Changbin hallgatag. Tartása látszólagosan laza, a szoba falának dől, viszont tekintete éber és arról árulkodik, hogy egy szempillantás alatt képes volna előrántani csípőjéhez erősített, ezüstszínben pompázó fegyverét, ha veszély alakulna ki. A helyiségben feszült csend uralkodik, Seungmin feszes vállakkal pakol ki táskájából, de még csak pillantásra sem méltatja az őt figyelő katonát. Mind a kettejüket zavarja ez a helyzet, viszont túl makacsnak bizonyultak ahhoz, hogy bármelyikük is tegyen ellene. Végül mégis a követ volt az, aki megtört; fújtatva vágta le a kezében tartott ruhadarabot a földre, majd szikrázó szemekkel nézett az idősebbre.

- Szerintem az az ing nem tehet arról, hogy rosszul sikerült az utad – szólalt meg mégis Changbin előbb. A kisebb egy pillanatra lefagyott, döbbenet suhant át sápadt orcáján, de hamar az íriszein csillogó szikrák lángokká teljesedtek ki. Újabb ruhadarabot vett elő a táskájából és amennyire csak ki tellett tőle, a férfinek dobta, aki anélkül kapta el, hogy egyáltalán pozitúrát váltott volna – Feszültnek tűnsz.

- Fél órája csak állsz ott és bámulsz. Te is feszült lennél, ha csak bámulnának – fújtatott a követ. Changbin elé lépett, mélyen beszívta a levegőt és kitépve a kezéből a textil darabot, trappolt vissza a szekrényéhez. Az idősebb nem vette magára ezt a viselkedést; fegyelmezettségét már sokkal rosszabb helyzetben is fent kellett tartania, nem rendítette meg egy kisebb kirohanás. Főleg nem tőle.

- Osztagvezető vagyok. Általában csak csendben szokták figyelni azt, amit csinálok – lökte el magát a faltól, hogy óvatos léptekkel megközelíthesse a fiatalabbat. Amikor a másik fél nem mutatott ellenállást, egy fél mosollyal karolta át a derekát. Seungmin tartása valamelyest ellazult ennek hatására, sőt még egy kissé bele is dőlt az érintésbe – És egyébként sem tűntél úgy, mint akihez hozzá lehet szólni – kuncogott az idősebb lassan kezdve el jobbra-balra dülöngélni.

- Sajnálom, tényleg nem sikerült úgy az út ahogyan én azt akartam. Minho megbízott bennem én pedig elszúrtam – fújtatott feszülten rövidebb hallgatás után. Szemeit lehunyva ejtette a fejét a katona vállára, kiélvezve a lassan kialakuló békés hangulatot. Changbin tudta, hogy a kisebb mennyire perfekcionista, elég rosszul tudja viselni, ha valami nem úgy alakul ahogyan ő azt elvárta az adott helyzettől. A munkája számára szent és teljesen kiborult, ha nem sikerrel tért haza.

- Nem szúrtál el semmit. Még lesz lehetőséged visszamenni és tiszta lappal kezdeni az egészet. Nem a te hibád, hogy kevesen akarnak nyitni az országunk irányába – csókolt a kisebb nyakhajlatába kedveskedően. Teljesen komolyan gondolta szavait, hitt Seungminben, tudta mire képes; nem egyszer kovácsolt a lehetetlen ösvényből biztos utat – Minho nem véletlenül bízik meg benned. Hidd el, amint ő kerül a trónra a környező országok is jobban fognak figyelni rád és nem zsigerből elutasítani.

- Hinni akarok neked...

- Akkor higgy! Lehet, hogy én csak egy katona vagyok és nem értek a politikához, de az embereket ismerem, teljesen biztos vagyok abban, hogy képes leszel megcsinálni, még akkor is, ha most kicsivel több akadályt kell lerombolnod magad előtt.

- Örülnék, ha nem néznéd le állandóan magadat – fordult meg az ölelésben a kisebb. Ugyan valamivel magasabb volt, mint a katona, mégis ő volt az, aki elveszett az izmos karok között. Összevont szemöldökkel, szigorú szemekkel vizsgálta a sötét íriszeket, de nem hagyta, hogy akkor elgyengítsék az ott csillogó érzelmek – Te nem csak egy katona vagy. Az ország, ha nem a világ legjobb katonája és stratégája. Emberek ezreit mentetted meg egy olyan háborúban, amit a politika robbantott ki. Lehet, hogy nem értesz a politikához, de nem is kell, azzal csak rombolni lehet. Te, viszont megmentesz másokat és újjá építesz.

- Több vér tapad a kezemhez, mint bárki másnak, Min. Életeket veszek el, nem megmentek – ingatta meg a fejét szomorú mosollyal. A szíve sosem szabadult fel a bűntudat súlyától, amit azért telepedett rá, mert annyi életet elvett már a szolgálata alatt. A sajátjait védte és újra megtette volna, de ez nem jelentette azt, hogy nem kísértették rémálmaiban azok az arcok, akik visszanéztek rá, amikor kioltotta az életüket.

- Az a vér nem téged szennyezz, hanem az uralkodókat, akik a háborúba küldtek titeket. Azt tetted, ami a dolgod, ettől még nem leszel rossz ember – fektette tenyerét gyengéden az alacsonyabb arcára. Changbin visszakozás nélkül simult bele az érintésbe, vágyott a vígaszra, bár nem érezte megérdemeltnek – Engem is megmentettél, nem is egyszer. Ez az ország már nem létezhetne, ha te nem volnál.

- Hinni akarod neked – ismételte meg Seungmin szavait suttogva. Azért kereste fel őt, hogy támogatást nyújthasson számára a sikertelen tárgyalások után, mégis ő volt az, aki menedéket talált. Érezhette volna rosszul magát emiatt, viszont a kisebb erre esélyt sem adott.

- Akkor higgy – ejtette ki ő is az előzőleg elhangzott szavakat. Mind a kettőjük ajka lágyan, fájdalommal megtelve görbültek felfelé. Ők is csak emberek voltak, nem teljesíthettek mindent tökéletesen és ideje volt ezt nekik is elfogadni. Néha el kell bukni ahhoz, hogy a későbbiekben még jobban teljesíthessenek. A bukás még nem a vég, csak egy új kezdett nyitása, ahol még több odaadással törekedhetnek a céljaikért; ezt pedig ki kell használniuk. Többször is megbuktak, de nem voltak bukottak. Még nem. Erősebbek voltak ők annál, ezzel pedig ők is tisztában voltak és mindig emlékeztették erre a másikat.

Második kérdés mindenkihez szól - Jisung

Hyunjin

Legyen nagyon szép és nyugalmas hetetek♥