Jin Zixuan a gondolataiba merülve sétálgatott a lakosztálya közelében lévő ösvényen. A kis út egy kellemes bambuszligetbe vezetett, de meglepően hamar leszállt az est, így Jin Zixuan úgy döntött, vacsoráig visszatér a szobájába.

A sötétség védelmezően ölelte körbe a férfit, elrejtve bő ujjú köntösének arany hímzését és a puha, fekete tincseket, amelyek bonyolult elrendezésű copfba fogva hullottak le a hátára. Jin Zixuan szerette az éjszakát: elrejtette őt a világ elől, és végre csak önmaga lehetett. Ez ritkán adatott meg neki.

Pedig Jin Zixuan csak egy átlagos ember volt, és ezt tudta magáról, bár gyakran elfeledtették vele a körülmények. Senkinek sem sikerült lehámoznia róla a rang, a vagyon és a család rétegeit, amelyek egyszerre voltak páncél és börtön – s Jin Zixuan maga is hajlamos volt ezek mögé burkolózni, és olykor el is hitte, hogy ez a valódi énje. Pedig tisztában volt vele, hogy legbelül nem több annál a koldusnál, amelybe nemrégen futott bele az országúton, amikor a sikeres Naplövés Hadjárat utáni utolsó tennivalókat végezte a klánjával.

Páncél volt, mert megvédte csupasz, ösztöni lényét, amely nem tudott volna védekezni a külvilág támadásai ellen. Börtön, mert el is fojtotta azt, és előrefurakodott az emberek szemében, elérve, hogy Jin Zixuan ne legyen több, csak a gazdag és hatalmas Jin klán nagyképű örököse. A férfi maga sem tudta, szereti-e a helyzetet, amibe született vagy sem.

Az este elmélyült. Jin Zixuan halkabbra fogta a lépteit, hogy a finom selyemtopánkák ne kopogjanak úgy a fapallókon, mert ebben az órában nincs helye hangos zajnak; a kabócák halk, folytonos ciripelése, a fák levelei közt surranó szél zizegése, és az aljnövényzet zörejei veszik át az uralmat a hangok országában, leváltva trónjáról az emberi morajt. Persze amint közeledett a többi épület felé, Jin Zixuan egyre hangosabban ki tudta venni a készülő vacsora hangjait, a szolgák kiáltozását és az edények csörgését. A zaj felettébb idegesítette, de nem tudta elcsendesíteni, ebben még őneki sem volt hatalma.

Jin Zixuan mélyet lélegzett. Az éjnek van egy sajátos illata, s amikor megérkezik, az ember tudhatja, hogy igazán vége van a napnak, ez a leírhatatlan, friss, mégis otthonos, szél- füst- és titokszagú levegő jelzi minden élőlénynek, hogy ideje nyugovóra térni, vagy, mint a bagoly esetében, hogy kezdődik a vadászat. A férfi tüdejét eme különös illat mellett a jól ismert, keserédes vágy töltötte meg, amely egyszerre volt forró és jéghideg: annak a vágya, hogy valaki ismerje ezt a rejtett ént és úgy lássa őt, amilyen.

A férfinak lett is volna egy jelöltje, de tudta, hogy a lány egyáltalán nem kíváncsi rá.

Jiang Yanli a tökéletesség mintaképe volt a szemében. Kedves volt, melegszívű és okos, gondoskodó, édesen nevetett, kiválóan főzött… Jin Zixuan el sem tudta hinni, hogy gondolhatta egykor ezt a csodás lányt átlagosnak. Minden alkalommal, amikor találkoztak, a férfi szíve meglódult, és folyékony arany öntötte el. Önmagát is meglepték azok az érzések, amelyek feltámadtak benne Jiang Yanli irányába, és már nagyon-nagyon bánta a felbontott jegyességet. Remélte, ó, milyen csodálatos volna, ha lehetne tenni valamit az ügyben! Jin Zixuan el sem tudott volna képzelni annál nagyobb boldogságot, ha a karjában tarthatná a lányt… Persze, arra semmi garancia nincs, hogy ő is viszontszereti. Jin Zixuan önkéntelenül felsóhajtott. Mit tegyen?

Hűs szellő sútt végig a környéken, besurrant a férfi köntösébe, végigborzongatva a hátát. Jin Zixuan összehúzta magán a ruhát és gyorsított léptein. Már nem volt messze a lakosztályától, és alig várta, hogy beléphessen a melegbe.

Az est azonban pajkos teremtmény. Könnyedén bevonzza az ember lényét, és roppant nehéz szabadulni belőle. Jin Zixuan azon kapta magát, hogy megáll, felemeli a fejét és a fehéren derengő holdat figyeli. Fejét hátrahajtva szagolt bele a levegőbe. Hirtelen nagyon aprónak érezte magát. Hiába volt ő Jin Zixuan, gazdag és híres, az este emlékeztette rá, hogy nem több egy puszta embernél. A nappallal ellentétben, ahol az emberek azt tesznek, amit akarnak, az éjjel igazságosabb, de szigorú uralkodó, s nem tartja hosszú gyeplőn az alattvalóit. Amikor beköszönt a sötétség, mindenki egyenlő. Egyedül az élet és a halál számít, az álmok összemosódnak a jövővel, az emberek titkos kéréseket és kérdéseket suttognak bele a semmibe. A bűnök, s egyben a tisztaság napszaka ez, és az este a felvezetés. Amikor az egész világ, emberek, álltatok és növények felkészülnek, és minden kezdetét veszi.

A várakozás, az eljövendő titkok órája, és Jin Zixuan hirtelen sürgető vágyat érzett arra, hogy tető alá kerüljön. Megrémült attól, amitől minden épeszű fél, hogy idejekorán elragadják az éjszakai gondolatai, tettei, melyeket jobb titokban tartani és eltemetni, amíg másnap reggel megjön az ember esze. Éjjel ezért veszélyes cselekedni, mert hirtelen vakmerőbbek és tagadhatatlanul ostobábbak leszünk.

Jin Zixuan visszasietett a lakosztályába. Megkönnyebbült kis sóhaj bukott ki ajkai közül, amikor a lámpás az arany-fehér berendezésen megcsillanó fénye körbeölelte és megóvta az sötéttől, amely morogva hátrált, nem tudta legyőzni erősebb testvérét.

A férfi leült az ágya szélére. Bizonyára hamarosan jönnek egy szolga, hogy hívja vacsorázni.

Várt, várt, de még nem jött el érte.