- Csak hagyj békén! - ordítom az előttem álló magas, barna hajú, határozott ábrázatú srácnak, aki már hetek óta nem hajlandó leszállni rólam.

- Legalább azt mondd el mi bajod van velem - ragadja meg a csuklómat, amitől leblokkolok. Nem akarom hogy hozzám érjen... Miért érintett meg? Utálom ha hozzámérnek.

- Hagyj - rántom ki a karom a szorításából mikor magamhoz térek. Amilyen gyorsan csak tudok elfutok, egyenesen a nevelőintézetbe.

Mire eljutok a retró korabeli, romosodó építészeti stílusú, hulló vakolat hatású festésű, sokemeletes házhoz - amiről őszintén nem csodálkoznék ha egyszer rám omlana -, a tüdőm szinte kiég a helyéről.

Miért nem bír leszállni rólam? Ezen gondolkodok egész úton ameddig felérek a legfelső emeletre a szobámba. Ki a fene találta ki hogy a legfelső emeleten legyek? Lift meg persze hogy nincs...

Nem is tudnám máshogy összetörni magam ha nem lenne...

Belépek a szobámba, ahol magam sem értem hogy miért, de egyedül vagyok. Gondolom én vagyok a legutóbbi "fegyenc". Végülis, három intézet van a városban így megoszlanak az emberek. Főleg úgy, hogy ez a legrosszabb közülük, így ide kerül a legkevesebb gyerek. Bár én már mindhármat végigjártam. Ez az ötödik nevelőintézetem három év alatt. Mindig az volt hogy bekerültem, elkezdtek verni, örökbefogadtak, majd valaki a családból megőrült, elvettek tőlük, visszakerültem az intézetbe ahol megint csak piszkáltak ezért áthelyeztek egy másikba és így tovább. Már nem is tudom hány nevelőszülőm volt az elmúlt pár évben. Bárhova kerülök, mindig csak bajt hozok. Mindegy milyen boldog volt a család, ahogy befogadnak bekövetkezik a katasztrófa.

Két nap múlva egy újabb család életét tehetem tönkre, ugyanis újra örökbeadnak.

Beszáguldok a wcbe - ugyanis saját zuhanyzója nincs senkinek. Csak két közös van emeletenként, de mivel sokan vagyunk így minden szobához van külön wc, ezzel elkerülik a kígyózó sorokat.

Ledobom a táskám, megnyitom a csapot, feljebb húzom a pulóverem ujját és elkezdem dörzsölni a pontot ahol hozzámért a srác.

Nem akarom érezni azt hogy hozzámérnek. Egyszerűen utálom. Undorodom az ilyen érintésektől. Én... Nem ehhez vagyok szokva. Nem szeretem amikor így érnek hozzám. Legszívesebben addig dörzsölném a kezem ameddig a csontot el nem érem hogy nyoma se maradjon az érintésnek.

Ahogyan mosom a kezem az eddig meredt tekintetem felvándorol a karomon lévő kötésre, amit akkor szereztem mikor nagyjából másfél hete lelöktek a lépcsőn.

Azt hiszem egy vagy két emeletet gurultam, majd átestem egy üvegajtón.

Azt mondták az orvosok hogy nagy szerencsém volt hogy nem tört el semmim csak megúsztam pár zúzódással, ficammal, horzsolással, meg persze az üvegajtó miatt jónéhány sebbel. Nagyjából egy hétig voltam kórházban utána... Alig néhány napja engedtek haza azzal a feltétellel hogy vigyázok magamra és nem erőltetem meg magam... Erre tessék.

Mire észbekapok, már csak azt látom hogy teljesen vörös a csuklóm, így elzárom a vizet és belehuppanok az ágyba mit sem törődve az ebéddel vagy a házikkal.

***

Ma van az örökbefogadás napja és hogy tetézzem a feszültséget az a srác egyre jobban üldöz. Már szünetekben is szinte csak engem keres, én pedig nem bírom lerázni.

Miért nem képes felfogni hogy hagyjon békén? Nem kell mellém senki más, köszönöm szépen, tökéletesen elcseszem az életem egyedül is.

De úgy tűnik ez a taktika nem válik be a sráccal szemben, ugyanis ötödik órája menekülök előle minden szünetben. Már kezdem megelégelni amit csinál, így a következő szünetben kimegyek a terem elé, ahol ő már keselyűként köröz. Amint meglát máris elkezd közelíteni felém, én pedig megindulok a tesiöltöző felé. Ott most úgysincs senki. Amikor beérünk a csempével burkolt, izzadságszagú helyiségbe azonnal letámad.

- Szia - mosolyog rám kedvesen. - Van kedved beszélgetni?

- Mit akarsz tőlem? - teszem fel a számomra legfontosabb kérdést.

- Csak meg akarlak ismerni, többet tudni rólad. Tudod... Barátkozni.

- Erről jobb ha lemondasz - mondom a szemébe és már mennék is ki az öltözőből, de ő visszaránt.

- Kérlek, csak egy esélyt hadd kapjak. Meg akarlak ismerni és látom hogy neked is szükséged van valakire. - Mi ez, valami dilidoki?

- Szóval meg akarsz ismerni - ismétlem. - Tudod mit? Ha ennyire ismerni akarsz, akkor csak tessék, megismerhetsz.

Gondolkodás nélkül kezdem levenni a pólómat. A testem többet mond mint bármelyik szó amit kimondok.

Széttárom a karomat, és körbefordulok hogy teljesen láthasson. Eláll a srác szava a látványomtól. Nem csodálkozom, elég szánalmasan festek. Alig van olyan rész a testemen amit ne fednének le a sebhelyek. Vannak olyanok amik azóta ott vannak hogy az eszemet tudom. Valószínűleg még csecsemőként szereztem őket.

Látom ahogyan a srác elkerekedett szemekkel áll, teljesen ledermedve. Gondolom nem erre számított amikor meg akart ismerni. Azt hiszem ezzel le is zárhatom ezt a vele való "ismerkedést".

- Jézusom... - Csak ennyi jön ki a száján másodpercekkel később. - Ki tette ezt veled?

- Sok mindenki - vonom meg egyszerűen a vállam. Sosem beszéltem arról amik velem történtek velem senkivel és nem is akarok soha. Nem kell senki másnak tudnia rólam a teljes igazságot. 

- Hihetetlen vagy - mosolyodik el fejrázva. - Egyébként James Zachary Wilson vagyok, de hívj ahogy csak akarsz.

- Isaac - mondom egyszerűen és visszaveszem a pólómat. Azt hiszem nem értem el a célomat a mostani tettemmel. Bár ez várható volt, én vagyok a két lábon járó karma... Ahol csak megjelenek oda balszerencsét hozok, úgyhogy már mennék is ki. Éppen eleget láttam és hallottam ahhoz hogy rájöjjek Zack egy jó ember. Nem érdemel meg engem, hogy tönkretegyem az életét.

- Ne menj még - szól utánam, de nem állok meg.

- Dolgom van. Bocsánat - még egyszer egy erőltetett kedves mosollyal visszanézek rá, és arra a zöld szempárra ami olyan mintha két smaragd ülne a koponyájában. Még sosem láttam ehhez foghatót. Remélem örökre ilyen csillogó marad az a szempár. - Remélem szép életed lesz. - Még utoljára kicsúszik a számon ez a mondat.

Azért valahol egy kicsit sajnálom hogy nem ismerhettem meg. Biztosan csodálatos ember. Éppen ezért nem tehetem tönkre az életét, de attól még ábrándozhatok róla. Feltéve hogy nem lát a fejembe... Mert akkor minden elszállna.

Ezekkel és ehhez hasonló gondolatokkal sétálok az intézet felé, mivel elkértek ötödik óra után az örökbefogadás miatt.

Nagyjából tizenöt-húsz percnyi séta után érem el ezt a csodálatos épületet amit nemsokára elhagyok, de hamar vissza is térek, ha szerencsém van anélkül hogy kórházba kerülnék, bár erre nem sok esélyt látok.

Felkocogok a lépcsőkön mélyen magamba szívva azt a jellegzetes, állott levegőt. Ahogy beérek a szobámba még beledobom az elég rongyos táskámba a ruháimat és azt hiszem készen is vagyok. Azt a pár dolgot ami az enyém nem volt nehéz tegnap este bedobálnom: személyes tárgyaim egyáltalán nincsenek, ruháim is épphogy akadnak, cipőből egyetlen egy van, azt hiszem iskolai könyvekből van a legtöbb nekem, már ha az nevezhető személyes tárgynak.

Magam mellé teszem a táskát, majd ráülök az ágyamra és várok ameddig meg nem jelenik a negyvenes éveiben járó, magas, jellegzetes téplalap alakú szemüveget viselő férfi, a nevelőtisztem, Edward.

Nem várat sokáig, pár perccel később már kopog is majd belép azzal a jellegzetes nyugodt, de mégis tiszteletparancsoló ábrázattal. Bevallom, eleinte elég ijesztő volt, de aztán rájöttem hogy egy nagyon jóhiszemű botsáskával van dolgom. Éppen ezért mindig távoltartottam magam tőle, nehogy vele is bekövetkezzen valami katasztrófa.

- Isaac, itt az idő - mosolyodik el kedvesen. Felállok, hátamra veszem a táskám és minden nehézség nélkül hagyom ott a szobám. Azért elég jó szoba volt, szerettem hogy pont a sarkában volt az épületnek, távol mindentől, amit rengetegszer szidtam, de azért szerettem. Remélem ide kerülök majd akkoris amikor visszatérek.

Ahogy kilépek az ajtón Edward bíztatóan végigsimít a vállamon, de én lerázom magamról a kezét. Még mindig irtózok attól hogy hozzámérjenek. Utálom. Egyszerűen zokogni tudnék minden ilyen érintéstől.

- Bocsánat, mindig elfelejtem hogy nem szereted - hátrál egy lépést. Na, ez az a távolság amit szeretek.

Szótlanul megyünk le a lépcsőkön, majd mikor leérünk az aulába, már meg is látom az új "családom" vagyis csak a szüleim, mert ha van is másik gyerekük azt ilyenkor nem nagyon szokták magukkal hozni. Legalábbis eddig mikor engem örökbefogadtak csak egyszer cipelték magukkal a szülők a gyereküket. Szegény srác azóta már meghalt.

Ahogyan először rámnéznek eléggé meglepődnek. Gondolom nem hitték hogy a 154 centi tényleg ilyen magasságot, a szeplő tényleg szeplőket, a sebhelyek tényleg sebhelyeket, az alultápláltság pedig tényleg zörgő csontokat jelent. Lehet hogy alapvetően magasabb meg élőbb kinézetem lenne, de nem biztos hogy jótt tett a testem fejlődésének hogy egész eddigi életemben alig ettem.

A nő egészen kedvesnek tűnik, a szemei boldogságot sugallnak, igazi anya alkat, a férfi pedig tipikus kedves, de kicsit szigorú apának tűnik. Már most fáj a szívem amiért pont hozzájuk kerülök. Inkább mennék valami eleve pszichopata családhoz mint ilyen kedves emberekhez.

Egy pillanatra megtorpanok a lépcső aljánál és kétségbeesetten pillantok Edwardra. Nem akarok odamenni... Nem akarom tönkretenni őket.

 Elképesztő hogy alig szóltam hozzá az egész ittlétem alatt mégis szinte tudja a gondolataimat.

- Nem lesz semmi baj - mosolyog rám kedvesen. Mindketten jól tudjuk hogy igenis lesz. Érzem a torkomban a hatalmas gombócot és ahogy ég a szemem a könnyektől, de lenyelek mindent hogy nehogy azt higgyék hogy nem tetszenek nekem. Ha tudnák hogy pont az a baj hogy nagyon kedves családnak látszanak...

Bizonytalanul folytatom a lépkedést a pár felé, akik átkarolva egymást várnak rám.

- Bizonyára te vagy Isaac - mosolyog rám kedvesen a nő. A hangja finom és lágy. Meg tudnám szokni. - Én Helen Hill vagyok. - Nyújtja a kezét, amit én viszonzok és kezet fogunk. Ez az egyetlen érintés amit elviselek, bár ezt sem szívesen. De azért megbékéltem vele.

- Én pedig Patrick Hill, Helen férje. Nyugodtan tegezz mindkettőnket - nyújtja a kezét  férfi is amit én megint csak viszonzok. Elég határozott és erős a kézfogása, de ettől függetlenül ő is kedvesnek látszik. 

Szívem szerint elfutnék, hogy ne kelljen tönkretennem az életüket...

- Nos, azt hiszem az én munkám itt véget ért, úgyhogy el is búcsúzok. Remélem nagyon boldogok lesznek együtt. - Persze, ameddig a karmám le nem csap.

- Mindent köszönünk - fog kezet Patrick a botsáskával, majd a feleség is követi.

- Ugyan, ez a munkám - legyint mosolyogva.

- Viszlát - mondja a házaspár összhangban, én pedig egy biccentéssel köszönök el Edwardtól. 

A kocsiig, ami egy gyönyörű, új, kék családi autó csendben megyünk, viszonylag keveset bombáznak a kérdéseikkel amikre én a lehető legrövidebben válaszolok, azért ügyelve arra hogy ne legyek bunkó. Csendesen szállok be hátra, majd kötöm be az övem. A világért sem szólalnék meg magamtól, mert akkor közelebb kerülnék hozzájuk. Nem akarom hogy túl nagy katasztrófa érje őket... Túl kedvesek ahhoz.

  Ahogyan beülnek a kocsiba és elindulunk nem tudja elkerülni a figyelmem hogy még a sebváltón is fogják egymás kezét. Néha-néha egymásra pillantanak, szinte olvassák a másik gondolatait.

- Nem vagy túl beszédes, igaz? - pillant rám a visszapillantó tükörben Patrick. Mélybarna szemei még úgyis mosolyognak, hogy nem látom az arca többi részét. A szeme sarkaiban a boldogság ráncai ülnek. Na, ilyenem nem lesz nekem soha.

Egyszerűen megrázom a fejem és egy mosolyt erőltetek az arcomra.

A kocsikázás ugyanúgy telik mint az út a kocsi fele. Igazából ha kérdeznek is valamit sem nagyon figyelek. Csak nézem ahogyan az ablakban szinte összeolvadnak a fák, a házak és az emberek, mint egy festmény, egybeolvadnak. 

Nem megyünk túl sokáig, csak pár perc az út, bár nekem ez is épp elég. Nem vagyok valami kocsikázós típus, ami azt illeti tizenkét éves koromig nem is ültem autóban, azóta meg nem szereztem túl emlékeket, ugyanis frontálisan ütközni egy elég gyorsan haladó autóval és végignézni ahogyan az elöl ülő két embert kontrétan üsszenyomja a műszerfal nem valami szép élmény. Bár nekem csak a karom tört el és néhány karcolást szereztem akkor. Azt mondták hatalmas szerencsém volt hogy ennyivel megúsztam.

Egy földszintes, barackszín háznál allunk meg. Előtte zöldellő fű, és néhány fa áll, alacsony kerítéssel, és egy kis kikövezett ösvénnyel egészen a bejárati ajtóig. Elég újnak néz ki a ház, de nem túlágosan, szóval valószínűleg most újították fel. Bár ez sejthető volt a ocsiból, meg a drága, új ruháikból - meg Helen gyémánt fülbevalójáról.

- Itt vagyunk - nyitja ki az ajtaját Helen. - Hogy tetszik az új otthonod? - kérdezi kedvesen mialatt mindenki kiszáll.

- Szép. - Újra mosolyt erőltetek magamra.

Ahogyan bemegyünk egy letisztult és kifinomult előszobában találom magam, ahol szintén a barackszín dominál, bár valamivel barnásabb árnyalatban. Patrick és Helen példáját követve leteszem a cipőm az ajtó mellé.

Beljebb haladunk, egy étkezőkonyhában találjuk magunkat, ahol egy tőlem kicsivel idősebb, fekete hajú, barna szemű srác ül. Egészen hasonlít Patrickre. Ahogyan meglát kedvesen rámmosolyog, de van valami furcsa csillogás a szemében. Nem s csillogás... Inkább sötétség.

- Szia - áll fel. A hangja egészen mély, de lágy. - Scott vagyok. - Mosolyogva lép elém, valami mégis arra ösztönöz hogy hátráljak.

- Isaac - mondom egyszerűen. Nem tetszik nekem a srác... Kedves velem, bár úgy érzem ez hamarosan változni fog.

- Scott uganabba az iskolába jár mint te, ha jól tudom egy évvel feletted, szóval majd hétfőn mehettek együtt. - Helen Scott mellé lép és kedvesen megfogja a vállát. Biztos mondták neki hogy nem szeretem ha megérintenek. - Körbevezeted Isaacet?

- Persze, gyere - int Scott hogy kövessem, amit meg is teszek.

Nem túl nagy ház, mégis épp elég négy embernek. Az egészben az a letisztult, de mégis elegáns stílus uralkodik.

A szobám valamivel nagyobb mint az árvaházban volt. Van egy íróasztalom, ágyam, szekrényeim, meg egy tvm is, amit nem valószínű hogy be fogok kapcsolni. 

- Remélem tetszik a szobád - mondja mialatt becsukja az ajtót maga mögött, én pedig már az ágyon ülök. Nagyon kényelmes... Ahogyan becsukódik az ajtó, mintha egy lpel hullana le az arcáról válik komorrá és fenyegetővé. Így már mindjárt felismerem: miatta már egyszer kórházba kerültem, de mindent letagadott - bár nem mintha bármit tenni akartam volna ellene hogy megbüntessék. - Na figyelj, jól húzd meg magad és ha egy szót is szólni mersz arról amiket csinálok akkor sokkal rosszabbul jársz mint legutóbb, vetted? - Mire befejezi már előttem áll és fenyegetően mered rám.

- Nem kell beszarni, nem vagyok árulkodós típus. - Ha akarnám az összes drogdílert meg kurva futtatót lebuktathatnék harminc kilóméteres körzetben, de nem akarok semmiről beszélni ami hozzám vagy ahhoz kötődik amiket átéltem, így nem pont egy olyannal fogom elkezdeni aki megvert, vagy megerőszakolt... Már nem is emlékszem rá pontosan.

Meg fog ütni. Látom ahogyan feszülnek az izmai, ahogyan hátrébb dől és már lendíti is a kezét, ami egyenesen az arcomat, a jobb szememet találja el. Ennek nyoma marad.

Megütött.

Fáj, lüktet és összeszorul a mellkasom ahogyan hozzámér mégis valahol jó érzéssel tölt el. Ez az az érintés amit megszoktam.