Kimerítő utazásunkból nem sokra emlékszem, az idő és az események hamarosan összemosódtak. Fyodor békén hagyott, csak érkezés előtt egy órával ébresztett fel. Halkan tudatta, hogy a vonatunk késik, de már nem vagyunk messze Moszkvától.

A kérésére másik pulóvert vettem, és amint megesküdött, hogy egy pillantást sem vet rám, nadrágra cseréltem a mintás szoknyámat. A hajamat feltűztem, és a vékony kendő alá kötöttem, amit Fyodor kihúzott a szoknyám derekából. Laza övként viseltem rajta, de a fejemen sem volt rossz, a stílus magamnál sokkal előkelőbb és érettebb nők megjelenését idézte.

Fyodor nem engedett ki a mosdóba, így mellette, a fali tükörnél görnyedve sminkeltem ki magam, kezem a vonat és az idegesség miatt egyaránt remegett. Erős sminket készítettem, hogy igazodjak Anastasiya Bogdanovna életkorához, és amikor végeztem, csendben vártam Fyodor ítéletét, de a tetszés legkisebb nyomát sem láttam rajta.

– Alig várom, hogy maszkok helyett a valódi arcodat lássam – sóhajtott. Összeszorítottam az ajkam, hogy ne legyen túl árulkodó rándulása. Legalább valami halvány bókra számítottam, miután minden kívánságát teljesítettem. – Szép munka – tette hozzá, észlelve zaklatottságom –, tekintélyt parancsoló fiatal hölgy – biccentett. – Felemelt fejjel járj és senki szemébe se nézz – tette hozzá –, nem illik egy ilyen nőhöz, hogy egy pillantást is másokra pazaroljon.

– Te nem rólam beszélsz – ráztam a fejem. Fyodor előrehajolt és a fülem mögé simított egy hajtincset, ami kicsúszott a kendőm alól. Hideg ujjai, mint mindig, bőrömet még forróbbá tették.

– De igen – mondta eleresztve. Fyodor ismét úgy kulcsolta össze ujjait az ölében, mintha semmi sem történt volna. Érintkezésünk rá nem hatott olyan látványosan, de kellemes volt számára. Elnézhette volna, hogy bomlik szét a kontyom és hullnak egyre újabb tincsek az arcomba, amit így igazán figyelemfelkeltőnek tartott, de nem utált hozzám érni, ezért bármennyire tetszett neki a frizurám, végül megigazította.

Fyodor arcommal nem volt kibékülve. Erős sminkben ugyanolyan hazug volt, mint bármely más nő arca, de minél kevésbé emlékeztettem magamra, annál boldogabb lehetett: legalább a nyomomban járó rendőrök nem fognak azonnal felismerni.

Az sem volt hátrány, ha valaki őt egy városi dámával látta, mert nem voltak ilyen nőismerősei. Később bárki keresett, nem lel meg se Moszkvában, se máshol: Fyodor gondoskodni akart róla, hogy kétszer ugyanúgy sehol se mutatkozzam.

– Láttam, hogy jársz – mondta Fyodor, végig a szemembe nézve. Ezzel, mint otthon, megbénított, kiszárította rúzsos ajkam. – Senki sem üldöz – mondta, figyelmen kívül hagyva, hogy ki kutathat utánam. – Ne menekülj, hanem járt. Amíg velem vagy, nem eshet bántódásod.

– Mindig velem leszel? – Pislogás nélkül figyeltem őt, testem, hangom nem engedelmeskedett akaratomnak. Szégyenkeztem a gyermeteg kérdésért, de Fyodort mosolyra fakasztotta.

– Egy ideig – mondta. Nem akart hazugságokkal nyugtatni, de még eközben is biztatóan mosolygott rám. – Teljesen sosem hagylak egyedül.

– Ígérd meg – kértem, nehezen szakítva el tőle a pillantásom. Fyodor halkan, lehunyt szemmel fújt ki egy mély levegőt. Bánni kezdtem a kérésemet, mégis bizonyosságot kellett szereznem, hogy az egyetlen, aki megmaradt számomra, nem fog elhagyni.

Volt lehetőségem hazajutni, ha meggondolom magam. Hittem, hogy elég elmennem a rendőrségre és beszámolni a helyzetemről, visszajuttatnak a családomhoz. Ám ehhez el kellett volna árulnom Fyodort, és hiába nem ismertem őt, nem ártott nekem, és én sem akartam neki rosszat.

A lehetőség, ahogy jött, ki is ment a fejemből. Reméltem, hogy nem hagy magamra; hogy nem azért szenvedett velem eddig, hogy valahol Moszkvában egy lánykereskedőnek adjon; nem úgy bánt velem és nem is tűnt olyannak.

Ösztönös bizalmat és szimpátiát éreztem iránta, amit Fyodor minden kis gesztusa erősített. Észlelve, hogy lefektetett és betakart éjszaka, hála égetett, de még nem volt lehetőségem megköszönni.

Fyodort szórakoztatta kívánságom. Nőnek tűntem, mégis egy gyerek ült vele szemben: tiszta reményeimet kedvesnek találta, nem állt szándékában összetörni.

– Ígérem – mondta –, nem szoktam a szavamat megszegni. Sosem leszel egyedül – ismételte –, vigyázok épségedre és biztonságodra.

– Miért vagyok ilyen fontos neked? – Elvörösödtem, amit a fehér púder sem fedett el egészen.

Fyodor már elmondta, hogy a képességem érdekli és vázolta a terveit egy tiszta, áldottaktól mentes világról, de eléréséért sokat nem tehettem, hiába ígértem, hogy segítségére leszek benne. Lennie kellett valami másnak, de nyomát sem láttam Fyodor arcán. Szeme az addigi kellemes melegséggel ellentétben nem ragyogott, tekintete és arca egyaránt fáradt volt. Először jutott eszembe, vajon aludt-e az éjszaka, vagy végig őrizte az álmom.

– Ha azt mondom, csupán a történetedre vagyok kíváncsi, hiszel nekem? – Rám mosolygott, kilátszottak a fogai, ez különös izzást gyújtott szemében és mellkasomban. Megráztam a fejem, mire még szélesebb mosollyal bólintott. – Szeretem, hogy okos vagy – mondta –, de ne töprengj sokat, mert megőrjít. Csak írj és maradj életben – kérte, figyelmen kívül hagyva, hogy választ vártam.

Nem tetszett, hogy semmibe vesz, így megismételtem:

– Miért olyan fontos számodra az életem, Fyodor?

– Mert kiszolgálja az önzést, amitől nem tudok megszabadulni. Szeretem a szenvedélyt – mondta –, és benned hatalmas szenvedély van. Szeretném látni, érezni, gyönyörködni a következményeiben vagy az okozójában – mosolygott újra, szelídebben, ám ez is elég volt, hogy torkom összeszoruljon. – Emellett igazán jelentéktelen, amit valójában kérek: élj, és ha szólok, használd a képességed.

– Nem tudod, mit akarsz. Egyikünk sem tudhatja, mi lakik mások szívében és ez a csapás mit hozhat ki belőle!

– Épp ezért – felelt Fyodor. – Hatalmadban áll felfedni egy lélek legtitkosabb vágyait és uralmad alá hajtani a hordozóját. Nekem ez a titok kell – súgta –, de csak feltételesen. Talán sosem lesz szükség a használatára, mégis ezt várom tőled.

– Megéri a semmiért fáradni miattam? – A vonat közeledett az állomáshoz, a falba süllyesztett hangszóró az érkezést tudatta. Előrébb dőltem, figyelmen kívül hagytam az üzenetet; Fyodor töltötte ki a világom. – Komolyan ennyire fontos? Eljöttél a világ végére, magadhoz vettél, és azt mondod, talán semmire sem vagyok jó, mégis meg akarsz tartani?

– Úgy beszélsz magadról, mint egy állatról, de nem vagy az. – Fyodornak nem tetszett, amit hallott. Szemöldökét összevonta, tekintete elkomorodott. – Nem baj, ha nem érted egészen, mit miért teszek veled kapcsolatban, csak fogadd el, és hidd el, hogy van értelme. Ha haszontalan állat volnál, úgy is bánnék veled, de ez már nem a falud, és én sem vagyok vak a valódi értékedre. Tudod, el is raboltathattalak volna – mondta egészen komolyan. – Bezárathattalak volna egy pincébe egy nevet sem érdemlő városkában, és sosem tudtad volna meg, hol vagy, és hogy ki és mit akar tőled, értéktelen lényeknek ez a méltó sorsa. De nem ez történt, és nem is fog bekövetkezni, kár ilyen rémülten nézned. Sajnálom, ha azt hitted, jó ember vagyok – mondta halkan, fejét lehajtva, így rajtam nyugvó tekintete egészen borzongató volt. – Nem vagyok ember, de tőlem telhetően jó leszek hozzád, amíg te sem szegülsz ellen, Nastya – súgta a becézést úgy, hogy a gyomrom görcsbe rándult: nem tudtam biztosan, izgalom, félelem vagy undor miatt, amiért az idegen néven hívott.

Fyodor akkor először engedett meg igazán bizalmas hangot magának, furcsa érzéseket kiváltva belőlem. Nastyája egyszerre dédelgető és fenyegető volt: a kezem kihűlt, karom zsibbadt, ujjaim érzéketlenül hevertek az ölemben.

– Sosem foglak bántani – mondta –, gyűlölöm ezt a rémületet a szemedben. Ne nézz így rám – sóhajtott, és lesütöttem a szemem, mert érzéseimen nem tudtam uralkodni. – Szedd össze a holmid – figyelmeztetett Fyodor más témára térve –, nemsokára ott vagyunk.

Bólintottam és engedelmeskedtem, csak a néma csomagolás után néztem ismét Fyodorra. Olyan volt, mint azelőtt, sem sötét szempár, sem különös mosoly nem nyugtalanított. Szégyellni kezdtem viselkedésem, és hogy megkérdőjeleztem szándékát. Jobb volt, amíg álomból jött, fehér ruhás megmentőmnek tartottam, aki kiemelt a vidéki közöny okozta lassú pusztulásból, magamat mégsem tudtam sokáig hozzá méltó társnak látni, ahogy azt egy regényszereplő érdemelte volna.

Fyodor sokszor töltötte ki gondolataimat, és még elejtett, riasztó szavai sem rettentettek el tőle, forróság öntött el szenvedélye miatt. Tudtam, nem vagyok egészséges. Köznapi értelemben normális sem lehettem, amiért vonzódtam hozzá, Fyodor mégis feldúlta a lelkem: ha megfelelő szavakat kerestem, végül mindig az általa keltett benyomásokhoz jutottam.

Fyodortól zsongott a fejem, képtelenné tett a józanságra. Akár vers vagy próza, akár a pillanatnyi események megfontolása került sorra, ő töltött ki, mindig belőle indultam ki vagy hozzá kerültem vissza.

Nem tudtam, nem akartam ihletőmtől megszabadulni, bármilyen veszélyes és esztelen volt kötődnöm hozzá. Addig fáztam, de ő felmelegített, és el akartam égni benne. Alkonyt idéző lila szeme előbb az arcom, fülem, nyakam, majd az egész lényem gyújtotta lángra; bárhogy viaskodtam, végül már nem próbáltam ellenállni.

Meg kellett volna rémisztenie, Fyodor mégis olyan tényszerűen közölt minden rossz lehetőséget, hogy hittem, nem váltja valóra. Ép ember nem beszélt így, de bevallása szerint nem volt ember: ebben is hasonlítottunk, mert a körülöttem lévőket nézve, mire felnőttem, magamat sem tartottam annak. Egy beilleszkedni képtelen, túlságosan eltérő, közegében boldogtalan lény nem lehetett ember, mert akkor legalább némelyikkel közös hangot talált volna, ezért, amikor megismertem őt, vonzalmam hatalmas volt. Fyodor értett engem, és nekem sem volt nehéz megértenem őt. Gondolatait nagyrészt sajátomnak tartottam, még ha másképp, szebben is voltak megfogalmazva.

Ha valaki kettőnkre néz, fogalma sem lett volna, mit szeretünk egymásban. Ám, ahogy Fyodorral álltunk a moszkvai pályaudvaron, a vonatról leszálló tömeg szélére sodródva, a világ két részre oszlott. Voltunk mi, vállunkra vetett kabátban, egymás mellett, de nem egymás tekintetét keresve, és ők, mindenki más, aki a dolgára sietett, beszélt, evett, egyszerűen: élt, de életük és a miénk, átkozottaké, sosem fonódott össze.