Az igazgató szokásos beszéde, szülők és családtagok meghatódott zokogása egy két ballagóéval elvegyülve. Még én is elraktam a nintendo-m, azért ennyi tiszteletet csak megadok a felsőbbéveseknek. Kuroo büszkén vigyorog, Yaku teljesen meg van hatódva, és tudom, hogy fájó szívvel hagyják itt mind a csapatot, mind az iskolát. Nem vagyok túl érzelgős típus, de bevallom, nekem is hiányozni fognak. Leírhatatlanul boldoggá tett az elmúlt év, és furcsa lesz nélkülük. Nem is tudom, hogy folytatom-e a röplabdát miután Tetsuro elmegy...
Tapsviharra kaptam fel a fejem, úgy látszik kissé elbambultam. Lassan vége az egésznek, aztán a haveri társaságok, és a csapat idősebb tagja mennek még egyszer utoljára együtt szórakozni. Vagy amit akarnak. De persze a klubok vezetői még magyaráznak, hálálkodnak satöbbi. Na ez a rész éppen nem izgat, inkább kiviszek még egy szintet a játékban. A fekete hajú magyarázata közben néha fel-fel kaptam a fejem, olyankor találkozott a tekintetünk és még lelkesebben mondta a magáét. Nehéz ezt beismerni, de hiányozni fog. Persze a többiek is, de ő főleg. Nem tudom pontosan, mit érzek vele kapcsolatban, pontosabban iránta, de nem is gondolkoztam ezen túl sokat. Csak elrontana mindent.
Újabb taps, én is ütögetem kissé a kezem, majd folytatom az eddigi tevékenységem. Még egy jó fél óráig ment ez, majd végleg elbúcsúztak a tanároktól és diáktársaktól. Egy csöppet összeszorult szívvel sétáltam ki barátom anyukájának oldalán. A macska még beszélt a tanítókkal, majd egy rövid szó váltás után Yakuékkal már sietett is félénk.
- Jajjj kisfiam! Nagyon büszke vagyok rád!- mondta az édesanyja,  majd puszikkal lepte be egyetlen fia arcát.
- Gatulálok.- motyogtam.
A fiúnak így is tele volt a keze virágokkal, na ezután amit a családjától kapott, meg aztán pláne. Lassan mentem mellettük, majd közöltem, hogy én inkább haza megyek egyedül, nem szeretném zavarni az ünneplést. Pár sustorgó szó anya és fia között, és miután letettek a kocsiba az ajándékokat, gyerekkori barátom felém fordult.
- Mennyünk sétálni!- vigyorgott azzal a tipikus hiéna vigyorával, mire csak értetlenül pislogtam rá. -A családdal hétvégén ünnepelünk, a srácokkal meg hétfőn elmegyünk valahova. Most szívesebben sétálnék egyett veled, hátha nem fogod azt a szutykot nyomkodni.- válaszolta meg a fel nem tett kérdéseimet egy vállrándítas kíséretében, és már el is indult. Csendben haladtunk egyre kijjebb a városból. Kivételesen nekem is jól esett ez az egész.
- Mit tervezel ezután?- pillantottam rá anélkül, hogy elfordítottam volna a fejem.
- Egyetem...meg valami meló. És persze saját lakás. -mondta rám se nézve, az eget kémlelve.
-A röpit folytatod?- hangzott újra egy halk kérdés.
-Persze. És te..?- állt meg a park bejáratában. Kíváncsian vizslatta az arcom, én pedig csak csendben mentem el mellette, be a füves területre.
- Akarod?
- Ezt nem nekem kell eldönteni hanem neked.
- Ha te nem vagy, el sem kezdek játszani. - mondtam érzelemmentesen, mire megtorpant.
- Örülnék ha folytatnád, de ez rajtad múlik. - ingatta a fejét jobbra-ballra.
- Akkor folytatom. - zártam le a témát ennyivel, és indultam meg egy pad felé, még fél füllel hallottam kuncogását.
- Kenma!- kiáltott utánam, majd közelebb kocogott.
- Hm?- fordultam hátra, és vártam a miértjét a megszólításnak.
- Örülök, hogy eljöttél. Köszönöm az elmúlt...sok évet.- szemei csillogtak, macskás mosolyt villantott, majd a zsebre dugta a kezét, és mintha keresett volna valamit kezdett el motoszkálni benne.
- Igazán nincs mit. Inkább én köszönöm. Egyébként meg ne úgy mond ezt, mintha épp a halálod napja előtt lennénk. - mondtatom végre egészen elhalkultam, csak néztem le a fűbe.
- Igaz, bocs.- nevetett fel- Kozume.- szólított meg újra mire ismét ránéztem. - Meglepően komoly vagy, Kuroo.- húztam össze a szemöldököm.
- Te meg meglepően beszédes. Ezt szeretném neked adni. - nyújtotta nekem az összezárt öklét, mire alá tartottam a tenyerem. Amint engedett a szorítása, és kezembe hullott a gomb, kikerekedett szemekkel meredtem az apró, mégis sok mindent jelképező tárgyra. Hitetlenkedve néztem fel az arcára, de Ő csak egy enyhe pír kíséretében somolygott.
-K..Kuroo..- vörösesen el én is, csak intenzívebb árnyalatban.
- Nem bánod?
- Hülye vagy.- jelentettem ki egyszerűen és öleltem meg amilyen szorosan csak tudtam. Állát a fejemre támasztva válaszolt.
- Ezt tudtuk eddig is.- kacagott fel, miközben viszonozta a gesztust.- Nem volt jobb ötletem, hogy tudnék neked vallani. Lennél a párom, macsek?- simogatta meg finoman a fejemet.
- Persze.- válaszoltam tömören és még jobban belefúrtam arcom a mellkasába.
Pár percig így álltunk, majd egy kicsit eltolva magától az állam alá nyúlt, és tőle nem megszokott módon, vigyázva, szeretetteljesen megcsókolt. Elárasztott a melegség, és rettenetesen boldognak éreztem magam. A megszokott viszonylag érzelemmentes önmagamhoz képest, nagyon új volt ez a sok érzelem. De jól esett.
Leültünk beszélgetni, de itt már nagyon hiányoltam, úgyhogy elővettem a switch-em ér játszani kezdtem. Erre a nagyra nőtt macska csak kiröhögött, de láttam rajta, hogy boldog, és talán meg is könnyebbült, amiért nem utasítottam vissza.
Kézenfogva mentünk hozzájuk, ahol az anyácska már mosolyogva fogadott minket a konyhában.
- Üdv a családban Kozume.- vigyora a füléig ért, akárcsak gyermekének.

~És ki tudja mit hoz még a jövő...de ha mellette vagyok, úgy érzem minden jó lesz. Csak ne idegesítsen fel annyiszor, mert ha még sokszor lerúgom az ágyról, eltörik valamilye...
De azért szeretem.~

Uhuuuh...első ilyen irományom, ne kövezzetek meg ':3 kicsit rövid lett, és annyira nem hiszem, hogy sikerült Pudingfejűsre és Párnahajúsra írni... Na mindegy.
Egy kis magyarázat a gombos részhez:
Japánban van egy ilyen ,,hagyomány,, , hogy a felsőközépből elballagó fiúk, az iskolai egyenruhájuk második kombját, a ballagás után odaadják a kiválasztottuknak/szerelmüknek.
Vagy valami ilyesmi. Az ihlet egy Kenma cosplaynek köszönhető :P
Remélem nem lett annyira rossz! Köszi ha elolvastad!