Sosem zavart a csend.

Sosem zavart a csend, egészen addig ameddig meg nem tapasztaltam milyen beszélgetni Zackkel.

Már több mint egy hete annak hogy bent vagyok a kórházban és minden nap meglátogat, a vele töltött idő alatt pedig akaratlanul is közelebb kerültem hozzá mint akartam, de próbálom titkolni, hátha egyszer alábbhagy a lelkesedése. Jobban belegondolva nem is közel kerültem hozzá, inkább kötődni hozzá, bármennyire is kerülöm meg utálom ezt az érzést.

- Hoztam neked valamit - lép be hatalmas mosollyal a száján.

- A koporsómat? - fordítom el a fejem. - Mert ha így folytatod az fog kelleni.

- Nem, viszont ennek garantáltan örülni fogsz. - Persze, elvégre köztudottan imádom az ilyen helyzeteket. - Na, nézz ide! - mondja kedvesen. Szinte simogat a hangjával, de meg se mozdulok. Nem szabad... - Oké, akkor mondok valamit amire garantáltan ide fogsz nézni.

- Elmégy?

- Képzeld el - mondja figyelmen kívül hagyva a megszólalásom - beszéltem az orvosoddal, aki azt mondta, hogy egész szépen gyógyulsz, ami azt jelenti, hogy most már rendbejöttél annyira, hogy igyál. - Igaza volt, erre tényleg rápillantok. - Ma még csak vizet ihatsz, aztán meglátjuk hogy hogy bírod és ha minden jól megy, már holnap vagy holnapután ihatsz mást is. Úgyhogy szó mi szó, hoztam neked vizet. - A háta mögül előemel egy átlátszó üvegpoharat, benne az átlátszó folyadékkal, amit meglátva akaratlanul is nyelek egyet. Nagyon szomjas vagyok... Nyúlnék a pohár után, de Zack elhúzza. - Előbb ülj fel - teszi le az éjjeli szekrényre. Próbálok egyedül felülni, de olyan mértékű fájdalom nyilall mindenembe ahogy megmozdulok, hogy nyüszítve rogyok vissza fekvésbe. - Várj, segítek. - Időm sincs ellenkezni, máris felém nyúl, majd egyik kezével a hasamat, másikkal a derekamat alátámasztva ültet fel.

- Ne érj hozzám - seprem le magamról a kezeit.

- Bocsánat...

Remegő kézzel nyúlok a mellettem lévő pohárért. Lassan, aprókat kortyolva iszom meg, kiélvezve minden cseppjét.

- Jól esett? - kérdezi Zack mikor már megittam. Elégedetten szuszogva bólintok, leteszem a poharat, majd egy borzasztó fájdalmas mozdulattal visszacsusszanok fekvő helyzetbe.

Eleve az ülés is rettenetesen fájt, ez már csak olaj a tűzre. Hogy minél kevésbé lássa Zack a fájdalmamat belülről a számat harapva próbálom leplezni.

- Jól vagy? - kérdezi aggódva.

- Legalább annyira mint mindig - húzom el a szám.

- Tudok valamit segíteni?

- Csak annyit hogy tűnj el.

Erre csak felsóhajt, majd hátradől a székén.

A következő napokban is nagyjából ugyanilyen marad a helyzet, bár két nappal később valami vitaminos italt hozott, aztán újabb néhány nappal később már valamilyen salátával állított be, amit kivételesen teljesen megettem. Elég éhes voltam, így nem töprengtem azon hogy milyen kajáról van szó.

Zack egyre közelebb kerül hozzám, ami nem tetszik. Vagyis, imádom azt a biztonságot amit mellette érzek, de utálom azt, hogy így kell viselkednem vele.

Lassan, de biztosan jött el a napja annak hogy végre kiengedjenek a kórházból és megszabadulhassak Zacktől. Abban a hitben éltem hogy ma már nem jön be, de mégis megjelent. Végülis annyira nem rossz hogy itt van, legalább még egyszer hallhatom ahogy csalódottan mosolyogva sóhajt amikor sokadjára hajtom el.

- Van valami amit szerintem időszerű lenne megosztanom veled - kezdi mosolyogva néhány percnyi csend után. Ez az arc azt jelenti, hogy nekem biztos hogy nem lesz jó. - Mivel az teljesen biztos volt hogy nem mehetsz vissza Hillékhez, és Edward úgy látta hogy egész jól kijössz velem, elintézte hogy gyorsított eljárásban ideiglenesen hozzánk kerülj. Tudom hogy te nem igazán vagy odáig a dologért, de ez volt a legjobb megoldás. - Megérintené a karom, de én elfordítom a fejem.

- Ne érj hozzám. - Hogy tehetett ilyet? Tudja hogy nem bírom őt, akkor mégis miért csinálta? Hogy egyezhetett bele ebbe?

- Figyelj, ez az egész Edward ötlete volt... Azt mondta, hogy még senkivel sem látott ilyennek. - Idióta botsáska. Persze a képét amióta kórházban vagyok még csak ide sem tolta.

- Ilyen elutasítónak? Mert akkor szerintem vigye vissza a diplomáját, mert nem érdemli meg.

- Azt mondta hogy még senkihez sem kötődtél így. Meg szerintem arról mindhármunknak ugyanaz a véleménye hogy az intézetnél ez ezerszer jobb.

- Honnan tudod hogy mi a jó nekem? - Kinézek az ablakon, a fákra, elfordulva Zacktől. Nem akarom látni a képét jelenleg.

- Szerintem az ami ott folyt veled senkinek sem lehet jó. Ha mégis, akkor nagyon komoly segítségre van szükséged. Edward nem vak, Isaac. Gondolod hogy egy pillanatig is elhitte bárki, hogy a monokli a szemeden egy kilincstől van? Meg hogy amikor leestél a lépcsőn pár hete, az csak véletlen volt? Negyven kiló sem vagy az istenért, hogy lettél volna képes magadtól akkorát esni? Elmondta nekem ezeket és még néhány dolgot.

- Rohadt botsáska - szűröm a fogaim közt. Persze, hiszen ő tudja mi a jó nekem. Ha nekem eleinte jó is lenne, amikor szépen lassan tönkremegy majd Zack élete, ugyanoda fogok jutni ahonnan elindultam, csak neki sokkal rosszabb lesz.

- Én most kimegyek, te addig öltözz át meg pakolj össze hogy indulhassunk. A cuccaid már Hillék összegyűjtötték és ideadták, így nem kell egyáltalán visszamenned oda.

Hallom ahogy feláll és csalódottan sóhajt, majd kimegy, de nem nézek oda. Érezze csak hogy haragszom rá.

Lassan feltápászkodok, felöltözök, majd bepakolom azt a néhány dolgot amim itt van egy nejlon szatyorba.

Az orvos azt mondja, hogy most már viszonylag jobban vagyok, viszont nekem még ez a kevés álldogálás is rohadtul fájt. Nem tudom melyik egyetemen végezhetett, de hogy annak amit mond köze sincs a valósághoz, az is biztos. Felírt egy gyógyszert is erre a fájdalomra, de az meg olyan szinten kiüt és lezsibbaszt, hogy még a fájdalom is jobb tőle.

Néhány perc elteltével kopogás hallatszik majd Zack lép be az ajtón, majd egy rövid, egyoldalú szóváltás után megyünk is. Már a séta sem kellemes, a lefelé vezető lépcső viszont... Voltak pillanatok amikor azt hittem nem élem túl. Mire leérünk már akaratlanul is kissé görnyedve a hasamat fogom.

- Jól vagy? - kérdezi az ajtó előtt nem sokkal. Körülöttönk néhány helyen szenvedő emberek, látogatók, meg rohangáló orvosok meg ápolók. Kicsit olyan, mintha egy hangyabolyban lennénk. Utálom a tömeget.

- Úgy néztem ki valaha egy pillanatra is mint aki jól van? - forgatom meg a szemem a falnak támasztva a vállam.

- Arra értettem, hogy nem fáj nagyon járni? - Nem válaszolok, csak helytelenül mordulok egyet. Persze hogy kurvára fáj, mégis mit gondolt? Seggbe lőttek basszus, néhány belső szervem szétszedte a golyó, persze hogy fáj amikor megfeszítve az egész törzsem kell mozognom.

Egyetlen szó, vagy jelzés nélkül vesz fel Zack a karjaiba.

- Mivel tolószéket nem kaphatsz, ezzel kell beérned - vigyorodik el. Bizonyára rohadtul élvezi hogy nincs választásom. Nem gördülhetek ki a karjából, hiszen az eséstől minden eddig gyógyulófélben lévő sebem szétnyílna, és újabb hetekig kéne minden nap egy szobába zárva lennem vele, menekülőút nélkül. Legalább ha hazavisz valószínűleg el tudok menekülni, vagy bármi.

- Tegyél le - jelentem ki határozottan. Hiába jobb így - bár a felkapás pillanatában majdnem felordítottam -, utálom az érintését. Annyira... Undorító. Visszataszítóan és ijesztően kedves.

- Majd a kocsiban leteszlek. - Nem tudok semmit reagálni, csak rosszallóan tűröm a helyzetet, amin az épphogy ránk pillantó, vagy egyenesen bámuló emberek sem segítenek. Ehhez szoktam hozzá: hogy gyűlölködő tekintetem vegyenek körül és csak éhesen várjanak arra, hogy mikor vethetik rám magukat hogy széttépjenek.

Kilépünk a kórház ajtaján, majd még egy kis séta után megpillantom a kocsijának támaszkodó botsáskát.

Mondanám, hogy jó újra friss levegőt szívni, meg látni kint a fákat, az autókat, meg a járókelőket, de kicsit sem érdekel.

Jesszus, Zack hogy bír még mindig tartani? Az látszik rajta hogy nem palacsintán edzette az izmait, de hogy ennyire erős legyen? Melyik webshopból szerezte ez a karizmát?

Edward mosolyogva tekint végig rajtunk, majd egy szó nélkül nyitja nekem ki a hátsóülés ajtaját, ahova Zack be is tesz, majd mosolyogva néz rám, gondolom hálát várva.

- Utállak - szűröm a fogaim közt mélyen a zöld szemeibe nézve. Utálom ahogy csillognak.

- Nagyon szívesen. - Ezzel becsukja az ajtót.

- Hogy vagy? - kérdezi a botsáska mikor mindketten beülnek az autóba és kiáll a parkolóból. Persze most már érdekli, ameddig be kellett volna járni és elhajtani Zacket addig le se tojt.

- Miért, hogy nézek ki? - morgom.

- Ma nagyon szúrós kedvedben vagy úgy látom - mosolyog rám. Csak egy rideg pillantást kap válaszul. Milyen kedvemben kéne lennem mikor nemrég tudtam meg hogy Zack életét is tönkretehetem? - Akkor Zack, te hogy vagy?

- A vállamnak nem tett jót az emelgetés, de ettől függetlenül jól, köszönöm - felel a térdén dobolva az ujjaival.

Az út további része részemről csendben telik, gondolom rájöttek hogy nem érdemes jelen pillanatban beszélgetést kezdeményezni velem, mondjuk nem mintha egyébként bármikor máskor célra vezető lenne. A pszichológusnak sem mondok soha semmit, nem náluk fogom elkezdeni pletykafészek pályafutásomat.

Viszonylag hamar megérkezünk Zack házához, ami nem tűnik olyan drágának, vagy "fényűzőnek", mint Hilléké volt. Teljesen átlagos, egy szintes ház, néhol egy-egy gipsz folttal jelezve a falon végzett javításokat. Egyedül a bejáratnál van két lépcsőfok, ami kifejezetten tetszik.

A fű nem tökéletes, néhány helyen kiégett, de ettől függetlenül kellemes az összhatás.

A botsáska miután kitesz minket már megy is tovább, csak azért hozott el minket mert nem akartak egyszerre mindent a nyakamba zúdítani azzal hogy most tudom meg hol lesz az új átmeneti lakhelyem és hogy még Zack anyukájával is találkoznom kelljen.

A ház előterében levesszük a cipőnket, majd egy ízlésesen berendezett étkező és nappali keverékébe lépünk be... Ahol egy husky meg talán valami juhászkutya akar a nyakamba ugrani és körbeszaglászni.

- Bella, Cinny*, helyetekre! - mutat Zack a nappali másik végében velünk szemben lévő két kutyaágyra.

Alighogy rá tudja őket venni Zack hogy odamenjenek, egy másik ajtó nyílik, és egy negyven év körüli, barna hajú, Zacktől  egy kicsivel alacsonyabb nő lép be.

- Sziasztok - mosolyog ránk.

- Helló - lép elé Zack. - Anya, ő itt Isaac, Isaac, ő itt anya, azaz Rebecca.

- Nagyon örülök hogy megismerhetlek - lép elém lágy mosollyal az arcán. Kedves nőnek tűnik.

Biccentek neki lesütött szemmel, majd akaratlanul is hátralépek. Túl közel van.

- Éhes vagy? Van leves, spagetti, meg lesz brownie. - kérdezi. Megrázom a fejem. Nem akarok olyan közel se kerülni hozzájuk mint amennyire általában szoktam a családokhoz, mert ha bekövetkezik a katasztrófa, semennyire nem szeretnék a részese lenni. Túl sokat kaptam már ígyis Zacktől. Amikor majd nagyon éhes leszek kisurranok és szerzek valamit amíg nem lesz senki a hűtőnél. Azt hiszem mindenkinek ez lesz a legjobb. - Akkor Zack majd körbevezet a házban, én pedig megyek vissza a konyhába, mert odaég a süti.

- Gyere - int a fejével Zack.

Nem túl nagy ház, viszonylag kevés szobával és egy fürdővel. Egészen otthonos, ami akár tetszhetne is.

- Nyugodtan pakolj ki, meg minden, a szobám még mindig a tied mellett van, a fürdő pedig szemben. Ha bármire szükséged van szólj, bármiből ehetsz ami a konyhában van, itt pedig bármit használhatsz, meg pakolhatsz meg ilyenek. Wifi jelszó kell?

- Nincs telefonom - vonok vállat. Imádkozok hogy végre eltűnjön innen, mert már bármit megtennék csak hogy lefekhessek az ágyba a sarokba.

- Mi? Akkor beszélek anyával és szerezni kell neked egyet... Arra szükség van. De mindegy, ezt majd megbeszéljük máskor, most hagylak kicsit kipakolni, szétnézni, meg hasonlók, majd még jövök később. - Ezzel leteszi a táskám az éjjeliszekrény mellé, majd végre valahára kimegy, én pedig beleroskadok az ágyba, ami kifejezetten kényelmes lenne ha nem a kifeküdt, évezredek óta használt matracokhoz lennék szokva. Ilyen szempontból a kórházi ágy kifejezetten kényelmes volt nekem. Ennek ellenére látszik a szobán hogy nagyon igyekeztek komfortosabbá tenni a szobát, még néhány szál virág is van az íróasztalomon. Pedig nem kéne ilyen kedvesnek lenniük velem, mert nem érdemlem meg. Csak bajt fogok hozni rájuk, és Zacket hiába próbálom elmarni magam mellől már a kezdetek óta, nem úgy tűnik mint aki azt tervezné hogy elengedjen annak ellenére hogy úgy sokkal jobban járna.

Bebújok a takaró alá majd a fal mellett összekuporodok és észre sem veszem, de elalszom. Legalább addig sem kell Zackre gondolnom.