meg az ízlésednek. Ott vagy Telegramon is elérsz, a titkosítás miatt az utóbbit ajánlom. Mindkét helyen én vagyok az egyetlen kontaktod.

Fyodort nem zavarta, hogy végül kézbe vettem a telefont és találkozásunk dátumát leírva az előre telepített, kevéske alkalmazást kezdtem böngészni. Hajnalcsillagra keresztelt e-mail fiókomban tényleg várt egy üres üzenet egy betűk és számok keverékéből álló címről, Telegramon pedig Fyodor neve volt az egyetlen a címlistán.

Zavarba ejtő volt, hogy előkészítette új életem anélkül, hogy megkérdezett volna, de nem akartam vele vitába keveredni. Fyodor alapossága és előrelátósága lenyűgözött: képes volt ilyenekkel foglalkozni, amíg én haszontalankodtam a lakásban.

Fyodor eközben ölébe ejtette mindkét kezét, ujjait összekulcsolta, és türelmesen nézte, hogy a telefont lapozgatom. Más márka volt, mint a sajátom, és láthatóan nem volt annyira korszerű, de, mert Fyodor csak a kettőnk közti, vészhelyzeti kapcsolattartásra szánta, ezen nem is lehetett csodálkozni.

– Ugye, nem mész el? – kérdeztem félretéve a telefont, Fyodor sokkal fontosabb volt annál.

Elnéző mosollyal rázta a fejét, ezerszer érintett témánk nem hozta ki a sodrából.

– Egyelőre nem – mondta. – Ma délután semmiképp, bútort várok. – Olyan egyszerűen közölte, mintha mindennapos volna, emiatt még inkább meglepett kijelentése. – Lecseréltem egy ágyra – biccentett a kanapé felé –, itt akarok lenni, amíg zajlik. Meg kell kérjelek, Dominika, hogy amíg idegenek vannak itt, menj be a mosókonyhába.

Hangja lágy, tekintete mégis kérlelhetetlen volt, így kénytelen voltam negyven percet eltölteni az ablaktalan, hideg helyiségben, amíg Fyodor a délutáni tea után érkező bútorszállítókkal foglalkozott.

Csupán a súlyos bútorok mozgatása, léptek és a rakodók beszélgetésfoszlányai jutottak el hozzám két csukott ajtón túlról. Fyodor a konyhába és a fürdőszobába vezető ajtót is becsukta, mielőtt kiment, és a fürdőszobát sem hagyta nyitva. Annyira elszigetelt a külvilágtól, amennyire csak lehetett, de mikor értem jött, kimondatlan bocsánatkérés látszott rajta.

Aznap éjjel a dupla ágyban aludtunk, antik fa és új matrac szaga vegyült a felvert porral teli levegőbe. Már csak egyetlen, nagy takarónk és a hideg kényszerített rá, hogy közel feküdjünk egymáshoz. A széles matrac a teljes elkülönülést is megengedte volna, Fyodor mégsem tiltakozott, amikor a sötétben közelebb araszoltam hozzá, csak lélegzete akadt el, amikor tapogatózó kezem a mellkasát érte. Gyorsan visszahúztam, tudtam már, meddig mehetek.

Pár centire feküdtem tőle, amikor Fyodor megérintette a fejem, majd lassan megsimogatta a hajamat. Felnyögtem, ő elcsitított és újra megsimogatott, mielőtt kezét a derekamon hagyta.

A takaró fölött fogott meg, kezének mégis kellemes volt a súlya; anélkül izgatott, hogy valóban hozzám ért volna.

Mély lélegzetet fújtam ki, forrósága Fyodor csupasz nyakát érte. Nyelt, hogy leküzdje a torkát szorító érzést; vigasztalni akart, amiért sötétbe kényszerített délután, csodálta tűrésem, megadásom.

Fyodor tudta, hogy jól kell bánnia velem, és én utolsó lélegzetemig jó leszek hozzá. Magához húzott, szokta közelségem, amit korábban nem tapasztalt. Senkiben sem bízott annyira, hogy legsebezhetőbb helyzetében is közel engedje magához, de átölelt és ismét kész volt elaludni velem, mert sem lényem, sem képességem nem jelenthetett veszélyt számára.

Fyodor biztos volt benne, hogy jól ismeri magát, érzésein is képes uralkodni. Rokonszenve irántam főleg engedelmességemnek, elhivatottságomnak és eszemnek szólt, közönséges dolgok, mint testem és lelkem, sokáig nem kerültek előtérbe.

Fyodor szerette a szép, tiszta, jó dolgokat, amikből olyan keveset látott, és engem, aki nem voltam makulátlan, mégis többre tartott, mint amennyit szerintem érdemeltem volna. Fyodor más szemmel nézett rám, mint én, ha tükörbe néztem. Felfigyelt a szememben ülő szomorúságra, sápadtságomra, ami olyan hasonló volt sajátjához, és a szavaimban megbújó keserűségre, mégis, mintha egy másik emberrel beszélt volna Alekseyevkában, és egy sokkal gyengédebb, ragyogóbb lány feküdt volna akkor mellette.

Fyodor látta a változást, ami a vonaton és az utazást megszakító néhány órás moszkvai tartózkodás alatt zajlott. Félelmem, sötétségem feloldódott a reményteljes várakozásban, ezt aznap izgalom és alkotási vágy is kiegészítette. Fyodor elcsípett egy keveset az engem mozgató, szeszélyes szenvedélyből, amit a bilincse sem tartott kordában.

Eltűntem, hogy ellenőrizze életjeleimet, mert akkor nem számított. Volt néhány óra, amikor a halál meg sem fordult a fejemben, és Fyodor épp ezt akarta: olyan lelkesedést, amely magával ragad, éltet, és neki is segít, hogy életben maradjon.

Fyodor nem volt valódi veszélyben, de amint elhagyta Pétervárat, olyan emberek közé került, akikben sosem tudott volna megbízni, árulás lebegett minden találkozójuk fölött. Maga Fyodor is áruló volt. Egy percig sem akart komolyan együtt dolgozni a Decay of Angels tagjaival, de amíg az érdeke úgy kívánta, hajlandó volt a szövetséghez jó képet vágni. Engem biztosítékként vett magához, hogyha bármelyikük ellene fordulna, neki ne kelljen a kezét bepiszkolni.

Élvezetes volt a gondolat, milyen lenne az angyalok valódi hanyatlása, de Fyodor, miután eltöltött velem néhány napot, nem várta annyira, hogy bekövetkezzen. Biztonságban akart tartani tőlük, a várostól és a saját képességem pusztításától, ezért, bár keveset tehetett értem, törekedett rá, hogy jólétemet és boldogságomat biztosítsa.

Elvette az életem, de hitt benne, hogy képes egy sokkal jobbat adni.

Oktalan örömet érzett, amikor gondoskodhatott rólam; ez a melegség itatta át, amikor izgalomtól remegő testem tartotta a karjában.

– Semmi baj, Domi – mondta halkan. Lehajtotta a fejét, álla a homlokomhoz koccant, ami egyikünknek sem okozott fájdalmat.

Fyodor nem szerette a nevem, ami annyira idegen volt a fülének. A szüleim ostobaságának tartotta, hogy ilyesmit választottak nekem; tényleg anyám hibája volt, aki még élénken emlékezett a családja nyugat-európai voltára. Ezt sokadik generációs orosz apám nevével tették még rosszabbá, akinek családját, ki tudja, miért, még mindig Vengerskynek nevezték.

Fyodor nem tudott rendesen megszólítani, kedveskedő formák a hideg Domin kívül nem jöttek az ajkára, akkor mégis rávette magát, sejtve, milyen sokat jelent nekem. Hangja, becézése simogatás volt, amit kiegészített lassan megmozduló keze; a derekamat cirógatta, hogy merev tartásom lazuljon.

– Én nem foglak bántani – mondta –, és most, kérlek, aludj. Itt leszek, amikor fel fogsz ébredni.