Fyodor segített vinni a csomagjaimat, amiket egy megőrzőszekrénybe zárt, csak a tárcámat és benne friss irataimat tetette a kabátom zsebébe. Amikor megkérdeztem, mire készül, azt mondta, elvisz ebédelni.

Negyedóra múltán egy gyorsétteremben ültünk, közel az állomáshoz, egy tálca étel előtt. Hamburgert ettem, Fyodor kedvtelenül szemezgetett egy csomag sült krumpliból, szendvicsét ki sem bontotta. Undorodtam minden üdítőtől. Halkan kortyoltam egy pohár narancslevet, Fyodor meg a tejeskávéját lötyögtette, minden korty előtt olyan arcot vágva, mintha citromba harapna.

– Nagyon rossz? – kérdeztem, mire letette a poharat.

– Ez nem kávé – mondta –, de a semminél jobb.

Fyodor elé toltam a sült krumplit, látva, hogy a sajátja majdnem elfogyott és elgondolkodva ittam tovább a saját innivalómat.

– Hogy szereted? – néztem rá végül. – Otthon majd készítek neked.

– Bájos, hogy képes vagy otthonnak hívni a sosem látott lakásom. – Fyodor annyira zavarba hozott, hogy átkozni kezdtem a fejemre kötött kendőt, ami nem engedett hajam mögé rejtőzni. – Kis kávé, tejszín, egy cukor, de a teát jobban szeretem – mondta aztán, mire már elfeledkeztem a kérdésről.

Megjegyeztem, amit mondott, és boldoggá tett, mert az első közös teázásunk után újabbak ígéretét hordozta. Kellemesnek ígérkezett otthon, abban az ismeretlen pétervári lakásban, felhúzott lábbal, bögréből forró teát inni, beszélgetni Fyodorral, míg odakint kopaszodnak a fák és a szürke ég összeölelkezik a még szürkébb utakkal. Ilyennek képzeltem a jövőt, máris egy olyan ábrándba kapaszkodva, ami csak a fejemben létezett. Az a szívélyes, rám mosolygó Fyodor közös múltat, jó viszonyt, kölcsönös szimpátiát feltételezett, nem az akkori valóságot.

Összepréseltem az ajkam, elkenődött rúzsomat végül letöröltem egy tiszta szalvétával. Fyodor a meggyvörös foltot nézte az összegyűrt papíron: vért juttatott eszébe, ami korábban még az ajkamon volt. Vörös rúzsnyom volt a papírpohár szélén is, és egy másik szalvétán, amibe étkezés előtt, sminkemet óvva belecsókoltam. Fyodort elbűvölték ezek a rúzsnyomok. Ritkán látott, vonzó dolog volt, ami valójában mindkettőnktől idegen volt, de, mint minden más részemet, ő ismerni akarta.

Fyodor kerülte a hasonló nőket, neki sosem kenődtek el ilyen csókok az ajkán, arcán vagy inggallérján. Akkor nem talált szépnek, csak erősnek, az erő azonban még a legcsúfabb embert is bearanyozta, ezért nem tudott sokáig másra figyelni.

Legkedvesebbnek akkor talált, amikor aludni látott. Fyodor nem tudta volna megmagyarázni, mit tart szépnek, drágának, vonzónak bennem, mégis jó érzés töltötte el a látványtól, és várta, hogy utunk végén hamis életem minden nyomától megszabaduljak.

Addig mindkettőnk kitartott. Órákon át várakoztunk a vonat indulására Moszkvában, közben többször helyet változtattunk. Fyodor végig úgy mozgott velem, hogy ne legyünk feltűnőek, és sehol sem kerültünk bajba.

Még egy üzletben időztünk hosszabban. Teát ittunk, és Fyodor kérésére kekszet rágcsáltam, de ő ott sem nyúlt ételhez, és a teát is kedvtelenül kortyolta. Fáradt volt, amit meg is mondtam neki, de Fyodor azt felelte, nem tud vele mit csinálni.

Lelkére kötöttem, hogy pihenjen a vonaton. Megígérte, hogy megteszi, amint békésen, kettesben leszünk, de volt valami furcsa a mosolyában, amit csak felszállás után értettem meg: nyitott terű vonaton utaztunk további közel öt órát Pétervárig.

Az utasok közt megszűnt a korábbi intimitás. Annyira féltem, hogy elárulom magam, hogy néhány mondatnál többet alig beszéltem Fyodorral. Egymás mellett ültünk, ő kívül, én az ablaknál, de a város látképe helyett gyakran őt néztem, míg rám nem siklott a pillantása. Emlékeztetett, hogy nyitott könyv hever az ölemben, illő volna legalább színleg olvasni.

Olvasás helyett rövidesen mégis írni kezdtem, a Fyodor keltette benyomások nem hagytak nyugodni. Fyodor hátradöntötte a fejét. Ruhájához hasonlóan fehér bőre makulátlansága, nyaka íve, álla, összezárt ajka még akkor is előttem volt, mikor helyette a papírt és a rajta kibontakozó sorokat figyeltem.

Minden szavam ő volt. Megriadtam magamtól.

Elpirultam és letettem a tollat, amikor Fyodor néhány perc után kinyitotta a szemét és rám nézett. Rajtakapott, hogy figyeltem, és elmosolyodott, de nem mondott semmit.

Szívem hevesebben vert. Gyorsan elfordultam és tovább írtam, halálra rémítve magam hamis érzéseimmel, amíg közeledtünk Szentpétervárra.

Eljátszottuk, hogy nem ismerjük egymást, és valójában tényleg idegenek voltunk, de ez oldódott, amint este hat előtt végre beléptünk egy sötét, szűk előszobába egy négyszintes, régi házban Péterváron, és Fyodor bezárta mögöttem az ajtót.

Századfordulós épületbe vezetett, és egy szemetes, sötét belső udvaron vitt keresztül, ahová még a legragyogóbb napsütésben sem jutott fény. Meredek lépcsőn jutottunk a lakáshoz, amit két újabb, bezárt faajtó rejtett.

Összezavartak az egymáshoz olyan hasonló folyosók, de Fyodor biztosan vezetett. Lámpát sem gyújtott, amíg be nem vitt a lakásba, csak a karomat fogta meg a könyököm felett, és halkan küszöbre figyelmeztetett, mielőtt egy belső folyosófélére lépve megbotlottam volna.

Odabent körülnéztem, de nem sok látnivaló volt a szűk lakásban. Az előszobából három helyiség nyílt: kettő ajtaja csukva volt, a harmadikat csak egy üres boltív választotta le. Mögötte konyha volt, a régi, falra szerelt mosogatótálca és egy szekrény jól látszott a lámpafényben.

Fyodor kilépett a cipőjéből, mielőtt beljebb ment. Kénytelen voltam én is így tenni, de a padlót nem borította szőnyeg, így hamar átfagytam, mire a fűtetlen előszobából Fyodor bevitt a hasonlóan hideg, konyhával szemközti szobába.

Fyodor bent is felkapcsolta a lámpát, de az izzó csak késve ragyogta be a helyiséget. Kevés bútor volt a szobában, a legfigyelemfelkeltőbb dolog az ablakot eltakaró súlyos, sötét függöny volt. A bordázott brokát messziről is puhának, egyszersmind réginek látszott. Finom csipkefüggöny kandikált ki alóla az ablaknyílás szélén, de még így sem szökhetett ki fény a szobából és a város látképét is kizárta.

A szoba fala valamikor fehér volt, de már több helyen átütött alóla a vörösesbarna tégla, amiből az egész épületet felhúzták.

Újabb ajtó nyílt a helyiség másik feléből, egy megágyazott kanapé mellől; a hozzánk közelebbi részén nagyméretű íróasztal, két szék, a sarokban egy kisasztal állt, az íróasztalon lévő, kikapcsolt számítógép fölött néhány könyvekkel teli polc volt.

A szoba és az egész lakás elhagyatottnak tűnt. Meg sem kellett érintenem az ablak alatti radiátort, hogy tudjam, milyen hideg, és mennyire rég lehetett bekapcsolva.

Hűvösebb volt bent, mint az utcán, nem bántam, hogy nem vettem le a kabátom.

Újra, alaposan is körülnéztem, miután követtem Fyodort a szobába. Csomagjaim a szűk előszobában voltak, eltorlaszolták a folyosó vége felé vezető utat: a fürdőszobát így nem láttam, de Fyodornak sem jutott eszébe megmutatni.

Ő megszokta már ezt a menedékhelyet, mely sosem volt berendezve állandó ottlakásra, csak néhány óra, legfeljebb pár nap maradásra. Megrökönyödésem lenyűgözte, hiába számított hasonló reakcióra.

A lakás majdnem százéves volt és alig lett modernizálva. Fyodor sosem élt ott hosszabban, ezért nem érdekelte, milyen állapotban van a konyha, vagy hogy itt-ott törött a fürdőszoba falicsempéje; ritkán főzött, tisztálkodását pedig a fürdőszobafal nem befolyásolta.

Kitakarított, mikor utoljára ott járt, de igyekezete ellenére is vékony porréteg fedte a bútorokat és nem volt friss illata az ágyneműnek, ami a kanapét takarta. Többet mégsem tehetett értem: Fyodor örült, hogy hazajuttatott, és kis időre magát is biztonságban tudta.

A lakást nemcsak lánc és zár, hanem elektronikus biztonságirendszer is védte, rajta kívül más nehezen tudott volna bejutni. Az ablakok is megerősített üvegből voltak, Fyodor mégsem húzta el a függönyt, hogy termesztés fényt eresszen a szobába. Megszokta, hogy lámpafénynél dolgozzon, és a legkisebb jelét sem akarta adni ott-tartózkodásunknak.

– Üdvözöllek itthon, Dominika – mondta. Megérintette a derekamat és elkezdett a szoba sarkában lévő székekhez vezetni. Elhúzta az egyiket a faltól, a másikat az íróasztal mellől, és hellyel kínált, találomra a falhoz közelebbit választottam.

Fyodor leült velem szemben, háttal a szobának, és keresztbe tette a lábát. Gesztusai megnyugtató otthonosságot sugároztak, de csupán kedvessége nem tudott felmelegíteni. Hűvös volt, kezem átfagyott, ujjaimat összezárva, tenyeremben próbáltam melengetni: csak az arcom vált ismét forróvá rég hallott nevemtől. – Ez az új otthonod, próbálj vele megbarátkozni. Egy darabig itt leszek – biztosított, ahogy utazásunk során nem egyszer tette –, de ez a lakás kicsi kettőnknek, sokáig emiatt sem fogok maradni.

Készültem levenni a kendőt a fejemről, de Fyodor hangja annyira magával ragadott, hogy belefeledkeztem a csomó bontogatásába az állam alatt. A kendő végül kicsúszott a kezemből és a földre esett: Fyodor lehajolt, hogy felvegye, és a térdemre simította. Nem ért közvetlenül hozzám, de az anyag könnyű nyomása Fyodor ujjait idézte, amitől addig is hevesen verő szívem érezhetően kezdett dobogni.

– Hová mennél? Nélküled mi lesz velem? – kaptam utána, amikor kezét visszahúzta volna. Felé dőltem a széken, fejem kóválygott, fülemben vér dobolt; saját hangomat sem igazán hallottam, elnyomta kapkodó lélegzetem és őrült szívverésem.

Fyodor nem húzta ki kezét a kezemből, közeledésem először bármilyen riasztó volt számára. Csuklójába kapaszkodtam, tenyerembe zártam hűvös ujjait. Melengettem őt saját hidegségemmel, hátha újra vigaszt találunk egymásban.

– Eddig is egyedül voltál, nem? És nélkülem is éltél valahogy, felesleges volna ehhez engem feltétellé tenni. Sosem hagylak magadra, Dominika – mozdította meg a kezét Fyodor a szorításomban, kezem így végül a tenyerébe csúszott –, mégis, értsd meg, mindkettőnk számára jobb, ha keveset érintkezünk egymással, ha másnak is tudomása lehet róla. Értékes vagy nekem – fogta a meg a kezem Fyodor, és előrébb dőlve a széken csókot nyomott az ujjaimra. Mielőtt leeresztette a kezem, felnézett, ritka színű szeme pillantásom kutatta. Ajka még a kézfejemhez ért, mosolya a bőröm cirógatta. – Te vagy a legbecsesebb kincsem jelenleg, érted hát, miért akarok rád vigyázni?

– Nem segítesz, ha bezársz és te is eltávolodsz tőlem – suttogtam, igyekezve úrrá lenni hangom és bensőm remegésén. – Fyodor, tudod te, hogy bármi fenyeget odakint, mindig én voltam és én leszek önmagam legnagyobb ellensége? Ha elhagysz, az életem hagy el, mert elszáradok egyedül, amint nem lesz miről írnom! Azt mondtad, éljek, de mondd, hogyan?! Elveszett a múltam, elvész a jövőm, és most azt mondod, idővel elhagy majd minden reményem.

– Hát remény vagyok neked, Dominika? – suttogta, kezem még mindig nem eresztve.

Fyodor készen állt a kifakadásra, aminek korábban töredékét sem tapasztalta erőtlen tiltakozásaimban. Megadó voltam, meghajlottam szava és akarata előtt, de addigra az utazás kifárasztott. A sok új inger a legkisebb változásra is érzékennyé tett. Megrémített, hogy magamra maradok ebben a számomra olyan ismeretlen világban: Fyodor önmagát, mint egyetlen támaszom, készült elvenni tőlem.

Fyodor könnyeket várt, mégsem volt boldog, amikor heves érzéseim első látható jele, egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Gyorsabban pergett le, mint ahogy eltüntethettem volna: eláztatta sápadt, mesterségesen rózsássá festett arcom, halványpiros csepp remegett az állam alatt.

– Mégis milyen remény? Jobb volna, ha várakozásaidat hitté és bizonyossággá formálnád. Például, biztosan tudom, hogy képes vagy itt, semmirevaló múltad nélkül, egyedül is tovább élni, de túl nagy elvárásokat támasztok feléd. Gyönyörű szemed a megmondhatója, hogyha folytatom, bele fogsz rokkanni. Nem vettem el mindent tőled. Ne foglalkozz az iratokkal! Ahogy ígértem, hajlandó vagyok a neveden hívni, még ha a Dominikánál sok más ezerszer méltóbb volna hozzád. Ha szereted, tessék, nem állok utadba, de ha gyűlölöd, vesd le, örömmel foglak másikba öltöztetni.

– Fyodor, pontosan miről beszélünk? – Fyodor sokat és gyorsan beszélt, és hiába értettem tisztán szavait, valódi jelentésüket nem bírtam megragadni. Az enyémhez fogható szenvedélyre hasonlított: Fyodor érzéssel beszélt, összekulcsolt kezünket csak sokára engedte el.

Hiányozni kezdett érintése, de a távolság köztünk nagyra nőtt, Fyodor nem támaszkodott tovább a térdén. Hátradőlt, hirtelen túlságosan hűvös és racionális lett a pillantása, visszaverte dühös tengerként nekicsapódó érzéseimet.

– Csak ismétlem magam, hogy érts – szólt, ujjait összefonva az ölében, mintha ő is a kézfogásunkra emlékezett volna –, soha de soha nem foglak elhagyni, és azt sem akarom, hogy távollétemben kárt tégy magadban. Veled maradok néhány napig, hadd töltődj fel azzal, ami kiszolgálhatja a rád telepedő kényszert, eleget akarok neked adni, hogy a leghosszabb, legsötétebb éjszakákon is kitartson. Mondd, valóban ihletőd lettem?

Pillantása kérlelhetetlen volt, nem tudtam neki hazudni.

– Igen – súgtam –, de hogyne volnál, amikor olyan lenyűgöző a kisugárzásod? Sosem találkoztam hozzád hasonló férfival.

– A vonaton is rólam írtál? – kérdezte, könnyes szemem, izzó arcom figyelmen kívül hagyva. Amíg nem sírtam valóban, Fyodor nem kezdett vigasztalni. Vállam még nem rogyott meg, könnyen nem eredt el, ajkam is alig reszketett, hagyott hát beszélni, amíg képes voltam rá. Ha akkor karjába von, vagy hideg szavakkal térít észhez, minden eddigi bensőségességet tönkretett volna.

Fyodornak mégis természetesebbnek tűnt az, hogy gyengéden, semmint szavakkal, racionálisan igyekezzen nyugtatni. Nem ért hozzá másokhoz úgy, mint ahogy engem érintett és a szavait velem szemben különösen megválogatta. Érettebb voltam, mint hitte, és amit korom követelt volna, de nem voltam felnőtt. Nem említhetett egy lapon magával, hiába rántott ki szökésemmel a gyerekkorból.

Hogy korábban öltem és az meggátolta, hogy gyerek maradjak, részleteiben titok volt előtte, de tisztában volt vele, hogy bárhogy nézek ki, már odavan az ártatlanságom. Testem és elmém tisztasága nem volt teljes, de próbálta megóvni: undok képességem alá rendelt, hogy életben maradjak, és kész volt ezért ő is a szolgálatába lépni, hogy csupán egy szavával, kézmozdulatával vagy egyszerű jelenlétével inspiráljon.

Észrevette, milyen lelkesen írok, tekintetemet milyen gyakran felejtem rajta. Fyodor, olvasva az azóta is magánál tartott verseket, kíváncsi volt, vajon hogy látom őt: megtévesztett-e, felfedeztem-e benne bármi igazat, és érdekelte, mi lakik a lelkében a lánynak, aki, bármilyen szépséghez nyúl, végül mindig csak a halálról tud mesélni.

Kíváncsi volt, mi az a pont, ami végzetesen közel sodor az öngyilkossághoz, hogy megakadályozza. Fyodor nem akarta, hogy átlépjem ezt a határt. Érezte, mennyire labilis pillanatban kapott el: magammal szembeni közönyöm, felé mutatott feltétlen bizalmam rossz állapotra utalt, hiszen képes voltam benne egy angyalt, az egyetlen reményemet látni.

Fyodor is magányos volt. Lemondott arról, hogy magához méltó társat találjon, meglepte hát, hogy én, bár alapvetően nem voltunk ugyanolyanok, jelentős dolgokban mégis mennyire hasonlítottam hozzá. Azonban volt egy gyengeségem, amit könnyen fel tudott ismerni. Nem szűntem meg érezni, éheztem a törődésre és megértésre, és minél többet kaptam tőle, ő annál fontosabb, ragyogóbb, istenibb lény lett számomra: egyszerű ember ezt szerelemnek nevezte volna.

Fyodor hitte, hogy könnyen tud irányítani ezzel a szerelemmel. Látta, mennyi bonyodalmat jelent később, és ő maga mennyit árthat nekem, ha reménykeltőn viselkedik, érzéseimet végül mégsem viszonozza, ám nem akart addig maga mellett tartani, hogy helyzetünk tragédiába fúljon. Egyensúlyozott egy vékony, csak számára látható vonalon: épp eleget adott magából, hogy bízzam benne és megnyugodjak, mégse hagyja a tudatalattimat nyugodni.

Kézben tartott, akárcsak korábban a kezemet. Az érintést még mindig hiányolta, mintha a bőröm legalábbis meleg lett volna.

Bólintottam, félrenéztem, mert nem akartam, hogy szégyenemet lássa:

– Igen – tettem hozzá, meggyűrve a térdemen heverő kendőt, ami addigra visszavonhatatlanul Fyodort juttatta eszembe. – Egy pár verset, vacak mind. – Nem tudtam, miért és kinek szól szabadkozásom, nem akartam őket Fyodornak megmutatni.

– Gyönyörű – sóhajtott, halk, rövid tapssal törve meg a szoba csendjét, ezzel ismét magára vonva figyelmem –, ám néhány vers kevés lesz, hogy hónapokig lefoglaljon. Írj többet, akár egy regényt is, ha kedved tartja – nézte lehajtott fejem, tétován ráemelt szemem és az utazás során szétzilált kontyom. – Ha nem megy, talán valamelyik könyvem meghozza majd a kedved. A gyűjtemény kicsi, de minden darabját érdemes elolvasni. – A hátam mögötti falon lévő, könyvekkel rakott polcok felé intett. – Szeretsz olvasni, ugye? – érdeklődött, mire bólintottam. – Rendelkezz velük, mintha a sajátod volna.

– Nagyon kedves vagy – feleltem száraz szájjal. Erőlködve sem tudtam megfordulni, hogy a könyveit megnézzem; mióta Fyodor ismét megragadta a figyelmem, tekintetem nem tudott tőle elszakadni. – Mégis, talán ez kevés. Hálás vagyok mindenért, amit értem tettél és teszel, de írással kapcsolatban csak a véletlenben bízhatok, semmilyen kedveskedés nem befolyásolhatja.

– Nincsenek véletlenek – mondta Fyodor. Összevonta a szemöldökét, arca ettől szigorúbbá vált, mégsem hangzott feddőnek. – Megfontolás vezetett hozzád és ugyanez a megfontolás segít majd, hogy épségben maradj. Szedd össze magad, és ne próbálj véletlenre hagyatkozni! Többé nincsenek terhek rajtad, Dominika – ejtette nevemet olyan lágyan, hogy a térdem megremegett; addig mereven tartott lábam elgyengült, felhúzott sarkam a padlóra érkezett. – Ez a lakás nem túl barátságos, de átmenetileg megfelelő lesz számodra; próbálj meg vele megbékélni, mert mostantól ez az otthonod. Csak élj – sóhajtott, mintha ennek a kérésnek ismételgetése meghaladná az erejét –, másra nem lesz gondod benne.

– Rémisztő, mennyire kívánod az életem, Fyodor. Mintha tényleg értékes volnék. Egészen zavarba fogok jönni.

– Csak tessék – mosolygott –, örülnék, ha az arcod színt kapna. Olyan sápadt vagy... finom hölgy. – Fyodor nem nézett rám. A szoba távoli sarkába bámult, végül felállt, a szék enyhe nyikorgása törte meg a csendet. – Van még valami, és ez fontos.

Megállt előttem: szédültem, amikor felnéztem rá, mert annyival magasabb volt nálam. Közel volt, nem tudtam volna felállni, és Fyodor kihasználta mozdulatlanságom. Eltakarta előlem a kilátást, a szoba belseje, a kopott falak és a folyosóra nyíló ajtó helyett újra csak rá tudtam figyelni.

– Nagyon hálás vagyok, hogy önként hagytad otthon a mobilodat – kezdte –, a napokban adok egy másikat, szükség esetére. Remélem, azt is tudom, hogy mostantól semmilyen szolgáltatást nem használhatsz. Nincs e-mail, közösségi oldalak, semmi, ahová szokott azonosítóiddal, vagy saját neveddel kell bejelentkezned. A lakásban védett internethozzáférés van, de így sem kockáztathatunk. Semmihez nem nyúlhatsz, aminek köze van a régi életedhez, és ajánlom, kerüld az online aktivitást, nehogy bárki rád találjon.

– A rendőrségtől féltesz ennyire?

Fyodor nemet intett.

– Nem akarom, hogy bárki tudjon rólad – nyomatékosította anélkül, hogy határozottan felelt volna.

Fyodor fáradt volt, és engem is fáradtnak talált, hiába aludtam az utazás alatt. Hátrált egy lépést, a kezét nyújtotta:

– Erről majd később – fűzte hozzá, mikor végül elfogadtam a kezét és felhúzott a székről. – Most más dolgunk van.

A szűk előszobába, majd a csomagjaimat megkerülve a folyosó végi ajtóhoz vezetett. Fyodor feloltotta a villanyt odabent és előre engedett: tágas fürdőszoba fogadott, egyik sarkát egy nagy kád, másikat a mosdó és a wc foglalta el.

A kád mellett ajtó volt. Valamilyen kamrába vezetett, ahonnan Fyodor anélkül, hogy belépett volna, törölközőket vett elő, és a kád szélére rakta.

– Fürödj meg – kérte –, addig készítek valamit vacsorára. Feleslegesen terhellek mindennel, amikor ennyire elcsigázott vagy – mondta zavarom láttán. – Holnap épp elég időnk lesz beszélni.

Fyodor készült magamra hagyni odabent, de én követtem az előszobába. Végignézte, hogy szedek elő néhány holmit a táskámból, hogy kérésének engedelmeskedjek, végül visszavonultam.

A kád szélén ültem, vártam, hogy elég víz gyűljön össze benne, Fyodor törölközőjét az ölemben tartottam. Régóta érintetlenül állhatott a kamrában, mert friss illata megkopott, nyirkos szaggal keveredett össze.

Fyodor eközben átment a konyhába. Ellenőrizte azt a kevés ételt, amit a lakásban hagyott: a készletek főleg tartós élelmiszerből álltak, amik közül semmivel sem akart megkínálni.

Kenyeret és vajat vett ki a fagyasztóból, pirítóst csinált, közben vizet forralt; hamarosan fekete tea erős illata töltötte be a lakást, ami mindig boldoggá tette.

Fyodor régen gondoskodott bárkiről. Magára nem fordított különösebb figyelmet: ha egyedül van, a vacsorát is kihagyta volna. Nem volt igazán éhes, hozzászokott a rendszertelen étkezésekhez, de a melengető tea jólesett neki, miután a lakás nem melegíthette fel.

Szeptember elseje volt. A központi fűtést még hetekig nem kapcsolták be a házban, így mindketten fáztunk: Fyodor a konyhában, a tűzhely mellett, én a fürdőszobában, amíg a smink maradékát töröltem le az arcomról.