Sziasztok! 😊
Újabb rész, egy kis... furcsa izével a végén... 😅
Kellemes olvasást!

U.i.: megvan az 1K!!!!!!! Köszönöm szépen, lehet kívánni!

Our POV:

A nappali fekete kanapéján fetrengek, és élvezem a bőr hűvösségét - amit akárhogy melegítek, mindig kellemes hőmérsékletű marad. Egyik lábam felhúzva, másik a háttámla tetején trónol, a fejem egy ezüst és egy fekete díszpárna közé van szorítva. Maga a pózom elég érdekes, ha valaki szembe jönne velem, az... nos, beláthatna a nem publikus helyekre - van rajtam gatya meg bugyi! És amilyen az én formám, szembe is jön valaki. Nyilván...

Szórakozottan nézegetem a plafont, Nico döbbent megnyikkanására kapom rá az íriszeimet. Az arca teljes pirosban játszik, de a világért sem nézne másfelé. Rémülten zárom össze a lábaimat, és mélyen elpirulva rendesen felülök. Egy díszpárnát az ölembe rakok, majd igyekszem rendesen megszólalni.

- Szia! Vissza jöttél? Mármint, el sem mentél, csak... - rájövök, hogy milyen kétértelmű az, amint mondtam, így megrázom a fejemet. Azután, amiket Hádész mondott, nehéz a neki címzett dolgokat nem félre érteni. De azért próbálkozok, nem szokott össze jönni. - Úgy értem ho-

- Tudom, hogy hogy értetted - vág közbe, enyhe ingerültséggel a hangjában. Ő nem tudja, hogy mindent, amit az apánkkal beszélt - hú, de bizarr... -, én magam is hallottam. És remélem, hogy ez még így marad egy darabig.
Sóhajt, és elsétál a nappali legtávolabbi részébe. Automatikusan fordítom utána a fejemet, leül. - Mit akarsz csinálni ma? - szegezi nekem a kérdést. Elgondolkozva meredek magam elé.

- Hát... - kezdem. - Ma lesz egy íjászatórám - bólint. - De előtte még ki szeretnék menni gyakorolni.

Való igaz, hogy ha íjat meg nyilat veszek a kezembe, az egész tábor fejvesztve menekül. Egyszer véletlenül lelőttem Mr. D. fejéről a szalmakalapját, és úgy neki szegeztem a falnak, hogy nem tudták leszedni. Vagy egyszer például felgyújtottam az egyik szalma bábut. De tényleg nem volt szándékos! Eskü!

- Nem volt olyan vészes - jegyzi meg csendben a fiú. Értetlenül nézek rá. - Vagy nem a csodás tehetségeden jár a fejed?

- De - bólintok egy kínos mosoly kíséretében. Elhúzom a számat. - Szerintem most megyek ki gyakorolni... Abból sosincs gond!

- Ehmm... - köhint csendesen Nico jó testvér módjára. - Soha. Igazad van.

- Ne legyél már izé - szólok rá. Feltartja a kezeit. - Megyek is! - és felpattanok a kanpéról.
Valójában szörnyen kínosnak találom a társaságát, és nem, nem azért mert fiú, és azért sem, mert Hádészos. Csak egyszerűen nem tudom elfelejteni az isten szavait.

- Kit viszel magaddal? - szól utánam félszegen.

- Miért is? Oh... - Kheirón az ügyességemre való tekintettel megkért, hogyha lehet, inkább egy másik félisten társaságában íjászkodjak, ha esetleg... gond lenne. - Nem tudom...

A táborosok furcsán néznek rám, amióta kiderült, hogy ki az isteni szülőm. Ahogy azt Nico jósolgatta, tartják tőlem a nyolc lépés távolságot, de az ötöt minimum. Nem beszélnek velem, vagy ha mégis, akkor is párszavas válaszokat adnak, és valami átlátszó indokkal eliszkolnak. Pedig én igyekszem kedves lenni! Egészen idáig semmi bajuk nem volt velem. Semmi!
Most meg...

- Akkor mégsem megyek - motyogom csalódottan. Így viszont biztos bukás az órám...

- Nagyon menni akarsz? - kérdezi. Erre csak csalódottan bólogatok neki. - Majd én megyek veled - mondja olyan halkan, hogy azt hiszem, csak képzelődtem. Meglepetten nézek rá, és kissé rémülten veszem észre, hogy elpirultam. Kifújom a levegőt, és igyekszem megütni a tőlem megszokott hangot.

- Tényleg? Köszönöm! - sietve indulok ki a kabinból, komótosan követ. Látom az arcán a zárkózottságot, de már ki tudom szűrni az igazi érzelmeit.
Felkapom a cipőmet, és bevárom őt az ajtóban. Mögöttem jön ki, és egy kézlendítéssel bezárja, pontosabban becsapja a kétméteres fekete ajtót. Még mindig nem tudom, hogy hogyan csinálja... Nekem sosem sikerül.

Egy tíz perces sétával, néhány gyilkos, félő, és távolság tartó pillantással később megérkezünk az íjászpályára.

- Nos - kezdi Nico - én ide leülök, te pedig csinálj, amit akarsz! - mondja nekem félvárról, és megindul az árnyékba.

- Remek, köszi - mondom hálásan, és kiválasztom magamnak a szenvedő alanyt - alias íj - és a hozzá tartozó nyilakat. - Mit kapok, ha tönkre vágom a fegyvert? - kérdezem a fiútól.

- Passz. De ne próbáld ki! - inkább parancs, mintsem kérés. Bólintok, és felajzom az íjat. Célzok és lövök - természetesen mellé. Az sem segít, hogy Nico pillantása minden mozdulatomat követi, amitől zavarban vagyok. - Tíz pontos mellé - dobja oda nekem a szavakat szórakozottan.

- Köszi. Ha annyira tudod, csináld te! - mondom enyhe gúnnyal, kekeckedő vigyorra, mire a fél szemöldöke felszalad. Felkel, mellém sétál, és kiveszi a kezemből a fegyvert és a botokat. Az idegre teszi a tollas végét, feszíti, lő, egyenesen a közepébe, hallom, ahogyan a céltábla átlyukad. Vissza adja a kezembe a tárgyakat, és egyszerűen vissza vonul az árnyékba.
Olyan, mintha egy árny mozogna, vagy maga a sötétség. Megfoghatatlan, lágy, de fenyegető. Szinte hátba vág a felismerés, hogy milyen erős valójában Nico. Játszva átszakította a fém céltáblát, ennyi erővel a koponyámnak is ugorhatott volna.
Össze rándul a gyomrom a hirtelen félelemtől.

Sötét herceg...

Szellemkirály...

Most kezdem megérteni ezeket, mielőtt átgondolhatnám, megszólalok:

- Mutasd meg az igazi erődet! - kérem határozottan. Amolyan "Ezt most nem képzeled komolyan?" nézéssel illet, végül megrázza a fejét. Az árnyék táncol az arcán, kísértetiessé téve ezzel a vonásait. - Kérlek! - felhorkan, végül egészen az árnyék széléig merészkedik. A most feketének tűnő íriszeit az enyémbe fúrja.

- Azt tudod ugye, ha alkut kötsz az Alvilággal, nagy árat kell fizetned érte! - közli halkan.

- Nem kötök alkut! - ellenkezek. - Én csak szívességet kérek!

- Még rosszabb... - állapítja meg, a hangjába furcsa kegyetlenség és szórakozottság vegyül. Nem tudom, mi ütött belém, de a félelem úrrá lesz rajtam ettől a néhány szavától. A sötétség és az agresszivitás hullámai erősen csapnak meg. Olyan tömények és elsöprőek, hogy kicsúszik alólam a lábam, mire Nico halkan fúj egyet. - A töredéke sem volt... Majd ha késze állsz, megmutatom - morogja. - Inkább folytasd! - a céltáblára bök. Feltápászkodok, és elképedve meredek utána, végül engedelmesen neki látok a további gyakorlásnak. Húsz nyílvesszőt lövök ki, abból kettő bemegy, három pedig a feketébe fúródik.

- Szánalmas - jegyzem meg szégyenkezve.

- A... technikád csapnivalóan rossz. A tartásod egyenesen ocsmány. A többit nem is mondom - szól ki az árnyékból lustán és halkan. Fáradtan nézek rá.

- Akkor segíts! - vetem oda, nem gondolom komolyan. Megdermedek, amikor kilép a fényre, és mellé érve egy nyilat kezd forgatni az ujjai között.

- Mondom és mutatom - szólal meg halkan. A vesszőt az idegre helyezi, és egy egyszerűnek tűnő mozdulattal felhúzza azt. Közben tőle szokatlan módon folyamatosan beszél. Aztán elengedi, a nyíl fülsiketítő hanggal egy második helyen szaggatja át a fémlapot.

- Ennyi - felém nyújtja a szerkentyűt. - Mondom és csinálod - ismétli meg az iménti szavait kicsit másként, ez a verzió annyira már nem tetszik. De azért bólintok, és felhúzom az íjat. - Tartsd - dobja nekem a szót, és körül járja a testem. Néha benyúl, az államat emeli feljebb, vagy a könyökömet, a hátam mögé érve egyik kezével a vállamat fogja meg, a másikkal a lapockáim közötti területet nyomja meg, így akaratom ellenére kiegyenesedik a hátam. - Így nagyjából - mondja halkan. - Figyelj a táblára. A közepét nézd. Képzelj oda valakit, akit nagyon, de nagyon gyűlölsz - ezt úgy mondja, hogy világossá válik számomra, neki van ilyen személy. - És engedd el - az utolsó elsuttogott szónál útjára engedem a vesszőt, ami ugyan nem csapódik akkorát, mint az övé, és nem a közepébe megy, de bele fúródik a táblába. - Remek - mondja csendesen. Kiráz a hideg, pontosan mögöttem áll, mérnöki pontossággal követi a mozdulataimat. - Valahogy így kéne a továbbiakban - bizsereg a bőröm. Őrültség, tudom, mert a testvérem, de eddig általam ismeretlen, furcsa érzés áraszt el. Nem tudom, hogy pontosan mi az.

De jó.

Éget.

Lehűt.

Fojtogat.

Mielőtt meggondolhatnám, az első eszembe jutó dolgot teszem: megfordulok, és minden teketóriázás nélkül megcsókolom.

Nem tudom, mi van velem. De akarom ezt a csókot. És... azt hiszem, hogy ő is.