Nem gondolkoztam sokat, mert a józan ész törvényei szerint épp hatalmas ostobaságot követtem el, amiért jövőmet és sorsomat egy vadidegenre bíztam. Mégis megegyeztünk, hogy másfél óra múlva találkozunk a kuznyecki pályaudvaron, és elváltunk, amint kimentünk a kávézóból.

Fyodor visszatért a városba, én pedig haza, csomagolni, majd a legszükségesebb holmimmal feltűnés nélkül ismét elmentem otthonról. A szüleim nem voltak ott: élveztem az utolsó hűvös, nyári napok magányát, ami lehetőséget teremtett a szökésre.

Nem írtam üzenetet, és a telefonomat is a szobámban hagytam, ha kerestek volna: rosszullét kerülgetett attól, hogy hívást fogadjak, vagy inkább, hogy a készüléket hagyjam hiába csörögni.

Ruhákon és kozmetikumokon kívül csak egy kis pénzt, két könyvet, egy üres füzetet és két tollat vittem magammal. Muszáj volt írnom, olvasnom és öltözködnöm, de amint körülnéztem a szobámban, hamar és könyörtelenül lemondtam addig olyan nagy becsben tartott ingóságaimról. Csomagolás közben a praktikum és a szükségesség vezetett, emlékeket nem tudtam magammal vinni.

Nem is akartam, új életemben nem volt helye a korábbi szenvedéseknek és kudarcoknak. Mindent eldobtam, ami engem alkotott, csak a nevem maradt meg, Fyodor azonban azt is kész volt elvenni tőlem.

Hamis, de az utolsó vonásig pontos azonosítókkal várt az állomáson. Saját irataimért cserébe adta, még az igazolványkép is stimmelt, amit ki tudja, honnan szerzett vagy mikor készült. Kétségtelenül az én arcom szerepelt rajta, a lopott fotó részletei digitálisan lettek feljavítva.

Nevem, születési időm és minden adatom kitaláció volt: életkorom két évvel nőtt, de még ez sem ütött el kinézetemtől.

Fyodor ismeretlen okból az Anastasiya Bogdanovna Petrova nevet választotta az iratokra, amivel nem tudtam megbékélni, hosszas nézegetés után sem simult ki a ránc két szemöldököm között.

– Nem akarom, hogy Nastyának hívj – sziszegtem, hogy a körülöttünk lévő emberek figyelmét ne vonjam magunkra. – Domi vagyok.

Fyodor a fejét rázta. Nem voltak csomagjai és ugyanazt a ruhát viselte, mint korábban; én is csak egy vékony dzsekivel többet vettem magamra. Egyik táskám a hátamon, másik a földön, kettőnk közt volt, amíg a peronon várakoztunk a beszállásra.

– Mostantól nem – mondta ugyanolyan halkan. Felvette a táskámat, mielőtt lehajolhattam volna és felsegített a meredek lépcsőn. Szorosan ujjai közé zárta a kezem, ami mindkettőnk bőrének hidegsége ellenére is felforrósított. – Csak akkor lehetsz Dominika, ha megérkeztünk Pétervárra, azonkívül le kell mondanod minden másról – suttogta a fejem felett; közvetlenül mögöttem állt, könnyű lélegzete a hajamat súrolta.

Eleresztette a kezem, de finom érintéssel jelezte, merre induljak, hogy a megfelelő fülkében helyet találjunk. Hatüléses kabin volt, de csupán ketten voltunk benne: Fyodor előrelátóan hat egymás mellé szóló jegyet vásárolt, hogy utazás közben legalább azon a szakaszon senki se zavarjon.

Csupán negyed óránk volt, de Fyodor azalatt módszeresen átnézte a csomagomat és elégedetten nyugtázta, hogy sem mobil, sem laptop vagy más elektronika nincs nálam, ami alapján, ha kutatni kezdenek utánam, bemérhettek volna. Haszontalanná vált irataimat egy zacskóba dugva az egyik pályaudvari szemetesbe dobta, kiválasztva azt, amelyikhez pár percen belül megérkezett a naponta többször is cirkáló apró szemétszállító autó, hogy ételmaradékokkal és üres flakonokkal együtt végleg megszabaduljon tőle.

Fyodor nem semmittevéssel töltötte az időt Kuznyeckben, mielőtt velem találkozott volna: dühös volt ugyan, hogy a nevemet nem deríthette ki, de összeállította a körülbelüli információk alapján az új életem minden igazoló dokumentumát, és amint megszerezte a teljes nevem, az arcomat sem volt nehéz kikutatni néhány nyilvános adatbázisból.

Egy iskolai fotómat használta igazolványképnek, épp annyit változtatva rajta, hogy ne lehessen egyértelműen azonosítani a korábbi Dominika Ivanovnával, új nevemet is látszólag találomra választotta.

Fyodor gyakori, nem feltűnő nevet adott nekem, amivel könnyen beolvadhattam a hatalmas városban, még ha nem is állt szándékában kiengedni többé a lakásból, az Anastasiya mögött viszont tudatos döntés állt. Feltámadást jelentett, és Fyodor már azelőtt hitte, hogy feltámaszthat, hogy ismert, vagy egyszer is megpillantott volna.

Azonban a név maga nem számított neki, ahogy a mögötte rejlő embert sem tartotta sokra. Fyodort csak az ismeretlen D. I. V. képessége érdekelte, amivel kontrollt gyakorolhatott egy személy egész lénye fölött.

Hagyni, hogy valakin eluralkodjon legbelsőbb, legtitkosabb vágya, sokat jelentett volna Fyodornak, mert megismerhette volna azt a sebezhetőséget, amit másképp hiába próbált megtalálni. Ha e belső kényszer kielégítése akadályba ütközik, és ő az egyetlen, aki ezt megszüntetheti, megingathatatlan ellenfeleit is egycsapásra uralhatta volna, de ő ennél egyszerűbb dologra vágyott.

Be akarta biztosítani saját életét a várható fenyegetésekkel szemben, és kellő időben megelőzni a rá váró csapásokat. Ha D. I. V. képessége összecsap bármelyik megbízhatatlan vagy túl veszélyessé való szövetségese áldottságával, D. I. V. talán megsérül, de ellenfele sebezhetőbbé, végül pedig halálraítéltté válik miatta, élete és jövője onnantól, bár nem nyilvánvaló, Fyodor kezében lett volna.

Fyodor nem bízott újonnan alakult szövetségében. Embereit sosem tartotta túl közel egymáshoz vagy önmagához, ezen változtatott, amikor eldöntötte, hogy feltűnés nélkül magával visz az egyik menedékhelyére Pétervárra. Szeretett előre tervezni és fenntartani magának néhány menekülési utat, ha a dolgok rosszra fordulnak: szinten biztos volt benne, hogy elárulják őt, csak az árulót nem tudta még megnevezni. Én, pontosabban a képességem egy ilyen másodlagos terv voltunk számára.

Fyodor egyre elégedettebb volt, amint megtudta, mit tett velem az adottság visszahatása: írásra kényszerített, neki pedig szüksége volt egy íróra, hogyha társainál előbb szerzi meg a Könyvet, a szövetséget otthagyva, velem együtt saját célját váltsa valóra, és a világot az áhított, áldottaktól mentes hellyé változtassa.

Keveset mondott erről a törekvésről. Érthetően nem bízott meg bennem, és nem érezte úgy, hogy helyzetem alapos magyarázatot követelne, mégis, abból a kevésből is kitűnt, hogy gondolkodásunk hasonló, és ha nem is azonos vágyak motiválnak, mindkettőnket boldogabbá tenne, ha soha egyetlen képesség sem létezett volna.

Fogalmam sem volt, hány hozzám hasonló szerencsétlen volt Oroszországban, arra pedig, hogy az egész világon, nem mertem gondolni. Túlságosan keveset tudtam, még a fővárost, vagy valódi úticélunkat, Szentpétervárat sem tudtam elképzelni, könyvek világán kívül ezeket a helyeket sosem láttam.

Kuznyecktől legfeljebb húsz perc autóútra jártam, ennél messzebb sosem merészkedtem vidékről: nem volt rá okom és nem is volt hová mennem. Fyodor mellett a vonaton izgalommal vegyes félelmet éreztem, amint alábbhagyott a választott nevemmel szembeni düh, tárgyilagosságát hallva nem volt értelme vitatkozni.

Ő nem bánta pillanatnyi hallgatásom. Beterelt a fülkébe, becsukta az ajtót és leeresztette a folyosóra nyíló ablak előtti kopott függönyt.

A fülke még szinte láthatatlan mennyezeti világítása és a peronról jövő sápadt fény töltötte meg a teret és vont halvány árnyékokat Fyodor orcájára. Letette a táskám, én is leraktam a hátizsákom és felakasztottam a dzsekimet, de Fyodor nem vált meg azonnal a kabátjától. Eligazgatta a vállán, mintha fázott volna, végül leült velem szemben, kinyújtott lába bakancsom orra közé furakodott.

Magas, vékony férfi volt, én a válláig sem értem. Mégis elveszett sötét felöltőjében, úgy tűnt, mintha a kabát alatt csupa csont és bőr lett volna.

– Figyelj ide – szólt halkan –, ha magunk leszünk, nem bánom, szólítalak Dominikának, de most próbáld meg neved és életed megjegyezni. Az unokahúgom vagy, épp hazakísérlek Moszkvába a nagyszüleinktől. Anyáink testvérek, te Moszkvában élsz, én Tverben – mosolygott hűvösen, olyan érzelemmentesen sorolva az adatokat, mintha felolvasott volna. – Soha senki sem fogja ezt megkérdezni tőled, de ragaszkodj ezekhez az információkhoz, úgy könnyebb lesz az életedet elfogadni. Hogy mit gondolsz, miután leszálltunk Szentpéterváron, rád bízom, mert többé senki sem fog hallani rólad. Elviszlek egy biztonságos helyre, mindent megkapsz, amire szükséged lehet, csupán azt kérem, legyél önmagad a következő bő huszonnégy órára.

– Önmagam alatt Anastasiya Bogdanovnát érted? – Fyodor alig észrevehetően bólintott, ettől ajkam fanyar mosolya rándult. – Jobbat komolyan nem tudtál kitalálni?

– Agrafena Aleksandrovna talán szívesebben lennél? – mosolygott vissza: a helyzet értelmetlensége rövid, őszinte nevetésre sarkallt.

– Ha muszáj, bármi – töröltem meg a szemem, amikor kibuggyanó könny homályosította el –, csak a családnevemet hadd válasszam meg később magamnak.

– Mi a kívánságod? – dőlt hátra Fyodor. Érdeklődve figyelte, hogy szedem össze magam a stresszoldó nevetés után, de szoknyám ráncainak igazgatásába merültem, nem akartam Fyodor lélekbe látó világos szemébe nézni.

– Lényegtelen – mondtam, hosszú ideje először tartózkodóvá válva vele szemben.

Szégyelltem, hogy egyáltalán kiszaladt a számon, mert magamnak is nehéz volt megmagyarázni: Fyodor maradt az egyetlen kapcsolatom, miután a hirtelen döntéssel mindenkit elvágtam magamtól, és hiába taszított az alliteráció, a Dominika Dostoyevskaya névnek kedves volt a hangzása.

Fyodor annyiban hagyta a sehová sem vezető beszélgetést. Talán tényleg nem érdekelte annyira, talán rájött magától. Utóbbi rossz kilátás volt, de ha akkor ránézek, biztos lehettem volna benne, hogy így van, megértés ült a szemében.

Fyodor kihasználhatta volna azt a huszonhárom órát, amíg Kuznyeckből elértük Szentpétervárra. Gyorsaság helyett a biztonság mellett döntött, így csupán egy átszállás várt ránk Moszkvában, sok óra múltán, addig kettesben voltunk a jól megválasztott kabinban. Fyodor nem akart nyomot hagyni magunk után. Minél kevesebb helyen szeretett volna velem megfordulni, így inkább közel két órával tovább maradt velem a vonaton, csak hogy ne kelljen leszállnunk egy újabb vasútállomáson.

Pár nappal korábban is része volt ebben az utazásban. Akkor ugyanilyen körültekintően járt el: senki sem tudta, hogy hol van, bizonyos híresztelések szerint rég távozott Oroszországból.

Nem ismertem őt, így erről semmit sem tudtam és Fyodor sem akarta velem megosztani. Csupán annyit mondott, hogy következő megállónk Moszkva, addig csináljak, amit szeretnék, csak lehetőleg ne menjek ki a fülkéből.

Szemmel tartott, felügyelete megsem volt szoros, egyedül arra ügyelt, hogy ne mozduljak mellőle. Amikor már messze voltunk Kuznyecktől, és az utolsó számomra ismert települések elmaradtak mögöttünk, Fyodor elővett egy tasakot idő közben levetett kabátjából és a mellettem lévő ülésre rakta.

– Tessék, vacsora. Az állomáson kapsz még enni – mondta, amikor felnéztem a könyvemből.

Kezdeti beszélgetésünk után nem erőltettem a folytatást, mert nem tudtam megszólalni, pedig rengeteg dolgot mondhattam volna. Olvasás közben igyekeztem rendezni a gondolataimat, de alig tudtam koncentrálni a szavakra, tizenöt-húsz percen át ugyanazt az oldalt bámultam.

Fyodor látta, mennyire küszködök az olvasással, de békén hagyott, őt nem zavarta a csend. Egyikünk sem érezte, hogy muszáj beszélnie, így csak a vonat zakatolása és a papír nesze töltötte meg a fülkét és Fyodor bensőjét is, miközben hol a kinti fák, házak és puszták váltakozó képét, hol a hasamnak támasztott könyv borítóját tanulmányozta.

Félretettem a könyvet és kibontottam a zacskót. Egy halom apró, édes péksütemény volt benne, amilyet minden városban lehet kapni, a tasakon látható felirat egy gyakori pékséget hirdetett. Közönséges finomság volt, de az illata eszembe juttatta a kihagyott ebédet.

Én nem csomagoltam ennivalót magamnak. Egyszerűen nem gondoltam át, hogy egy napig utazunk, mire megérkezünk Szentpétervárra, csak egy üveg ásványvíz volt a táskámban.

Zavarba jöttem feledékenységem miatt, de hálás voltam Fyodornak. Nem kellett volna gondoskodnia rólam, mégis megtette, amitől melegség támadt a mellkasomban.

– Köszönöm szépen – pillantottam rá, és miután kivettem egy süteményt, a zacskót felé nyújtottam. Fyodor furcsállta, mire biztattam: – Nem kérsz?

– Elég sokáig bírom étel nélkül – mondta kitérően. Szokatlan felelete lehervasztotta a mosolyomat, szemöldökömet is összevontam.

– Ez meg mit jelentsen? – Nem engedtem le a kezem, előrébb dőltem. A zacskó közvetlenül kettőnk között volt, hajam a szűk folyosón már Fyodor kinyújtott lábát érte. – Ha nincs neked is ennivalód, akkor egyél! Ez a legkevesebb, amiért gondoskodtál rólam!

– De ezt neked vettem – mosolygott olyan elnézően, mintha egy értetlen gyerekhez beszélt volna. Makacsságom láttán mégis elvett egy süteményt, elérve, hogy megnyugodjak, és hátradőltem, megszüntetve a Fyodor torkát szorongató közelséget.

Megleptem őt az önzetlenséggel. Nem voltak nagy tervei a gesztussal: csupán azért adott enni, hogy alapvető szükségleteimről gondoskodjon és sértetlenül szállítson el pétervári lakására. Az, hogy kedvességnek fogom fel, és hasonlóan kedvesen reagálok, nem várt jó volt számára.

Másnap reggelig össze voltunk zárva a fülkében, így a békesség mindkettőnknek kedvezett. Fyodor velem vacsorázott, utána csak csendben ültünk, míg az este ránk ereszkedett, és a fölöttünk lévő világítás erősebbé vált a halvány napsugarak fényénél. Fyodor arca visszatükröződött az üvegen, akkor is őt láttam, ha ki akartam nézni az ablakon. Végül behúztam a függönyt, hogy sápadt arca ne legyen az enyém mellett, a közelében nem tudtam megnyugodni.

A vonaton kellett töltenünk az éjszakát, de hiába voltunk hálófülkében, nem ígérkezett kellemesnek. Fyodor elutasította, hogy egyedül menjek mosdóba, mintha esélyem lett volna megszökni tőle. Nem gondoltam rá, hogy az épségemet félti, inkább az bántott, mennyire nem bízik bennem, mikor én kész voltam egész életemet a kezébe tenni. Fyodor mégsem bizalmatlanságot sugárzott, amikor halkan behúzta magunk mögött a fülke ajtaját, és kevéssel lemaradva a mosdóba kísért.

Az ajtó előtt várta, hogy végezzek, és egy egészen fiatal lánnyal tért vissza: letöröltem a sminkem és megmostam az arcom, mielőtt kimentem, mert többször nem akartam Fyodort ilyesmivel zavarni.

Nem szívesen mutatkoztam így előtte, Fyodor azonban nem lepődött meg, bármi zajlott le benne arcom láttán. Szépnek talált, szebbnek, mint amikor először látott. Gyakrabban feledkezett bele megfigyelésembe, mint addig, mert újabb érdekes részleteket fedezett fel rajtam.

Nem tudtam mellette annyira elengedni magam, mint szerettem volna: mégsem a szobámban voltam, ahol levehettem a cipőm, magam alá húzhattam lábam és nem kellett, hogy zavarjon a hanyag kontyba kötött hajam vagy az anyajegyek az arcomon, amit a smink el szokott takarni.

Azt hittem, túl izgatott leszek aludni, mégis, miután egy darabig nem beszélgettünk, elálmosodtam, és semmink sem akadt, hogy ébren tartson. Először jutott eszembe, hogy nem tudom meginni szokott reggeli teámat, hogy ez a reggel is a vonaton ér majd, és többé semmi sem lesz olyan, ahogy megszoktam a szülői házban, de szüleimre és megmaradt rokonaimra erőszakkal próbáltam nem gondolni.

Fyodor volt akkor mindenem, és úgy vigyázott rám, mintha számára én is az élet lettem volna. Óvatosan ért hozzám, amikor a kinyitott könyv már negyedórája érintetlenül hevert a combomon; félretette, az ülés sarkában hagyott hátizsákomat is megigazította, és a fejem alá húzta. Elaludtam éjfél után, ülve, a vonat ringatott álomba, Fyodor pedig lefektetett, lábamat is az ülésre tette, amikor észrevette.

Nem ébresztett fel, a fáradtság elhatalmasodott rajtam. Fyodor zavartalanul nézhette alvó arcom, a hajam, ökölbe szorított ujjaim, amivel a táska párját markoltam.

Fyodor levette a dzsekimet az akasztóról és a hátamra terítette, takaró helyett az óvott meg az éjszakától. Kényelmetlen, kemény ülésen feküdtem, de édes volt az álmom, mert elhagyott otthonom képe nem kísértett benne.

Sokáig meg se moccantam, Fyodor így unalomig nézhetett; csak akkor ért hozzám újra, amikor megfordultam, és a földre sodortam a kabátom. Újból rám terítette, hajamat félresöpörte az arcomból. Ezután egy darabig felhúzott lábam, lelógó, bő szoknyám fodrait és a hátamat látta, mert Fyodor sokáig volt ébren. Nem akart aludni, pedig a vonaton nem leselkedett ránk veszély, és én sem akartam megszökni tőle. Mégis maga elé nézett, a fülke egy-egy részletét, vagy épp engem vett szemügyre, és gondolkodott. Biztonságban voltunk a következő kilenc órára, de utána várakoznunk kellett Moszkvában, és még Péterváron is minél gyorsabban haza kellett vinnie.

Fyodor számított rá, hogy már kutatni kezdtek utánam. Átvizsgálják a pályaudvarokat és közlekedési csomópontokat: óvatosan kell velem mutatkoznia, nem ülhetünk órákon át tétlenül a moszkvai állomáson.

Nem szívesen vitt ki a városba, de ott nagyobb biztonságban tudhatott, mint máshol, legközelebbi rejtekhelyét mégsem akarta útba ejteni. Nem volt olyan védett, mint akarta; embereinek is nyilvánvaló volt, hogyha szükségük van rá, Moszkvában érdemes keresni.

Fyodor, amilyen gyorsan csak tudott, el akart tűnni velem a nagyvárosból. Éveket élhettünk volna le az egyik külkerületben észrevétlenül, mégsem akart kockáztatni. Nyugodt, de elérhető helyre akart vinni, ahol figyelhet rám, még ha nincs is a közelemben, erre a kikötőváros menedékhelye volt a legalkalmasabb. Fyodor nem készítette elő a fogadásomra, de a legalapvetőbb szükségleteinket kielégítette, a többiről ráért később gondoskodni.