Hyunjin egy könyvvel a kezében sétált végig a palota kacskaringós folyósóin, amíg el nem érte az udvart. Kint virágillattól volt nehéz a levegő, de ő ezt egyáltalán nem bánta – még sok év távlatából is lenyűgözte a kert. Nem ilyen helyen nőtt fel, szegény családból származott, ott minden szürke volt és kietlen, az ottani kertben pedig minden színes és élettel teli. A fogadott herceg még mindig értette, hogy pontosan mit is keres ott. Igaz, a szülei meghaltak, kivégezték őket, de emiatt még a királyi családnak nem lett volna kötelessége befogadni a gyermeküket; nem így volt szokás. Talán csak a királyné jó szíve miatt került oda, megsajnálta.

Ezeket a gondolatokat inkább egy fejrázással elhessegette és inkább egy padra letelepedve kezd el olvasni, amíg Jisung megjelenésére vár. Kedvelte a szolgálófiút, életvidám, bohókás volt, teli energiával és hatalmas szívvel. Szerette vele tölteni az idejét, így igyekezett mindig úgy alakítani kettejük helyzetét, hogy együtt lehessenek. Egy jó barátot talált benne, hiába ápolt jó kapcsolatot a királyi fivérekkel is, a szőke szolgáló valahogy közelebb lopta magát a szívéhez.

- Megjöttem, felség – a dallamos megszólítást hallva, Hyunjin mosolyogva szakította el a tekintetét az addig olvasott sorokról. Zavarja a megszólítás, már nem egyszer szóvá is tette, hogy engedje el ezt a formális megszólítást, viszont a fiú makacsul kitartott a rang megnevezése mellett, pedig az idősebbet még nem is lehetett igazán hercegnek titulálni.

- Ez gyors volt – jegyezte meg inkább dorgálás helyett. Nem volt meglepő, Jisung mindig úgy szedte a lábait, mintha menekülni akarna valami elől. Hyunjin sosem értette mégis hová rohan állandóan, de végül beletörődött, hogy a kisebb mindig úgy tekint az időre, mintha le lenne maradva. A többi szolgálóra is jellemző volt ez, egy idő után már megszoknia is sikerült ezt a forgatagot maga körül.

- Mit olvas, Hwang herceg? – a szőke hajú fiú megkerülve a padot állt meg mosolyogva beszélgető partnere mögött. Hosszú, csontos ujjai fésűként szolgálva szántottak végig a vállig érő, éjfekete hajkoronán, majd gyengéden látott munkához, hogy fonatokat készíthessen bele. Ruhájának zsebébe rejtett arany, illetve fehér szalagokat is, amiket beléjük szánt – jelkép a királyi család színeivel. Az árva fiú lehunyt szemekkel döntötte hátát a pad támlájának, hogy könnyebb munkát biztosíthasson a szolgálónak, viszont a megszólításra fintorba futott szépen ívelt orra.

- Nem vagyok herceg, Jisung – sóhajtott fáradtan – Egy családtagom sem tartozott királyi családhoz semmiféle ágon, ne hívj így. Hyunjin, egyszerűen csak Hyunjin vagyok.

- Bocsássa meg nekem, felség, de abban a pillanatban ahogy a királyné a gyámsága alá fogadta, ön is herceg lett, függetlenül attól, hogy azelőtt hol nevelkedett. Egyébként is, a modora jóval inkább vall egy királyfiéra, mint egy egyszerű emberére – beszél lágy hangon a fiatalabb. Ő csak tartja magát ahhoz, amit tanítottak neki, a fogadott fiú mégis bosszús miatta. Már azelőtt megtanulták, hogy tisztelni kell a rangban felettük állót, hogy egyáltalán beszélni megtanultak volna; de Hyunjin nem állt felette. Még azt is valószínűnek tartotta, hogy alatta állt, családja még a középosztály alját is alig ütötte és a szolgálók az esetek többségében az erős középosztályból kerültek ki.

- A királyné kegyelme az én származásomat nem befolyásolja. Megmentett az éhhaláltól, de attól én is csak a népünk egy igen semleges tagja vagyok – fújtatott morcosan. Makacs volt, rendíthetetlenül kitartott a maga elképzelése mellett, miszerint ő sem több egy átlagos embernél.

- Ezzel nem értek egyet, ahogy testvérei sem. Engedje megjegyeznem, Minho herceg be akarja önt vonni a tanácsba már több, mint egy éve, mégis visszautasítja. Miért? A bátyja hisz abban, hogy önnek helye van ott és szerény véleményem is az súgja, hogy rengeteg áttörést érhetne el az országunk, ha ön is hozzájárulna az irányítás akár egy csekély részéhez is – Jisung fürge keze munkájának végén megenged magának egy rövidebb pihenőt, így letelepedik az idősebb mellé a padra és kíváncsi szemekkel fürkészi, válaszra várva. Hyunjin kitapogatja a bal oldalán lévő három szoros fonatot, amely a befogadó családjának színeivel még figyelemre méltóbb. Arany, fehér, arany. Vajon valóban megérdemli ezeknek a színeknek a viselését ő is?

- Nem értek a politikához, ahogy a háborúhoz sem. Nem tudok vitatkozni, nincs tekintélyem, nincs meg hozzá a kellő akarat erőm – ingatja meg szomorúan a fejét – Egy ország vezetéséhez határozott jellemre van szükség, olyanra, mint amilyen Minho. Nem állhatok ki az országunk érdeke mellett, amikor még magam mellett sem vagyok képes – ereszti lejjebb dús pilláit szégyenkező pírral az orcáján. A fiatalabbnak igaza volt, bátyja legalább hetente megkérdezte, hogy csatlakozna-e a megbeszélésekhez, viszont ő mindig visszakozott ettől. Nem volt neki való a vezetés. Szabály követés, mintsem alkotás volt az ő területe; képtelen volt elképzelni magát akárcsak hasonló helyzetben is.

- Sajnálom, hogy tolakodó voltam.

- Nem, dehogy. Barátok vagyunk, nem probléma, ha érdeklődsz – mosolygott rá barátságosan a kisebbre. A fiú viszonozta a görbületet és bólintva fogadta el a választ. A királyi család és a szolgálók között alapesetben nem alakulhatott volna ki még beszélgető viszony sem, viszont az országukban, viszont a Napkelet udvarában azóta enyhültek ezek a szabályozások, hogy a királyné átlépte kapuit. Mind a három fiát arra nevelte, hogy legyenek barátságosak a szolgálókkal, érdeklődjenek felőlük, ha úgy alakul, ne féljenek barátságot is kiépíteni velük, a hölgy maga is pontosan így tett. Mind a hárman megfogadták ezt a tanítást; azóta a palotában is sokkal kellemesebb a légkör, mint előtte volt.

- Hálás vagyok, amiért így tekint rám, felség.

A harmadik kérdés -whenmoonrises -hoz szól - beletörődik

támogatja

Ne felejtsetek el vizet inni és vigyázzatok nagyon magatokra!♥