Az éjszaka közepén csatazajra ébredtem. Sikolyok, csattanások, roppanások és harci kiáltások kavarogtak az éjben, én pedig hirtelenjében csak azt fogtam fel, hogy valami gáz van. A tábortűz gyenge, narancssárga fénnyel világította meg a küzdelmet, és sötét, rémisztő árnyékokat rajzolt a támadók amúgy is félelmetes, harci festéssel dekorált arcára és rézszínű, meztelen mellkasára. Ijesztően sokan voltak.

Pár másodpercig csak megrökönyödve bámultam az egymást gyilkoló emberek tömegét, a megcsillanó késeket és tomahawkokat, és a szétfröccsenő vért, ahogy az idegen indiánok felhasították az elesettek fejbőrét a tarkójuktól a homlokukig. A skalpolás hagyománya mindig is elborzasztott, de szemtől szembe megtapasztalni - na, ez teljesen lesokkolt.

Aztán eszembe jutott, hogy ha nem teszek semmit, hamarosan az én skalpom is az egyik irokéz harcos - mert a támadók minden bizonnyal ebből az ellenséges törzsből származtak - övét fogja díszíteni, és pánikba estem. A fejemben milliónyi kis hang sikoltozott, a szívem a torkomban dobogott, a légzésem felgyorsult - aztán elakadt.

Egy harcos vetette rám magát, kiszorítva belőlem a levegőt. Félmeztelen volt, arca vérszomjas grimaszba torzult; vicsorgó fogai között kést tartott. A legszörnyűbb azonban az volt, hogy legfeljebb egy évvel tűnt nálam idősebbnek, de az övén már jó pár skalp lógott.

Egyik alkarját a nyakamra szorítva próbált a földön tartani, amíg kezébe vette a kést. Amint felocsúdtam, teljes erőmből megemeltem a térdemet, így gyomorszájon rúgva a mingót. Ez úgy tűnt, váratlanul érte, mert hirtelen enyhült a szorítása, és le tudtam lökni magamról. Jobb kezét, amiben a kés volt, a földre szorítottam, de nem elég erősen, így ismét felemelte a pengét - és az oldalamba vágta. A fájdalomtól összerándultam, pár másodpercig alig tudtam megmozdulni. A seb azonnal elkezdett vérezni, pirosra festve eredetileg fehér pólómat. Szerencsére mielőtt a mingó kése újból lecsaphatott volna, a jobb karommal le tudtam nyomni. Vicsorogva próbált feltápászkodni, a szeme tele volt dühvel és vérszomjjal.

Felemelte a fejét, de éppen megmozdultam, ezért ahelyett, hogy a homlokával kiütötte volna pár fogamat, az állkapcsomba verte a szemöldökcsontját, arcát a fájdalom még jobban eltorzította. Kihasználva pillanatnyi meglepődését, elkaptam a csuklóját. Fogyott az erőm, és tudtam, a vérveszteség miatt hamarosan elveszítem az eszméletem, akkor pedig végem. Felemelte a kést. Ellöktem a kezét. Ismét küzdöttünk, ugyanúgy, mint eddig; egymást kényszerítettük arra, hogy fájdalmat okozzunk, hajtott az élni és ölni akarás... de én már alig éltem, és éreztem, ahogy lassan lecsúszom a földre, ellenfelem pedig újra megmarkolta a kését...

Ekkor egy tomahawk csapódott az irokéz fejébe, és groteszk módon keresztülszelte az arcát. Oldalra gurultam, lihegve, kidülledt szemekkel, előttem az indián szétnyílt arcának szörnyű képe. Próbáltam magamat egy biztonságosabb helyre vonszolni, ahol kevésbé kell aggódnom a skalpom miatt, közben az oldalamból dőlt a vér. Mit is kell ilyenkor csinálni? Egyszer voltam egy elsősegély-tanfolyamon... soha nem gondoltam, hogy egyszer ezen fog múlni az életem... na szóval...
mi is kell... nyomókötés... nyomókötés, nyomókötés... igen, igen, le kell nyomni... hogyha letépek egy darabot a pólómból, azzal oda lehet rögzíteni... aú, ez nem volt jó ötlet... oké, megvan, most mi jön... homályosodik a látásom, ez nem jó jel...

És elájultam.

***

Mikor kinyitottam a szememet, Gwen arca fogadott. Megint. Azzal a különbséggel, hogy a tekintetében most aggódás helyett szemrehányás tükröződött. Habár... vajon megkönnyebbülés volt az, ami egy pillanatra átsuhant az arcán?

- Nézd már, felébredt a mi hős lovagunk! - jegyezte meg egy csipet gúnnyal a hangjában. Jó nagy csipet.

Ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy egész közel lehettünk a tisztáshoz, a bozót résein átzöldellett a fű, látszottak a tábortűz füstölgő maradványai, holttesteket viszont nem láttam. A területen, ahol a túlélők elhelyezkedtek, kisebb volt az aljnövényzet, a fák levelei magasan a fejem felett értek össze.

- Mi történt, miután... elájultam? - kérdeztem.

Gwen arca elkomorodott.

- Nos... láttad, hogy a mingók mekkora túlerőben voltak. Aki tudott, elmenekült, de a delavárok közül többen odavesztek. Hajnalban visszamentünk a sebesültekért és eltemettük a halottakat. Akkor találtunk meg téged is. Szerencséd volt, mert hamar be tudtuk kötözni a sebed. Azzal a zseniális kötéseddel hamarosan elvéreztél volna.

Lepillantottam a sérülésemre, amin valóban új vászonkötés díszelgett. Azonban nem sokáig tudtam csodálni, mert egy érkező indián vonta el a figyelmemet. Kimerültnek látszott, zilált fekete hajával és aggódó arcával nem úgy nézett ki, mint aki jó híreket hoz.

- Megtaláltátok? - szögezte neki Gwen azonnal a kérdést, habár úgy tűnt, ő is sejtette, hogy a válasz nem lesz kedvező.

- Nem. Sem őt, sem a holttestét. - közölte a hírhozó. - A főnök nyomát üthetjük bottal.

- Tudhattam volna! - csattant fel Gwen. - Hát persze, hogy a mingók nem küldenek ide ennyi jó harcost a semmiért, hiszen tudják, hogy velünk erős delavár férfiak vannak! A mingó nem vérszomjas farkas, hanem ravasz róka; s ezt kell számításba vennünk, ha tetteikre tettekkel akarunk válaszolni. Bölcs Tulok bizonyára a mingók fogságába esett, és nekünk a kiszabadítására kell törekednünk. Azonban nem hamarkodhatjuk el magunkat, különben a vesztünkbe rohanunk!

Pár pillanatig csend volt; aztán egy fa árnyékából megszólalt egy kócos, barna hajú figura:

- Ehem.

Ahogy kilépett a fényre, láthatóvá váltak szigorú arcvonásai, előreugró szemöldöke és kissé horgas orra. Nathan volt az. Gwen arca nyomban pipacsvörösre változott.

- Habár tetszik a meglátásod és értékelem igyekezetedet - mondta a lány felé fordulva -, figyelmeztetnélek, hogy annak ellenére, hogy éppen ez ellen buzdítottál bennünket, igencsak elhamarkodottan viselkedsz. Valamint bátorkodnék megjegyezni, hogy szavaidat a Mississippi forrásvidékénél élő sziúk is hallották, s most azon tanakodnak, ki lehet ez a Bölcs Tulok, akit a hangos szavú leány ki akar szabadítani?

Nathan szavait általános derültség követte.

- Nos, szerintem elsősorban hallgassuk meg a felderítőket. Milyen híreket hoztok, Fekete Medve? - adott szót egy széles vállú delavárnak.

- Nem jókat. Láttuk a mingókat, ahogy összegyűjtik harcosaikat és foglyaikat, és a lenyugvó nap irányába indulnak. Bölcs Tulok is velük volt, együtt asszonyaink közül kettővel és a sápadtarcú kölyökkel, mindannyiuk keze szíjjal megkötözve.

- Na ugye, hogy megmondtam. - mormolta Gwen a nem létező bajsza alatt. Fekete Medve így folytatta:

- Kihallgattuk, amint a mingó kutyák arról beszéltek, hogy a fiatal főnök csapatát rohanják le, Erős Bivalyt, aki nyugati határainkat védi.

- Ha ez igaz, akkor be kell érnünk őket, s minél hamarabb, hiszen ha a Bivaly vereséget szenved, az mind a delavár törzs, mind az angol nép rovására megy! - jelentette ki Nathan, és a maroknyi csapat helyeselt. - Innen egynapnyi járásra északnyugat felé van egy angol erőd, ott szerezhetünk lovakat és ellátmányt. Az úton nem lesz időnk vadászni.

És a kis csapat máris szedelődzködött, összegyűjtötték a szerszámokat, fegyvereket és egy kevés elemózsiát, ami megmaradt: szárított húst, lepénykenyeret, savanyú vörösáfonyát.

- Várjunk, és mi lesz a sebesültekkel? - kérdeztem, habár úgy tűnt, vagy én voltam a legsúlyosabban sérült, vagy a többiek iszonyat jól bírták.

- Ugyan már, fiatalember! Az csak egy kis karcolás. - szólalt meg egy ismerős hang. Hát persze, hogy Sánta Sam volt az. Hű, de örültem neki.

- Ha maga mondja... - motyogtam, bár kifejezetten gyengének és fáradtnak éreztem magam, nem álltam készen egy egész napos gyalogtúrára. De tudtam, hogy kábé ez az egyetlen lehetőségem, és követtem a vadászok, katonák és indiánok színes csoportját a fák közé.

Tyűha!
Alig hiszem el, hogy végre-valahára kirakom ezt a részt! Szerintem megérte a várakozás, ugyanis több mint ezer szó lett, és igencsak beindult a cselekmény :) Köszönöm mindenkinek aki olvassa, mert miattatok írom ezt a könyvet és örülök hogyha tetszik és melengeti
a kis kezdő író szívemet!
Panka
U.I: Ha van építőkritikád azt kérem, szeretnék fejlődni és garantálom hogy nem sértődök meg!