Sziasztok! 😄
Itt is a rész, nem olyan hű, de hosszú, a tegnapi nagyjából háromszorosa lett.
Kellemes olvasást! 😊

Our POV:

A fiú távozása után még sokáig egyedül vagyok. Elképzelni sem tudom, hogy mi van most odakint, a táborban, de őszintén szólva nem is akarom.

Bevillannak a képek a fejről, a véres fűről, emlékszem arra, hogy miként sikongattak a félvérek. És arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy milyen volt a lelkek hangja... Magas és sipító, olyan, amit ha meghallasz, azonnal beszakad a bobhártyád.

- Ó, te jó isten... - motyogom, és a fejemet a párnába nyomom. Az oldalam ezalatt a pár perc alatt jelentősen javult, de azért még érzem, hogy tegnap felnyársaltak...

Ha nincs Nico- Hol van Nico?

Értetlenül nézek körbe, meg mernék rá esküdni, hogy tegnap éjjel beszélt hozzám. Nem emlékszem arra, hogy mit, de hallottam őt. Kimondta a nevemet. Ezt az egyet tisztán fel tudom idézni.

- Szia! - lép be egy másik, az előző fiúhoz nagyon, de tényleg nagggyon hasonlító, korban nagyjából vele megegyező suhanc. Félvér táboros pólója és gyöngysora van -mint minden táborosnak -, homokszínű haja és csillámló, kék szeme.

Ő... asszem, hogy baromira jól néz ki.

Megfordul a fejemben, hogy esetleg nem is nekem köszönt, de hamar rá kell hogy döbbenjek: TOTÁL egyedül vagyok a gyengélkedőn.
Vágod?
Tel-je-sen.

- Hol van mindenki? - elég fura, hogy a tegnapi mészárszék után csak én fetrengek ebben a... "minőségi" ágyban. - Tegnap még...

- Három hét alatt a legtöbben felépültek, aki meg nem, az van olyan jó állapotban, hogy a saját kabinjában lustálkodjon.

- Ho-hogy mennyi!? - elképedek. - Nézd, nemrég ébredtem fel, és más esetben nagyon nevetnék a humorodon, tényleg! De ez most nem az a hely és idő!

- Nem vicceltem - mondja kedvesen, és megpöcköl egy injekcióstűt. - Ma már kaptál egyet, igaz? Ez a másik fele, kicsit csípni fog - belémnyomja az anyagot.

- Au - szólok rá figyelmeztetően, és kicsit meglepetten.

- Nyugi, bocs - szabadkozik egy szikrázó mosoly kíséretében. Megtörli a kezét a nadrágjába, és felém nyújtja a kezét. - Will vagyok, bocsi az előbbiért!

- Szia - bizonytalan és óvatos vagyok, de azért viszonylag vidáman fogadom el a kezét. Várja, hogy bemutatkozzam, de jó szokásomhoz híven ezt nem teszem meg. - Nem baj.

- Remek! - neki mindig ilyen jó a kedve? - Akkor... uh, várj - elő vesz egy füzetet a zsebéből, meg egy tollat, és macskakaparással oda hegeszt valamit. - Nemsokára hozzák a reggelit, én csak begyógyszerezni jöttelek - mondja, és ezen már komolyan elmosolyodok.

- Én nem mehetek vissza a saját kabinomba?

- Nézd, kislány... ne hari, de ti nagyon sokan vagytok. Félek, hogy visszaesel... És amúgy is! Három hétig olyan voltál, mint egy hulla. Ez azért furcsa, hm? - bocsánatkérően néz rám, aztán megereszt egy széles, fehér mosolyt. - Később jövök! - és elsiet.

Más esetben derűsen integetnék utána, de valami nagyon nem hagy békén. Nem tudom elkezdeni a gondolatmenetemet, mert feltűnik az ajtóban egy kisebb csorda.

- Hazel? HAZEL! -sikítom, és kiugorva az ágyamból, a nyakába vetem magamat. Nem foglalkozok a többiekkel - egyenlőre -, csak szorítom a nővérem nyakát, és sírni kezdek. - Úgy hiányoztál, féltem, nem voltál itt, egyedül voltam, Hazel! - kényszeresen ismételgetem a nevét.

- Jó, shh! - simogatni kezdi a hátamat, hallom a hangján, hogy mosolyog. - Amúgy meg mit kelsz fel, te?! - szegezi nekem a kérdést, és orvost szégyenítő határozottsággal kezd beszélni. - Sok pihenés, nuku császka, és jómagam! - már a takaró alatt fészkelődök, amikor végre szemügyre vehetem a többieket.

Annabeth, Percy és... és egy rakat lila pólós, arany gazos lány meg fiú. Na, jó lányból nincs sok, csak egy.

- Piper - mondja, mikor észre veszi, hogy nézem. Kedvesen beszél, a hangja derűs. A tekintetem tovább siklik egy izmos, fekete hajú fiúra.

- Frank - ő is nagyon aranyosnak tűnik. Mellette egy szőke, szemüveges fiú.

- Jászon? - nézek rá, az első napról ismerem őt. Mosolyogva bólint. A balján egy barna bőrű fiú, süt róla, hogy bolond - a legjobb értelemben.

- Leo - vigyorogja, és a kezét nyújtja. Hazelre sandítok, aki csak bólint egyet, amire egykedvűen elfogadom a kezet, de a vidámsága ragadósnak bizonyul, a fogása közben elvigyorodok.

- Maria - mondja gyorsan a nővérem, amikor fél perc múlva sem vagyok hajlandó megszólalni. Egy gyilkos pillantást küldök felé, amin a többiek elmosolyodnak.

- Jé, tiszta cuki! - állapítja meg Leo, hogy aztán rám ugorjon, és elkezdje összekócolni a hajamat. Vigyorogva tiltakozok, amiből az lesz, hogy a fiú lezúg az ágyról, én meg győztesen nézek le.

- Milyen az idő ott lent? - feltartja a hüvelyk ujját, és kergén mosolyog. - Csodás - konstatálom.

- Hasonlítasz a tesódra - állapítja meg - azt hiszem - Frank. Hazel kedvesen ránéz, és csak ekkor esik le, hogy ő a nővérem barátja.

Oh - gondolom - már értem.

- Ezt nem szokták mondani - felelem a lehető legkedvesebben, mert tényleg nem hallottam még. - Hazel olyan másmilyen - mondom, megvillantva a csodás szókincsemet.

- Nem Hazellel. Nicóval - erre pedig úgy ledermedek, hogy egy pillanatra rosszul leszek. - Ő nem a testvéred? Múltkor még úgy volt.

- Frank, ő nem Bianca! - sziszegi Piper kínosan. - Maria! - tájékoztatja fojtott hangon.

- Hogy nem? - néz rám Frank furán. - Ne haragudj... Egészen azt hittem, ho-

- Nem, semmi baj - vágok közbe, hogy érezze a téma kínosságát.

- Csodásan megvitattuk - hallom meg Nico hangját. Örülök, hogy jött. Kezében egy kis dobozt szorongat, olyasmi, amibe kisebb ékszereket szoktak tenni. - De akár mehetne is - leül az ágyam szélére, a Hazel mentes oldalamra, a többieknek háttal, és ezt már csak nekem mondja. Ledobja az ölembe a skatulyát. - Nézd meg.

Nem értem, mire akar kilyukadni, de az, ahogyan az állával a kis csomagra bök, ösztönöz a kinyitására. A kezembe veszem az ezüstös dobozt, és leveszem a tetejét. Majdnem vissza is csapom a rémülettől. Aztán megnézem mégegyszer. Gyűrű, Nico ékszerének szakasztott mása.

- Hajrá - morogja, kiérzem a hangjából a félelmet és a kíváncsiságot.

- Mit csináljak...?

- Csak vedd fel. És meglátjuk - és csak a megkoronázás végett: - Bianca...