Fyodor keveset tudott a képességemről, de ahhoz épp eleget, hogy felkeltse az érdeklődését, és az európai Oroszországból az isten háta mögé; Kuznyeckbe, majd néhány kilométerrel annál is délebbre utazzon.

Két napja volt a környéken, az időt a megismerésével töltötte. Próbálta kideríteni, hogy pontosan hol az áldott, akit meg akart szerezni magának, de, mert fiatalkorú voltam, és nem követtem el bizonyítható bűnöket, igen korlátozott adatok álltak rendelkezésére az áldottnyilvántartásban. Csupán azt tudta meg, hogy keresettje valahol Kuznyeck közelében van, húsz évnél fiatalabb és valószínűleg nő; minden mást nehezen és lassan szedett össze.

Meglepődött, amikor először élőben látott. Fyodor egy alacsony, vékony, hosszú hajú lányt vett észre, aki széllel dacolva kelt át az úton a park első padjai felé, és papírokat szorongatott a kezében.

Fyodor sokáig nézett utánam, mielőtt lassan elindult, menet közben felvéve a cetlit, ami kiesett a többi közül. Negyed levélpapír volt, rajta néhány görbe sor. Fyodor átfutotta az írást; megváltozott arccal hajtotta össze ismét a lap közepén, és jött oda hozzám, miután leültem, és a papírhalmot összerendeztem a térdemen.

– Elnézést, ezt elejtette – mondta a férfi, aki eltakarta előlem a szembántó napfényt. Felém nyújtotta a cetlit, de nem vettem el rögtön; először arcát, fényben fürdő haját, vékony ujjait vettem szemügyre. – A magáé, kisasszony? – mosolygott rám, elunva mozdulatlanságom.

– Igen, köszönöm – mondtam végre elvéve a papírt, és anélkül, hogy ellenőriztem volna, a kupac tetejére simítottam.

Vártam, vajon elmegy-e az a figyelemfelkeltő ember, miután több dolgunk nem volt egymással, de Fyodor nem mozdult mellőlem, ami kezdett nyugtalanná tenni. Tekintetem arcáról minduntalan kezére, végül oldalra, a Fyodor háta mögötti, üres útra siklott.

Papírjaimat kidobni akartam. Csak azért álltam meg, hogy meglazult cipőfűzőmet ismét megkössem, mégsem volt kedvem elereszteni az iratcsomót és felhúzni a lábam, amíg Fyodor is látta. Udvariatlanság lett volna, de egyébként sem akartam magam a kelleténél jobban kiszolgáltatni annak a lélekbe látó szempárnak.

Nagyon ritkán érintkeztem másokkal, így nem tudtam, hogy kellene vele viselkednem. Fiatal férfi volt, látszólag alig néhány évvel több nálam, de beesett arca, fáradt szeme alatti ráncok és sápadtsága még öltözékét leszámítva is kizárta, hogy egyetemista volna. Húsz és harminc közt bármennyi idős lehetett, mégis olyan kifogástalan udvariassággal szólított meg, mintha korban, státuszban azonosak lettünk volna; nem kezelt le egy te-vel, ahogy bárki más a környéken tette volna.

Annyira más volt, mint a többi ember otthon és a városban, de valamiben mégis hasonlított hozzám. Ahogy nézett, és tekintetem visszatért az ő szokatlan, ibolyaszín szemére, olyan komor kíváncsiság ült benne, amit magam is sokszor tapasztaltam.

Egyszerre gyönyörű és riasztó volt ez a férfi; mentem is, maradtam is volna, és ő, aki látta tétovázásom, csak mosolygott rajta. Mosolya nem volt barátságtalan vagy riasztó, de melegséget sem keltett; az ősz első leheletét hozó könnyű széllel együtt borzongatott, mikor már a hajam sem rejthetett el előle.

Nem bírtam szótlanságát. Hirtelen jött erővel fordultam felé, szálló hajamat kiseperve az arcomból, a szél emiatt ismét a papírokat tépte. Fyodor elkapta a felső lapot, és visszaadta, mielőtt elsodródott volna.

– Köszönöm – vettem el meggyűrve a papírt. Fyodor biccentett. – Mondja, mit óhajt?

Fyodor ezt a kicsi lányt bakancsban és bő, fodros szoknyában, remegő, magabiztosságot mímelő hangjával együtt az utolsó részletéig érdekesnek találta. Ismét valamilyen vers sodródott ki a kezemből, futólag rápillantott, mielőtt visszavettem.

– Szeretem a költészetet, kisasszony – mondta. Engedélykérő pillantást vetett rám, amit rövidesen megértettem: szeretett volna leülni mellém. A pad egyik széle felé csúsztam, módot adva rá anélkül, hogy felesleges szavakat ejtettünk volna.

Fyodor leült, vállára vetett őszi kabátja szétterült kettőnk közt, a fekete szövet a szoknyám szélét érte.

– Kíváncsi volnék, minden műve olyan-e, mint az – intett kezem felé –, amit olyan szépen fogalmazott meg a pusztulásról.

– Bármit látott is, az szemét – mondtam durván –, és nem vagyok költő, de jólesik, hogy ezek közül akármi tetszett magának.

Megjegyzését a költészetről figyelmen kívül hagytam. Tudtam, mire vagyok képes, és sehol sem voltam haikunak csúfolt verseimmel a valódi haikuírók és bármelyik hagyományos, klasszikus költő mellett.

– Ne dobja ki, kár volna érte – mondta Fyodor előrébb dőlve. – Ha meg akar tőle szabadulni, kisasszony, inkább adja nekem. Szívesen elolvasnám.

– Úgy tesz, mintha nem volna fogalma a valódi irodalomról – mosolyogtam, mert a furcsa beszélgetés kezdte háttérbe szorítani addigi félelmem. – Ismétlem magam, de mindez szemét. Szégyellném magam, ha bárki látná, kérem, ne akarja elolvasni. Író vagyok – nevettem a keresetlen őszinteség miatt –, ha egy hozam hasonlót lehet így nevezni. Abból ítéljen meg, amire büszke vagyok, de jobban teszi, ha helyettem valódi szerzők valódi művei felé fordítja a figyelmét, rám nem éri meg időt vesztegetni.

– Mégis, kisasszony – mondta Fyodor lágyan –, ha nem érné meg az időt vagy a figyelmet, már itt hagytam volna. Őszinte leszek, épp önt kerestem, mert beszélni akarok magával. Versei csak alkalmat biztosítottak, hogy megszólíthassam anélkül, hogy félelmet keltettem volna, tudom, hogy nem vagyok vonzó egy fiatal lánynak. Kérem – biccentett és összekulcsolta ujjait az ölében.

Fyodor nem mondott többet, megadta az esélyt, hogy feleljek. Talán azt is engedte volna, hogy szó nélkül felálljak, és otthagyjam a parkban, de jól tudta, hogy a hallottak elgondolkodtattak.

– Ki maga? – súgtam, pupillám kitágult, ahogy őt figyeltem. A mosolya kiszélesedett, miközben hozzám igazodva halkan ejtette a nevét:

– Fyodor Mikhailovich Dostoyevsky.

Semmit sem mondott vele, mégis összerezzentem, lenyűgözően hatott rám. Szép és ritka neve volt, felkeltette a figyelmem, mint szeme színe vagy ujjai legkisebb rezdülése; keze gyakran vonzotta a pillantásom, ölében összekulcsolt ujjai magabiztos nyugalmat sugároztak.

Fyodor is észlelte, mennyire lenyűgözött a fellépése. Nem volt normális, hogy az utcán két idegen ilyen nyíltan, bevezetés nélkül elegyedjen szóba, de én már nem voltam idegen számára, előzetes ismereteit beszélgetésünk tovább finomította.

Nem egy hozzám hasonló gyereket várt. Nehezen tudta meghatározni a koromat, akárcsak én az övét, és soha egyikünk sem kérdezte volna. Elhelyezett egy skálán a büntetendő és már egészséges vonzalom első harmadában, de klasszikus vonzalmat nem érzett irántam; intellektuális és racionális érdeklődés hajtotta, amikor igyekezett velem kapcsolatba lépni.

Sem fizikuma, sem célja nem engedte, hogy erőszakhoz folyamodjon velem szemben. Fyodor felette állt ennek, szavakkal, gesztusokkal is képes volt meggyőző lenni. E hatalmát gyakorolta rajtam, pedig alig néhány mondatot váltottunk egymással. Őszinteség mellett döntött, mert sok időt vesztegetett el, és minél hamarabb vissza akart térni a biztonságot jelentő nagyvárosba az én apró Alekseyevkámból.

– Maga D. I. V. kisasszony? – adta vissza a kérdést mindazzal, amit sikerült kiderítenie rólam. Várakozó pillantása, bár nem volt rémisztő, elakasztotta a lélegzetem. – A könnyebb folytatás miatt lenne szíves legalább a vezetéknevét megmondani?

– Vengerskaya – mondtam száraz szájjal. Eszembe sem jutott hazudni, pedig akármit kitalálhattam volna. Úgy tűnt, Fyodor észrevenné, ha nem vagyok őszinte, így meg sem próbáltam védeni magam. – Dominika Ivanovna Vengerskaya – mutatkoztam be neki, kifújva visszatartott, mély lélegzetem –, de kérem, mondja meg most már, mit akar tőlem és honnan tudta meg a nevem.

Fyodor egyre nyugtalanítóbb volt, fenyegetést egyelőre mégsem éreztem mellette. Gondolkoztam, próbáltam felidézni bárkit, akit köthetek nevéhez vagy arcához. Eredménytelenül, Fyodor addig tökéletesen idegen volt számomra.

– Magyar? – szólt meglepetten, különös érdeklődése után az első érzelemmel az arcán, amit, akárhányszor ejtettem ki a nevem, mindig viszontláttam.

Megráztam a fejem.

– Valamelyik felmenőm biztosan az volt, de én nem. Feledkezzen meg a nevemről. Maga nagyon ügyesen kerüli meg a kérdéseimet, Fyodor Mikhailovich – rendeztem össze a papírjaimat, munkát adva nyughatatlan kezemnek.

Fyodor nem erre számított tőlem, de elégedett volt: nem szerette a buta embereket, és engem addig nem talált annak. Megadóan hunyta le szemét, de mosolya nem kopott meg. Amikor újra felnézett, tekintetemet kereste, bizalomgerjesztő, meleg pillantással igyekezett távolságtartásomat enyhíteni.

Sokat megengedtem neki, utána hiába próbáltam visszakozni. Fyodor átlépte későn felhúzott falaimat; egymás mellett ültünk, lábunk és vállunk közt alig fél méter maradt. Máris közelebb volt hozzám, mint hosszú ideje bárki, mégsem zavart a jelenléte.

Félelmem elmúlt, amint tudatosítottam, hogy nem vagyok veszélyben. Nappal, egy út mentén voltunk, nem akadt hely, ahová elhurcolhatott volna, erőszakos ember benyomását sem keltette. Nem ismertem félre, de pontos képet sem alkothattam róla, és Fyodor is azon volt, hogy a saját benyomásait rendszerezze. Szemtelen, más szempontból viszont megfontolt és óvatos voltam, miután olyan könnyedén engedtem nyomásának. Változásaimat elemezte, közben sötét pulóverem apró mintáiba merült, pillantása alig látható pettyek közé veszett.

Látta, hogy fázom a korábbinál erősebben feltámadó szélben. Hosszú hajam fékezhetetlenül vágott az arcomba, egy-két karcsú tincs az ő vállát érte. Leseperte magáról, akkor először érintve a testem. Ebből semmit sem tapasztaltam, de Fyodornak hajam tapintása erősítette valódiságom. Még jobban elgondolkodva vizsgálgatott, ruhamintáim után az arcomat fürkészte.

– Vágyam volt megismerkedni önnel – szedte össze magát, kezét újra összekulcsolva az ölében. Fyodor természetesen beszélt, helyzetünket mégis, akárcsak én, nevetségesnek találta.

Ő volt az első, aki az iskolán kívüli komolyan vett. Szavai egy tanítót idéztek, de nem volt olyan szenvtelen, mintha felelni szólított volna.

– Dominika Ivanovna – mosolygott, mert tudta, hogy nem sokáig fog így szólítani –, munkát ajánlok. Szeretném magam mellett tudni önt a jövőben, és megvizsgálni a képességét.

– Maga orvos? Vagy más? – Szemem rá villant, majd ismét körbe. Felhúztam vállam, mintha a hideg ellen védekeznék, valójában mégis Fyodor szavaitól borzongtam.

Ő a fejét rázta és tovább mosolygott. Talán nyugtatni akart vele, de amíg nem beszélt, semmire sem ment. Zaklatottan néztem az utcát, vajon beszélgetésünknek volt-e tanúja.

– Nevezhet gyógyítónak – szólt vidáman –, és maga lesz segítségemre benne. Kérem – tette hozzá, mintha lett volna választásom –, hallgassa meg, mit szeretnék. Nagyon messziről jöttem idáig, hogy beszélhessek magával.

– Ha beszélgetésünk végig így folytatódik, egy klasszikus regényben fogom érezni magam. Jólesik az udvariasság, de kérem, most tegezzen. – Leraktam a papírkupacot az ölembe és felé nyújtottam a kezem. – Domi vagyok – néztem a szemébe, amikor Fyodor elfogadta a jobbom. Keze száraz és hűvös volt, mégis felforrósított az érintése, lágy, halk hangja pedig, ahogy a keresztnevét ejtette, tovább fokozta. – Beszélj világosan – kértem, küzdve, hogy szeme helyett legalább ajkára, állára nézhessek, hiába kezdett égni az arcom. – Miért hiszed, hogy van képességem?

– Ne hazudjunk egymásnak – mondta Fyodor, apránként levetve addigi szívélyességét. – Sejtem, hogy a szüleid nem tudják, vagy titkolni akarják, de nem mentesültél ettől a csapástól. Látom a szemedben a szégyent, hogy te is tudatában vagy, és próbálsz szabadulni – folytatta, bűvöletbe vonva halkságával. – Megszabadítalak, ha segítesz nekem, Dominika – borzongatta a testem, ahogy a nevemet mondta. Száraz szájjal, merev tekintettel néztem rá, bár úgy tűnt, egész életem látja a szememben óvatlanságom miatt. – Nemcsak azért a pár papírért lenne kár, ha elpusztulna.

Tudtam, hogy rám gondolt, anélkül, hogy kimondta volna.

– Nem ismersz, nem tudhatod – mondtam. – Kezdek az életem végére érni.

– Miért? – fordult felém. Összehúzta a szemét, arca elkomorodott. – A sorsod eldőlt, mi visz rá, hogy dacolj vele? Te, Isten földi mása!

Halk, gyöngyöző nevetése nem illett vonásaihoz, szavai is egészen összezavartak. Visszaadtam a kérdést, amit suttogásom ellenére is értett, és így felelt:

– Azt mondtad, író vagy. Közönséges halandók közül az író van a legközelebb Istenhez, mert képessége van semmiből életet alkotni. Világok vannak a kezedben. Nem bírod el talán a teremtés súlyát? Vagy az fáj, hogy nem tudsz kedvedre való világot létrehozni?

Fyodor nem volt őszinte. Mindketten tudtuk, hiába kért ő maga, hogy ne hazudjunk egymásnak.

Rémisztő és csodálatra méltó volt ez a férfi, mert szavai mintha szégyellt, magányos álmaimból szóltak volna. Gyakran jutott eszembe olyasmi, mint amiket mondott, és fájt, hogy ő, akit életemben akkor először láttam, milyen könnyen és pontosan tapintott rá a sok éves gondolatra.

Nem tartottam magam istennek, Fyodor mégis hitt a maga igazában. Megszánt vagy megunta hallgatásom? Végül mégis kegyelmezett és folytatta anélkül, hogy választ követelt volna.

– Nem a teremtés ajándéka, hanem az átok miatt vagy halálra ítélve, igaz? Kettőnkben valójában csak az áldott, hogy találkozhattunk egymással, minden mást értelmetlen áldottságnak nevezni.

– Mondd, Fyodor – szóltam, mintha egy fölöttem álló lebírhatatlan erő mozgatná a számat –, mi mindent tudsz még kiolvasni a szememből?

Fyodor nem vette rossz néven provokációmat. Mélyen, kutatón szemembe nézett, arcom vörösbe borult miatta.

Nem bírtam sokáig, akarata megtörte az enyémet. Lesütöttem a szemem, de amíg tartott, pillantása dermesztett és maga alá gyűrte a lelkem. Úgy éreztem, nem vagyok már ura a testemnek. Hagytam, hogy ez a remek megfigyelő olvasson bennem. Életem előtte hevert, néhány másodpercig teljes bepillantást nyert mindenbe, amiről nekem tizenhét éve volt tudomásom.

Nem lett volna szabad felkínálnom neki a lelkem, de elszállt a félelmem. Fyodor hatalmába kerített; olyan finoman és észrevétlenül kutatott bennem, hogy sokáig nem vettem észre. Később sem okozott fájdalmat, csak az ő nagysága és saját kicsinységem tudata kényszerített, hogy véget vessek neki.

– Üres vagy – mondta –, mindened ott hever szemétre való soraidban. Add nekem a lelked – nyújtotta a kezét, és tiltakozás nélkül adtam át neki a gyűrött papírokat.

Büszkeségem, öntudatom, énem maradéka feloldódott Fyodor olyan gyakran rajtam időző ibolyaszemében. Mindegy volt már, hogy szabadulok meg életben maradási igyekezetem minden kudarcától.

Fyodor felöltője belső zsebébe tette az iratcsomót és visszafordult hozzám, vörösre gyúlt arcomat, elnyílt ajkamat és hallhatóvá erősödő lélegzetvételemet csodálta.

– Ígérem, vigyázni fogok rá – mondta halkan –, és rád is. Sétáljunk egyet, Dominika – nyújtotta a karját, amit vonakodtam elfogadni.

Fyodor végül felhúzott a padról és én könyöke felett a karjába kapaszkodtam, de többé a cipője orrára sem mertem nézni. Szédültem, szégyelltem magam, a gyomrom fájdalmasan összezsugorodott, testemben szétáradt az izgalom és a gyengeség, ami a padról felállva is levert a lábamról.

Egyszerre izzadtam és vált érzéketlenül hideggé a kezem, így Fyodor ingét sem tapinthattam ki, hiába mélyedt felkarjába minden ujjam.

Fyodor vezetésével a parkot átszelő, világos útra botorkáltam. A túloldalán, ötven méterre sem a szomszédos utca, autók, a Kuznyeck felé duzzadó forgalom látszott, az oda vezető út mégis olyannak tűnt, mintha Fyodor és kiléptünk volna a térből egy olyan mikrokozmoszba, amiben csak mi ketten létezünk, és a valóság elérhetetlenül távol van tőle.

Vákuumba kerültünk, autók, emberek zaját nem hallottam a távolból, és Fyodor hangja sem jutott el hozzám az első néhány méteren. A nevemre figyeltem fel, mert annyira ritka volt, hogy valaki teljes nevemet, mint bizalmas megszólítást használja.

Fyodor, aki a park és egyben a város túloldalán lévő kávézó felé vezetett a hosszú, keskeny tó partján, lassabbra vette lépteit. Nyugodtan szeretett volna beszélgetni velem, melyre az utca nem volt alkalmas, de a csendes kuckót, ahol telente néha meghúzódtam, ha nem akartam otthon maradni, szintén nem találta jónak.

Falunk épp csak akkora volt, mint egy nagyobbacska lakótelep Kuznyeck belvárosában. Bárhová mentem a tavat körülvevő tíz-tizenkét utca közt, ismerősbe botlottam; ugyanez igaz volt a városra is, ahová középiskolába jártam.

Fyodor bárhol mutatkozott velem a környéken, feltűnést keltett, személyét az enyémmel könnyű volt összekapcsolni. Mégis kénytelen volt beszélgetni velem valahol, ahol magunk lehettünk, és ehhez nem vihetett a városban bérelt átmeneti szállására. Tudta, hogy erre nemet mondtam volna, és nem ért rá szándékai tisztaságát bizonygatni. Fyodor könnyedén gondolkodott egy hozzám hasonló fiatal lány fejével, ahogy az emberek reakcióit általában is pontosan megjósolta.

Váratlan jó volt, hogy elfogadtam a karját és vele tartottam, nem kellett lekönyörögnie a padról. Érintésem, kabátjához simult vállam elesettség és naivitás érzetét erősítette, ellensúlyozva korábban feltételezett értelmem és gyanakvásom.

Nem bíztam benne, de mennyire akartam! Vonzott, hogy azt mondta, megóvja a lelkem, mert én akkor már képtelen voltam. Éreztem, hogy meghalok, amint egy percre magamra maradok gondolataimmal, így féltem tűnődni, csak megkezdett, soha el nem készült történetfoszlányok, verssorok, elolvasott könyvek kavalkádja, ellenpontként saját halálom, öngyilkosságom mikéntje járt a fejemben.

Észrevétlenül tudtam egyikből a másikba csúszni, mikor minden értelmetlennek és elérhetetlennek látszott: tagadtam, mégis kezdtem biztos lenni benne, hogy kiírtam magam, egy darabig semmilyen elmondásra váró történet nem maradt bennem. Fyodor így felüdülés volt, mert hangja, arca, lénye megérintette a zugot, ahonnan inspiráció öntött el. Más, forró érzéseket is hozott magával, amik alkoholként szédítettek el.

Ritkán ittam, rosszul bírtam az alkoholt, Fyodor mellett mégis megrészegültem. Bizonytalanul követtem; a földet puha felhőcsomónak éreztem talpam alatt, túl légies volt, hogy megtartson, ezért még erősebben kapaszkodtam Fyodor karjába.

Szavai az átkozottságról úgy hatottak, mintha erősebb, jobb, hatalmasabb önmagam beszélt volna. Bíztam ebben, mert olyan hasonló volt hozzám; nem tudhattam, valóban úgy gondolja-e, vagy csak kitalálja, hogy megnyerje szimpátiámat.

Fyodor igazat beszélt, de arra is vágyott, hogy ne legyek olyan bizalmatlan. Könnyebb dolga volt, ha egyenesen beszélhetett velem, azt azonban nem várhatta, hogy mindent azonnal elhiszek neki és önként lépek szolgálatába, mintha ő kényszerítő képességem fizikai formája lett volna.

Fyodor megszólított, halkan, ahogy a szél zörgette a leveleket a fákon.

– Élj még egy kicsit – kért –, és ne nézz rám ilyen halálra váltan! Töltsd meg magad, és tedd vissza a lelked a mellkasodba valamivel, amitől nem fogsz verseidhez hasonló könnyedséggel megválni.

– Mit vársz tőlem?

– Élj és figyelj rám – szólt –, és ha végül nem is értesz meg engem, esküdj meg, hogy erről a napról soha senkinek nem fogsz beszélni.

– Ez egy falu – nevettem anélkül, hogy tényleg boldog lettem volna. – Fyodor, itt semmilyen titkod nincs biztonságban.

– Tudom – mondta ő –, ezért fogunk innen hamarosan elmenni.