Chan teljesen otthonosan érezte magát a legidősebb herceg szobájában. Cipőjét levetve, ingjének felső két gombját kibújtatva a helyéről ült fel az ágyra és hátát a falnak vetve figyelte az öltözködő fiút. Nem szólalt meg, csak csendben élvezte a látványt, bár gondolatai eközben több helyre is elkalandoztak. Főként a bál körül forgolódtak a benne megfogalmazott szavak, de a kimondásukig még nem jutott el. Tudta jól, hogy Minho is hasonló képpen el van merülve a maga képzeteiben, így már csak amiatt sem akarta hallatni hangját, nehogy kiszakítsa őt, bármivel is volt elfoglalva.

- Esküszöm, egyszer meg fogok őrülni – motyogta a herceg, ahogy már egy lengébb öltözékkel mászott fel hatalmas, vörös ágyneművel megvetett ágyára és a tanítót megközelítve ejtette fejét a mellkasára. Chan nem habozott átkarolni a vékony testet, hogy ezzel is egy kicsivel jobban magához húzhassa. Nem panaszkodott a közeledésért, sőt sokkal inkább hálás is volt érte; hiányzott neki, hogy ennyire közel érezhesse őt.

- Nem ment jól a megbeszélés? – az óvatos kérdés közben az idősebb kedveskedően kezdte el simogatni párjának hátát, hátha ezzel képes enyhíteni a benne tomboló feszültségen. A kísérlet hatásosnak bizonyult, Minho vállai fokozatosan lazult el, bár a megterhelt sóhaj másról árulkodott. Chan soha nem vett részt a megbeszéléseken, de ez nem volt meglepő. Hiába volt az egyik legintelligensebb személy a palotában, ő mégis csak egy tanító volt. Tisztában volt a politikával, valószínűleg jobban is, mint egy-két ott ülő, viszont ő soha nem vágyott ebbe. Neki nem volt való az irányítás, számára a tudás volt a legfontosabb és annak az átadásan, az pedig, hogy a hercegeket, illetve nemeseket taníthatta a palotában, sokkal boldogabbá tette, mint a háborúk tervezgetése.

- Megint a királyné választás volt a vita téma – sütötte le szégyenkezve szempilláit a kisebb. Ezt lehetett a legérzékenyebb téma alapnak mondani, amit csak felhozhattak. A fiú szerelmes volt – ó, de még mennyire, hogy az volt –, de a személy, aki birtokolta tulajdon szívét, nem volt a választható személyek között. Ő kitartott a döntése mellett, viszont Chan féltette; miatta kockára teszi a trónra való kerülését és ez nem igazán tetszett neki. Szerette a herceget, jobban, mint bármit vagy bárkit az egész földkerekségen, de mégis csak egy olyan helyen, olyan korban éltek, ahol nem volt helyén való kapcsolatuk, hiába a legőszintébb volt, amit valaha láthatott az ember.

- Te is tudod, hogy jót akarnak neked. Édesanyád is nagyon jó hatással volt apádra és arra, ahogyan az országot irányította – cirógatta tovább a férfiút, miközben lelki szemei előtt megjelent a királyné. Hónapok óta nem látta már a nőt, hiszen egyre többször betegeskedett, így a szobáját is alig hagyta el. Chan teljes szívével tisztelte a hölgyet, a törékeny test mögött hatalmas szív és még annál is nagyobb kitartás lakozott. Az ország minden lakosa szerette őt, vagy legalábbis túlnyomó részben így volt, aki pedig esetlegesen nem így vélekedett róla, nem igazán adta mások tudtára.

- Az lehet, de nekem itt vagy te, szerintem még jobb hatással is vagy rám, mint bárki képes lenne – horkantott fel Minho, de vonásait hamar ellepték ismét a borús felhők – Azt hiszem van valami, amivel meg lehetne ezt oldani, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez neked is tetszene – vallotta be feszengve. Az idősebb ajkain szelíd mosoly jelent meg ennek láttán, nagyon jól tudta, hogy a herceg azonnal elvetné az ötletét, ha ő nemet int rá, ő mégis teljes egyetértését adta.

- Megkéred őket, hogy hagyj legyen a vörös ruhás lány a bálról a királyné, de egyébként csak álcának használnád – fogalmazta meg az ötletet még a kisebb előtt. A barna hajú férfiú meglepetten kapta fel a fejét ezt hallva, de párja továbbra is csak mosolygott – Ismerlek, herceg. Mindig tudom mit forgatsz a fejedben és a bálon elég sok időt töltöttél azzal a lánnyal.

- Nem akarok vele együtt lenni – ingatta meg a fejét ismét felvéve egy görcsösebb tartást – Kihasználni sem szeretném őt, de nem látok más megoldást. Ő volt az egyetlen, aki...

- Tudom – szakította félbe még mielőtt túlságosan is belelovalta volna magát a magyarázatába. Chan egyáltalán nem volt dühös, sőt már napok óta ő is elmélkedett egy hasonló megoldáson. Nem akarta elveszíteni szerelmét, nem örült volna annak, ha más oldalán látja, de nem tehetett mást, támogatni fogja a herceget, ott, ahol csak kell.

- Nem is zavar?

- Te fogod irányítani ezt az országot és királyné nélkül ez nem fog menni – ingatta meg a fejét az idősebb. Nála jobban senki nem volt tisztában a történelemmel, azzal miként reagáltak az emberek egyes helyzetekben, így azt is pontosan tudta, hogy nem volna jó ötlet, ha párja egyedül ülne a trónon, még akkor sem, ha áll mellette valaki, akiről nem tudhatnak mások.

- Az elejétől kezdve őszinte leszek vele – jelentette ki határozottan, csillogó íriszekkel Minho – Azt akarom, hogy tudjon rólunk, tisztában legyen azzal, hogy ő csak egy álruha lenne és ha így nem akarja elfoglalni a helyet mellettem, akkor nem fogom erőltetni. Teljesen az ő döntése lesz.

- Túl nagy szíved van, hercegem – mosolygott Chan a kisebbre, ahogy tenyerét az arcára fektette. Párja habozás nélkül, lehunyt pillákkal simult bele az érintésbe, ezzel még inkább kiszélesítette a görbületet – Ahogy szeretnéd, de szeretnék ott lenni veled, amikor beszélsz vele. Jobb, ha tudja kinek fog menedéket nyújtani, amikor belemegy.

A negyedik kérdés RoseBlue00 -hoz szól - segít neki

átlép rajta

Valaki nem akarja felolvasni helyettem a ballagásomra írt búcsúbeszédet? Nem nekem való a szereplés:((  Remélem nyugalmas hétvégétek vanvolt és sikerült a lehető legjobban kipihenni magatokat!♥