Sziasztok! 😊
Itt is az új rész, remélem, tetszeni fog 😅
Ez hosszabb lett, jóval, és hamarosan ez események is meglódulnak 😊
Kellemes olvasást!
U.i.: várom a kívánságokat, ha van! 😊

Our POV:

- Szédülés? Kettős látás? Fáradtság? - Will ígéretéhez híven eljött, hogy megvizsgáljon, éppen egy halom papírt olvasgat, néha firkál valamit valahova.

- Fáradt vagyok - vallom be csendesen. A takaróm egyik ráncát birizgálom, laposakat pislogok.

- Mennyit aludtál? És hogyan? - újabb három vonal az egyik fehér lapra.

- Sokat... és jól - tűnődök, és végig simítok az arcomon.

- Hm - adja a bő választ. - Hm, hm - folytatja az információ közlést.

- Hm hm mi? - kérdezem izgatottabban.

- Hm hm nem tudom. A vizsgálatok jók lettek, szerintem ma a többiekkel ebédelhetsz - mondja biztatóan, mire kifújom a levegőt.

- Hm hm - bólogatok vidáman. Derűsen elmosolyodik, és pakolászni kezd az éjjeli szekrényem mellett álló kiskocsin. - Jé, ez mi? - felemel egy átlátszó üvegben lötyögő, kétes eredetű... valamit. - Nem akarom tudni - motyogja, és vissza teszi a többi fiola közé.

- Hm - teszem hozzá, mire halkan elneveti magát. Visszafordul, és megfogja a kezemet. Meglepődök és egy kicsit pirulok is, a szikrázó kék szemek a gyűrűmet figyelik. - Estére le kellene venned... Kikezdte a bőröd az alvilági mágia.

- Will! - dugja be a fejét az egyik testvére. Nagyon hasonlítanak, bár az illető lány. - Gyere, kellesz! Oh, jobban vagy? - tétován bólintok, szinte érzem, hogy a bizalmatlanságom sértő. - Király! - aztán Willnek: - Siess! - és eliszkol.

- Ő... - kezdem halkan.

- Itt mindenki tudja, hogy ki vagy - szól közbe a fiú. Különböző löttyöket öntöget össze egy kisujjnyi fiolába. - A másik Hádész-gyerek. A táborban híre ment, szóval ne is próbáld tagadni, ha rákérdeznek - egy kis kéket önt a lilához.

- De honnan...? 

- Sajnálom, nem mondhatok semmit. Kheirón majd elmagyarázza... hoppá! - mellé önt egy kicsi fehéret. Azt a palackot, amiben eddig kevert, bezárja és a kezembe nyomja. - Ha nem jönne le a gyűrű, ebbe mártsd bele - gyorsan össze pakol, feltöröl, aztán egy kedves mosoly kíséretében kisétál a gyengélkedőről.

Csendben meredek magam elé, nem tudom, hogy mit is kéne csinálnom. Most szépen vonuljak vissza a Hermész-kabinba? Vagy maradjak itt...?
Nincs sok időm gondolkozni, szinte nesztelen léptek törik meg a számomra unalmas csendet. Pár pillanat múlva feltűnik a zajocska okozója, nem kell oda néznem, hogy tudjam, ki az.

- Van egy plusz szoba - mondja halkan. Tartja a nyolc lépés távolságot. Kínosan érzi magát, ezt érzem a hangján, noha most is a tőle jól ismert színtelenséggel beszél. - Csak ki kell takarítani, és valahogy be kéne jutni oda.

- Hogy hogy? - nézek rá kíváncsian. Szokásos fekete cipő és nadrág, sötét barna pilótadzseki, halálfejes póló. A haja rendezetlen, a szeme szokatlanul fényesen csillog.

- Nem hittem, hogy kelleni fog - vállat von. - Biancáé lett volna - suttogja még. Fáj neki az emlék, ezt a néhány napja este a tudtomra adta.

- Nem akarok betolakodni. Majd alszok kint a kanapén - ajánlom, és kikászálódok a gyengélkedő kemény ágyából. Körül nézek, egy faszéken megtalálom az összehajtott ruháimat. - Felöltözök - úgy gondoltam, hogy majd elmegyek a mosdóba, vagy valami, de ő megelőz, és némán eltűnik.

Pár percen belül kész vagyok, viszonylag vidáman masírozok ki a gyengélkedőről. Nico az árnyékban áll, amikor mellé érek, röviden rám pillant, és tovább indul. Követem, szorosan mögötte megyek, közben felmérem a károkat.
Néhány ház színe megváltozott, párat most festenek. Az Apollón-ház előtt például egy csomó póló nélküli fiú, és bikinis lány guggol, kezükben napsárga festékes ecsettel. Mindenki nagyon hasonlít Willre. Jöttünkre felpillantanak, aztán vidám, szikrázó mosolyt küldenek felénk. Nico halkan morog, és tovább siet. Én azért viszonzom a kedves vigyort, mégha halványan is. Erre az Apollónosok összenevetnek, es folytatják a festést. 

A fű és a növények szembe tűnően megritkultak, ide látom az eperföld pirosságában virító fekete foltokat.
A Nagy Ház érintetlen, a bungalókban is csak annyi kár esett, mint az Apollón-házon - szinte semmi. Mintha nem a rombolás, hanem más lett volna a cél...

A fejembe elmosódott, groteszk képek úsznak. Halottak, haldoklók, sebesültek, a fej...
És feltűnik egy másik dolog is.

- Nico - nyüszítem halkan, mire enyhén hátra fordítja a fejét. - Miért vagyunk ilyen kevesen? Hol van a többi félvér?
Azonban nem kapok választ, a hallgatása szolgál feleletül. Elborzadok.

Meghaltak... Mindenki, aki nem volt elég erős. Ezért indítottak minket Thália fájától? De Kheirón ötlete volt az egész!
A házankénti indulás... És az a tempó...

Aztán össze áll.

Mindent úgy rendeztek, hogy minél jobban kifáradjunk. Szét akarták szedni a csapatokat, hogy lássák, ki milyen erős. De ezt egy ember nem csinálhatta. Segítsége kell hogy legyen. Itt bent. Ami azt jelenti...

Megtorpanok, Nico félelmetes pontossággal követi a mozdulatomat. Mint pár hete, az asztalnál. Kábán meredek az árnyékainkra, olyan, mintha csak egy  árnyunk lenne, az ő fekete sziluettje tökéletesen egybe olvad az enyémmel.

- Nico... - ismétlem meg halkan. Várakozóan néz rám, rémülten viszonozom a pillantását. - Árulók - nyögöm. - Árulók vannak a táborban!

- Mi? - a hangja egy kicsit érces a kevés beszéd miatt.

- Bejutottak! - mondom és mellé lépek. Barna írisze olyan a fényben, mintha parázslana. - Azt a mészárszéket nem tehette egy ember. Egyedül nem. Kellett neki belső segítség.

- Greg táboros - emlékeztet sötét hangsúllyal.

- Igen. De ő csak egy félvér. Ehhez nem elég erős - makacskodok.

- Arra akarsz kilyukadni - kezdi a fiú halkan, amitől kiráz a hideg -, hogy a táborban legalább fél tucat áruló van? Akik össze játszanak?

- Igen! - szemforgatva érinti meg a homlokomat.

- Nem. Nincs lázad. Akkor csak pihenés kell, é-

- És ha igazam van?! - ugrok neki.

- És ha tévedsz?! - vágja rá ingerülten. - Ne legyél már bolond, Maria! - a nevem a szájából hideg zuhanyként ér, de bármilyen furcsa, tovább tüzel.

- Nem vagyok bolond! És nem tévedek! Érzem!

- Hogyne, persze... - morogja. - Én meg maga a főisten vagyok.

- Miért nem hiszel nekem? - dobom neki a kérdést elkeseredetten.

- Azért - csattan fel -, mert Hádész alig pár órája nyilvánított ki a saját gyerekének, akinek amúgy nem lett volna szabad megszületnie. Szóval! Vagy pusztán őrült vagy, mint a legtöbb diszelxiás-hiperaktív félmutáns itt - körbe mutat -, vagy egyszerűen megkattantál!

- Nem vagyok őrült! - bizonygatom, de a szeme olyan ismeretlen nyersséggel és kegyetlenséggel csillog, hogy már én sem vagyok teljesen biztos magamban.

- Csak. Hagyd. Ezt. Abba! - sziszegi a fogai között, és tovább száguld. Dühösen, és tehetetlenül megyek utána. Nem sokára megérkezünk a fekete építményhez, ami eddig annyi furcsa érzést keltett bennem. Most meglepő nyugodtságot sugároz, békét és csendet ígér.
Nico kinyújtja a kezét, anélkül, hogy az ajtóhoz érne, az halk nyikorgással feltárul. Belépve kissé hűvös és félhomályos derengés fogad. Kellemesnek érzem, a gyengélkedő éles fénye után ez védelmezően  rejt el. Az előttem haladó átvezet egy nappaliszerűségen, közben elmutat jobbra.

- Fürdő - majd balra: - szobák - és ezzel a lendülettel a fentemlített helyiségek felé vezet. - Ez lesz a tiéd - belök egy sötét színű ajtót, ezüst kilincsnél fogva. Bizonytalanul megyek be, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez a szoba maga a mennyország. Az otthoni kuckóm felnagyított mása, a levegőben a jól ismert, megnyugtató illat terjeng. Nico bedugja a fejét, aztán bejön, ajkaira halvány mosoly kúszik. - Nem rossz - dicsér szelíden, az ingerültség még halványan cseng a hangjában.

- A tiéd milyen? - nézek rá kíváncsian. Kínosan oldalra fordítja a tekintetét, néhány pillanatig nem felel.

- Szerintem nézz körül itt, meg kint is - tér ki a válasz elől, és gyorsan kereket old. Pontosabban oldana, mert utána kapok, és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, mennyire rémült és feszült a közelségem miatt. Nem akarok rosszba lenni vele. Lehet, hogy őrült vagyok, lehet, hogy nem. De az iménti viselkedésem csúnya és bántó volt. A légzése megakad, a teste görcsössé válik.

- Köszönöm - mondom halkan. Kirázza a hideg, és a szokottnál kicsit erősebben tol el magától. Bólint, és magamra hagy. Nem ellenkezem, tudom, hogy neki ez most nehéz lehet. Nem akarom tovább bonyolítani a helyzetet.
Figyelmesen szemlélődök. Elnosolyodok az ismerős, fehér francia ágy, a lávalámpa és a világos kanapén trónoló féltucat díszpárna látványára. Még a kis növénykém is - passz, hogy milyen fajta - a fehér íróasztalomon csücsül.

- Woah... - közlöm magammal, és lendületből ráugrok az ágyamra. - Bada-bumm! - elterülök, magamba szívom az otthon illatát. Becsukom a szememet.
Ugyan azt ígértem Nicónak, hogy körbenézek, de egyszerűen annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok megmozdulni. Jelenleg minden vágyam, hogy aludjak egy nagyot, és ennek megfelelően cselekedek, de utólag rájöttem, hogy ez hiba volt...