Sziasztok!
Megjöttem, itt vagyok! 😄
Itt is az új rész, melankolikus, és csendes lett, plusz rövid egy cseppet 😅
Bocsi, bocsi, de ilyen is kell.
Kellemes olvasást! 😊
U.i.: nagyon szépen köszönöm a rengeteg türelmet! 😍😍
#TeamHádész

Nico's POV:

Figyelem, ahogyan lassan be, aztán pedig kilélegzi a levegőt. Egy hajszál az orra előtt minden lélegzetvételére táncol a bőre felett, a szemei csukva vannak, alattuk halványlila karikák vitítanak. Még almában is szépnek látom őt... Az arca meggyötörtségről és fáradtságról árulkodik.

Egyszerűen gyönyörű... Fúj, ez nyálas volt! De akkor is.

Mocorog kicsit, a keze elindul az ágyon felém, kissé riadtan hőkölök hátra. Az ujjai elérik a pólómat, és óvatosan a hüvelyk- és mutatóujja oldala közé veszi a fekete anyagot. És mozdulatlanul alszik tovább.
Ezzel a kis, közvetlen mozdulattal eszembe juttatja, hogy mit műveltem néhány órája... Lekaptam! Én! Őt! Egy lányt! Akit a testvérem!
Az arcom ég a szégyentől, undorodom magamtól, ha lehetne, visszacsinálnám.

Dehogy csinálnád vissza! Élvezted. Akartad. Most is akarod. Nincs igazam? - belső hangom kajánul vigyorog.

Nem... Valóban nem csinálnám vissza. Furcsa volt. És jó. Megnyugodtam tőle. Nem tudom, mi ütött belém, de akkor arra nagyon szükségem volt.
Ha tovább akarom rontani a helyzetet, azt mondom, hogy direkt (!!) csak ezért a csókért (!!!) fordultam vissza a bungalóm ajtajából.
Nem szerettem bele. Ez más... Ez mélyebb. Megmagyarázhatatlan őrültség. Ráadásul nem ért véget egy csókkal. Az érzéseimet elrejtetem - mesteri vagyok benne. De az agyamban tomboló, korhatáros képek ellen semmit sem tehetek.
Félreértés ne essen! Még mindig meleg vagyok... azt hiszem.

Oh, igggggen! Akarod őt? - kacarászik.

A fejemet rázom fekve, újra az arcát tanulmányozom. Szép, finom vonásai vannak, ívelt ajka, és mindezt hosszú, fényes fekete hajkorona öleli körbe.

Aha... Látom, Nico. Tudoood! Én ismerem a gondolataidat!

Megrázom a fejemet, a magammal való vitatkozás majdnem egy órát vett igénybe.  Dühösen kifújom a levegőt - figyelek, hogy lehetőleg ne rá. A hajamba tépek, elfordulok tőle, a plafont kezdem bámulni. A kesze-kusza gondolatok cikáznak a fejemben, olyan hangosak, hpgy nem hallom a saját légzésemet. Türelmetlenül felmordulok, az ujjaim továbbra is a tincseimet gyomlálják.
A levegő megakad a torkomban, ahogy a mellettem fekvő átveti rajtam a kezét, és olyan közel mászik, hogy a teste hozzám simul. Igyekszem nem túlreagálni, tanácstalanul nézem a békésen alvó lányt.

Mikor is aludtam utoljára így? Régen. Nagyon régen...

Ásítok, a szemeimbe könny szökik. Végül jobb ötlet híján viszonozom a gesztust. A testemet elönti a nyugodtság, ismerős béke, amit legutóbb lent, az alvilági kertben éreztem - na, nem akkor, amikor bent ragadtam.