Changbin szemeit lehunyva pihent a szobában lévő egyetlen széken és közben térdén dobolt az ujjaival. Először kisujja érintette egyenruhájának anyagát, tompa koppanást hallatva, majd sorban követte gyűrűs-, középső-, és mutatóujja egyre erősebb hangot idézve. Párja még mindig nem ért vissza, emiatt pedig ő egyelőre még nem is panaszkodott. Kimerült volt, hosszú hét állt mögötte, így élvezte azt, hogy végre kicsit egyedül lehetett a csendben.

- Sajnálom, sokat vártál rám? – hallotta meg a mély, kellemes orgánumot az ajtó nyílásával egy időben. Seungmin külseje kissé szétszórt volt, haja ezer felé állt, ruhája elfordult rajta és egy halom papírt szorított a mellkasához. Sietve rúgta le magáról a csizmáját, majd lépett a katonához, hogy egy futó csókban részesíthesse.

- Nem tudom, nem igazán figyeltem, de nem hiszem – vallotta be az idősebb. Tekintetével végig követte, amint az érkezett az ágyra hányja papírjait, hogy ezt követően ő is elnyúlhasson a bútoron keresztben, viszont a választ hallva kissé felemelkedve pillantott barátjára. Íriszein aggódalom futott át és ülő helyzetbe lökve magát mérte végig Changbint.

- Fáradtnak tűnsz. Minden rendben? – kérdezte összevont szemöldökkel. Előző hóbortossága, mintha tova reppent volna és csak a féltő érdeklődés maradt volna a helyében. Changbin lágyan elmosolyodott, felállt az addigi helyéről, majd Seungmin előtt ült le ismét a padlót borító szőnyegre. Fejét a kisebb combjára hajtotta és úgy karolta át vékony derekát.

- Csak hosszú hetem volt. Volt egy kis gond az újoncok között és mivel vezető vagyok, nekem kellett megoldani – sóhajtott fel fáradtan, miközben a fiatalabb sűrű, fekete tincsei közé túrt. Az idősebbnek jól esett ez a gyengéd törődés. A kapcsolatuk túlságosan bonyolult volt, ritkák voltak az ilyesfajta megnyilvánulások. Seungmin nagyon zárkózott volt, már az is meglepőnek bizonyult, hogy egyáltalán a próbálkozásba beleegyezett. Nehezen mutatta ki az érzelmeit, viszont Changbin ezt nem bánta; türelmesen várt és megtett mindent azért, hogy a másik komfortosan érezhesse magát egyszer a nyílt érzelmek kimutatásához is.

- Miért nem szóltál? Segítettem volna.

- Ugyan, nem rángathattalak bele ebbe. Az őrség és a katonaság az én fennhatóságom alá tartozik. Rosszabbal is néztem szembe, mint pár neveletlen kölyökkel – vont vállat és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát – Hogy telt a megbeszélés? – érdeklődött inkább. Kíváncsi volt, hogy miért is húzódhatott el ennyire, pedig Minho, ha csak tehette, a legrövidebben lezárta ezeket. Nem kedvelte az ilyen összeüléseket, ő inkább a tettek embere volt, ami egyszerre számított pozitív és negatív tulajdonságnak is.

- Lehetett volna rosszabb is – vont vállat a kisebb, viszont Changbin figyelmét nem kerülte el az, ahogy izmai enyhén megfeszültek kezei alatt – Figyelj, szeretnék tőled kérdezni valamit – kezdett bele kissé idegesen és ezt látva az idősebb elhúzódva tőle szentelte neki teljes figyelmét. Türelmesen megvárta, amíg kedvese összeszedi a gondolatait és csak csendben vizsgálta a vonásait – Megint el kell utaznom. Minho azt szeretné, ha vele tartanák, hogy hivatalosan is megkérje Yanli hercegnő kezét. Nem a legjobb a viszony a nyugati országokkal és a segítségemet kérte.

- Értem – bólintott aprót a katona a magyarázkodás után – Mennyi ideig leszel távol? – kérdezett rá, hiszen szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy ismét távol lesznek egymástól, mikor nem is olyan régen tért haza Seungmin.

- Erről lenne szó – sütötte le a pillantását zavartan – Szeretném, ha velünk jönnél. Szükségünk van a védelemre, egyébként is jöttek volna velünk őrök, de... - akadt meg egy pillanatra – Nekem szükségem van rád. Természetesen nem kötelességed beleegyezni, itthon is maradhatsz, viszont örülnék, ha te is elutaznál velünk – ejtette ki akadozva a szavakat, Changbin pedig annyira megdöbbent a kérést hallva, hogy mozdulatlanná dermedt. Azelőtt még egyszer sem ajánlotta fel a közös utat, jobb szeretett egyedül dolgozni, nehogy bármi is elterelhesse a figyelmét.

- Persze, elmegyek veletek – jelentette ki határozottan, amikor sikeresen felrázta magát a döbbenetből – Igen, hogyne – nevetett fel hitetlenül és feltérdelve ölelte ismét át Seungmint. A férfiúból is előtört egy rövidebb nevetés, ahogy ő is az izmos test köré fonta vékony karjait és felhúzva az ágyra párját feküdt el a matracot. A katona szívében meleg boldogság lobbant fel, rég nem érzett olyan erős örömöt, mint akkor, a kisebbet ölelve.

Tizenegyedik kérdés RoseBlue00 - beszél vele

távolról figyeli

Hello, babies! Szóval, gondolkoztam - tudom, öreg hiba - és szeretném kikérni a véleményeteket. Őszintén szólva most kissé megijedtem, hogy kissé túl vontatottnak tűnhet a történet. Én nagyon szeretem így írni, hogy valamivel lassabban bontakozik ki egy-egy szál, ezen nem igazán szeretnék változtatni - persze, ha a számotokra így túl lassú, kicsivel lehet változtatni rajta -, viszont mivel nekem komfortosabb olyan karakterekkel, párosokkal dolgozni, akik már kapcsolatban állnak, lehetséges, hogy így nem annyira élvezhető, hiszen, ahogy én látom, az olvasók jobb szeretik a kialakuló szerelmeket és nem a meglévőket és igaz, ezt már befolyásolni így a közepén nem lehet, szeretném kikérni a véleményeteket, hogy tudjam, a későbbiekben tudjam mikkel és hogyan dolgozzam, akár egy következő applynál. 

Legyen csodálatos hetetek és igyatok sokat, vigyázzatok, nehogy leégjetek és napszúrást kapjatok ebben az undorító meleg időben♥