Felix teljesen céltalanul, üres elmével bolyongott a palota tágas folyosóin. Későre járt már az idő, a hold ezüst fénye már magasról tört be a sötét termekbe, viszont a herceg képtelen volt álomra hajtani a fejét, így amellett döntött, hogy tart egy kisebb körutat otthonában. A már megszokott krémszínű kardigánt ölelte magára, bár nem lehetett azt mondani, hogy olyan hűvös lett volna. Kíváncsian pillantott ki az ablakon, szemlélte az éjszakai udvart, felfedezte, amint egy alacsony alak átsiet a murvával szórt úton, de nem foglalkozott vele túl sokáig, hiszen valószínűleg csak őrségváltás volt.

Egy idő után ismét ráfordult a királyi gyerekek folyosójára. A szülők külön részen laktak, bár erre Felix sosem talált logikus magyarázatot. Elhaladt Hyunjin ajtaja előtt, ahol alul egy sárga fénycsík szűrődött ki és eljátszott a gondolattal, hogy betér fogadott testvéréhez, végül inkább mégis tovább haladt. A következő ajtó már az ő szobájába vezetett, kezét a kilincsre fektette, viszont a folyosó végéről, bátyjától természetellenes hangokat hallott ki. Villany nem égett bent, így a fiú végül szemöldökeit ráncolva tette meg a maradék pár lépést addig. Egy kis ideig hallgatózott, de mivel nem tudott képet kapcsolni a hangokhoz, végül benyitott.

Keze azonnal a villanykapcsolóra csúszott, majd ahogy fénybe borult a tágas helyiség, felnyikkanva tapasztotta tenyerét szemeire. Ugyan a takaró eltakarta a részleteket, Felix képzelőereje azonnal összerakta miért is támaszkodik Chan a matracon elterülő Minho felett. Az idősebb Lee ajkain egymásba folyó káromkodások szöktek ki, amit a matrac nyikorgása színesített. Felix nem mozdult, lefagyva állt ott a küszöbön egészen addig, amíg testvére erőteljesen rá nem parancsolt, hogy ugyan, szíveskedjen már becsukni az ajtót.

- Mit keresel itt, Lix? – hallatta hangját Minho a szekrény felől - Végig befogott szemekkel akarsz ott ácsorogni? – fújtatott kissé idegesen.

- Köszönöm szépen, nem vagyok kíváncsi hogyan néztek ki meztelenül – nyögött fel fájdalmasan. Vakon oldalazott el a kanapé és a fotelek irányába, majd az egyik fotelba felkucorodva tartotta továbbra is összeszorítva szemeit is. Kellemetlen borzongás rázta meg a testét, viszont ezen hamar túl téve magát sóhajtott fel – A rohadt életbe, oda a gyerekkorom.

- Francnak nyitsz be más szobájába az éjszaka közepén! – vágott vissza testvére, mire a fiatalabb morcosan ráncolta össze a homlokán – Már felöltöztünk, kinyithatod a szemed – sóhajtott fel beletörődően Minho. A kisebb óvatosan nyitotta fel először bal szemét, majd, amikor már biztonságosnak találta a környezetet, pár pislogás után mérte végig a két férfiút. Bátyja egy köntösbe bújva járt fel-alá a szőnyegen, miközben Chan valamivel nyugodtabban gombolta be fehér, kissé már összegyűrődött ingét az ágy szélén ülve.

- Talán, ha közlöd, hogy éjszakánként torna órákat tartasz Channal az ágyban, nem jöttem volna be – fonta össze karjait mellkasa előtt – A franc gondolta volna, hogy mással bújsz ágyba, miközben Yanli hercegnővel szervezed az eljegyzésedet. Úgy utállak – játszott sértettséget a fiú – Miért nem mondtad el?

- Senki nem tudhatta. Én vagyok a trónörökös, mi történne szerinted, ha kiderülne, hogy majdnem három éve a palota tanítójával vagyok?

- Már három éve? – szökött feljebb három oktával Felix hangja a kérdés feltételével, miközben kirántotta háta mögül a díszpárnát, majd teljes erőből testvére felé hajította – Az ég áldjon meg, legalább nekem elmondhattad volna! Ennyire nem bízol bennem? – telepedett most már valódi megbántottság mellkasára. Kiskoruk óta közel állt egymáshoz a testvérpár és a kisebb valóban hitt abban, hogy bíznak annyira egymásban, hogy nem szükségesek a titkot közöttük. Megértette, pontosan tudta miért is volt erre szükség, mégis azért kissé rosszul esett neki.

- Lix, értsd meg, hogy nagyon óvatosnak kellett lennünk. Nem arról van szó, hogy ne bíznék meg benned teljes szívemmel, viszont itt nem csak rólam van szó. Tudom, hogy nem mondtad volna el senkinek, de ha csak fél füllel is akár meghallja valaki, az Chant is veszélybe sodorja és ezt nem kockáztathattam meg – lépett testvéréhez Minho, hogy elé guggolva tudjon a szemébe nézni. Íriszei aggódalomtól és bűntudattól csillogtak, így Felixből elég hamar elpárolgott a kellemetlen érzés. Egy sóhaj szakadt fel belőle, vállai kissé előre estek, majd először bátyjára, végül Chanra emelte a tekintetét. Mind a kettőjüket nagyon szerette, azt akarta, hogy boldogok legyenek és egyáltalán nem bánta azt, ha egymásban találták ezt meg. Segíteni és támogatni szerette volna őket, így végül csak kurtán biccentett egy aprót.

- Jó, nem harapom le a fejeteket, de követelek egy nagyon részletes beszámolót mindenről – mutatta fel fenyegetőleg mutatóujját, mire mind a két idősebb elmosolyodott – Nem most. Holnap te korán reggel elutazol, nem hiszem, hogy addigra végeznénk három év részletezésével, viszont amint hazajössz, ajánlom, hogy ez legyen az első dolgot! Most én megyek, lefekszem, ti pedig fejezzétek be, amit elkezdetek vagy bánom is én – állt fel a fotelból és még futólag hallotta, amint Minho utána kiált egy „idiótá" -t mielőtt kisiethetett volna az ajtón. Ahogy bezáródott mögötte a falap, reszketeg sóhaj szökött elő ajkai mögül. Szemeit lehunyva számolt el magában ötig, majd csak ez után indult meg saját szobája felé. Nem rágódott ezen a kissé nagy titkon. A testvére boldog és neki csakis ez számított. 

Tizenharmadik kérdés -whenmoonrises -hoz szól - beszél vele

békén hagyja

Pihenjetek sokat a hosszúhétvége során, remélem csodálatosan fognak telni a napjaitok!♥