Sziasztok! 😊
Itt is az új rész!
Van egy rossz hírem. Nagyjából három napig nem lesz rész, de utána ígérem, hogy hozom! 😳
Addig is kellemes olvasást, legyetek rosszak!😁✋🏻
U.i.: Ti melyik bungalóba/kabin a kerülnének szívesen? 😄

Our POV:

Meglep.
Méghozzá nagyon. A mozdulatai hevességéből durva, követelőző csókra számítottam. Az óvatos, gyengéd határozatlanság teljes ellentétben van azzal a nyersséggel, amivel az ágynak szegez, a csendes, sötét indulattal, amivel bejött a gyengélkedőre, és az erővel, amivel az ajkamba harap. A hirtelen váltás miatt elnyitom a számat, lehetőséget ad a ezzel a csók elmélyítésére - él vele.
Bal keze a fejem mellett támaszkodik, jobbja az arcomat érinti. A hüvelykujja néha gyengéden végig simít a bőrömön, éppen csak annyira, hogy egy-egy pillanatra kizökkentsen. Lassan falja az ajkaimat, a kezdeti döbbenetet felváltja a jóleső érzés, de... valami nincs rendben.
Szelíd erőszakkal eltolom, szembe találom magamat a barna szempárral, így közelről elbűvölve veszem észre benne csillogó arany és fekete pöttyöket. Értetlenül néz rám, ami tovább erősíti bennem a nyugtalanságomat. Az arca egy elveszett kisfiúé, a haja akár a szénaboglya és kicsit hevesebben veszi a levegőt, mint szokta.

-  Nico - suttogom halkan -, mi a baj?

Az arcáról lassan, kísértetiesen olvad le az elveszettség, és mint egy rossz smink, úgy tűnik elő alóla a könyörgés és a fájdalom.

-Kérlek... - kezdi, a hangja el-el csuklik - hadd hívjalak Biancának! Könyörgöm, könyörgöm... - halkan sírni kezd, a fejét a hasamba fúrja, automatikusan, döbbenten kezdem el simogatni a haját.  A válla rázkódik a néma zokogás miatt, rendezetlenül kap néha levegő után, a takarót teljes erejéből markolja. -Hiányzol, annyira magányos vagyok! Gyere vissza, ne hagyj egyedül... - és keservesen sír, alig értem, hogy miket mond.
Minden szavából árad a fájdalom, a veszteség okozta űr, a hiány, az elkeseredettség és a szeretet. Ezek olyan egyveleget alkotnak, hogy a Nicóból áradó érzések bénító erősséggel csapnak meg. Az ereje mindent elsöprő és tömény.

- Itt vannak veled. Vigyáznak rád - duruzsolom, még mielőtt végig gondolhatnám.

- Nem érzem! - néz rám kétségbeesetten. - Itt hagytatok, folyamatosan bántanak!

Egy ördögi ötlet... Mondhatnám, hogy haláli... Bármit megtennék, hogy jobban megértsem a... testvéremet. Biancát fogom használni erre a célra. Undorító dolog tudom, de...
Nem, nincs de. Egy utolsó aljadék vagyok, hogy kihasználom - ezek szerint - a nővéremet. Aggódom Nicóért, és ha most eljátszom az évek óta halott nagytestvért, talán kicsit megnyílik. Ez az!

- Ki bánt?

- Mindenki! Félnek tőlem! Utálnak! Bármit teszek, az rossz.

- Ez nen igaz - suttogom. Kezdem érteni. Még nem fogom fel, de már kezdem.

- De! Látnád, hogy milyen arccal néznek rám... Mindenki tartja a három lépés távolságot, látom, hogy félnek tőlem... De én nem bántok senkit! - aztán rémült arccal, könyörgő hanggal folytatja. - Ugye... ugye én nem vagyok rossz? Én nem vagyok az, akinek hisznek, igaz? Vagy én az a szörnyeteg volnék, akinek állítanak?

Változnak a hullámok, megmondhatatlan számú érzésre. Egyiket sem tudom tisztán kivenni, az egész olyan, mintha felkavarták volna az iszapot. Tudod, hogy az az örvénylő koszfolt a vízben sár meg üledék, de nem tudod kivenni tisztán, hogy pontosan miből áll.

Ő? Rossz? Nem, az nem lehet... Sokkal kevesebb ideje vagyok itt, mint Percy, Annabeth vagy akár Clarisse. De egy valamiben teljesen biztos vagyok, mégpedig, hogy Nico a valaha látott legkedvesebb, legérzékenyebb, és leggyengédebb félvér a világon, arról nem beszélve, hogy az életemet köszönhetem neki...
Hirtelen beugrik valami, nem tudom fékezni a nyelvem, csak úgy döbbenten benyögöm:

- Te szándékosan bántod magad ilyen gondolatokkal - állapítom meg elképedve. Nem kapok választ, ami szinte teljesen meggyőz az igazamról. - Miért gondolod ezt?

- Mert Hádész-gyerek vagyok! Azért! - csattan fel. - És te is az vagy. Mi sosem leszünk igazán boldogok, hosszú távon. Nekünk a pillanatnyi öröm, mások szenvedése és a magány jutott - már nem Biancához beszél. Ez már nekem szól.

Taglóznak a szavai. Ami a legrosszabb, hogy magamra tudom húzni azt, amit mondott.

De nem! Ezt nem!

- Én boldog vagyok - jelentem ki, igyekszek határozottnak hallatszani. - Pillanatnyi boldogságom is akad, de én tizenöt éve boldog vagyok! Szenvedést is láttam már, és nem vagyok magányos.

- Nem, persze, hogy nem - Nico humortalanul mosolyog. - Nem volt itt a nővéred. Amíg aludtál abban a három hétben, minden nap kerested. Szólítottad. Mást nem mondtál, csak a nevét - az arcomat fürkészi. Megdermedek, és egy láthatatlan erő kényszerít, hogy oldalra csússzak, és hogy Nicót felhúzzam a matracra. Készséggel követi a mozdulatomat, így pár pillanat múlva egymással szemben fekszünk. - Hazelnek és a többieknek holnap vissza kell menniük a római táborba. Megint egyedül maradsz, a testvéred nélkül - folytatja egészen halkan.

- Ez sem igaz - suttogom és közelebb kúszok hozzá. - Az egyig testvérem itt marad.