Sziasztok! 😊
Itt is van az új rész, remélem, tetszik majd. 😄

U.i.: Bocsánatot kérek a könyvben és a blogban szereplő emberek kisebb eltérései miatt!
Kellemes olvasást!

Our POV:

Követem a többi Hermészest; James, a bungalóvezető a Thália fája feliratú cetlit húzta, így elindultunk a tábor határához. Nagyjából tíz percet sétáltunk, így mire odaértünk, marad ötször hatvan másodpercünk a kezdésig.

- Mi is a lényeg...? - kérdezem halkan, utalva arra, hogy még mindig nem ismerem a szabályokat.

- Csapatban mozgunk, egyetlen zászló van elrejtve, meg kell szerezni, minél előbb. Kérdés? - mindenki tagadóan mormol, a kagylókürt pedig megszólal. A többiek rohanni kezdenek, jobb ötlet híján én is ezt teszem.

Nagyon rossz előérzetem van, de nem foglalkozok vele, igyekszek a csapattársaim sarkában maradni. Olyan őrült tempót diktálnak, hogy tíz perc múlva már mindenem fáj, alig kapok levegőt, de ők tovább csörtetnek előre.

Na, a nagy csapatmunka! Ha így folytatják, nem lesz kivel összedolgozni... Ami a legjobb, hogy egyre többen szakadnak le, és állnak meg pihenni.

A csapat alig fele van már meg, és érzem, hogy én is egyre jobban fáradok.

Mesélje már el nekem valaki, hogy ilyen szedett-vetett csapat hogy akar harcolni, teszem azt, egy Árész-ház ellen, ha nem csak csürhe vagyunk, de még a nyelvünk is lóg?! Itt buktuk el az egészet...

A távolból sikoly hallatszik, ami miatt megmerevedek. A rossz szájíz tovább erősödik, érzem a felém ráadó félelmet, erősebb és bénítóbb, mint bármi más. Aztán ordenáré röhögés, majd füst száll fel valahonnan.

- Hé! Zárkózz! - üvölt hátra James. Mi, akik a végén, vagy a közép mezőnyben vagyunk, lihegve odavonszoljuk magunkat. A Hermész-csapat kvázi összeáll. - Bemegyünk az erdőbe! Ne féljetek, mert azt mások is megérzik! - egy kis morajlás hangzik fel, páran ijedten össze néznek. - Ne maradjatok le, a tisztáson zárkózás, bevárunk mindenkit!

És újra nekiindulunk. A fák között sötét van, rendellenesen kevés a fény, mintha valami eltakarná az eget. A feszültség és a félelem tovább áramlik felém, fojtogatóan hat rám, menekülési kényszerem van, gyorsítok a tempón. A lábaim égnek és ellenkeznek minden mozdulat ellen, hiszen közel húsz perce futok, egy rövid szünettel.

Valami nincs rendben...

Egy robbanás rázza meg a földet, ami a fél csapatot ledönti a lábáról, a másik fele azért esik el, mert az első rész lerántja őket. Sötét, selymes hangok áradnak felénk, vibrálnak, úgy érzem, hogy a dobhártyám menten beszakad. A fülemre tapasztom a kezemet, James idegesen integet.

- Álljatok fel! Sietnünk kell! - üvölti, megpróbálunk talpra állni.

Siess! Állj fel és rohanj! Menekülj, fuss az életedért! - súgja egy hang. Megmagyarázhatatlan, de fölkászálódok, és bukdácsolva sietni kezdek, a fáradtság ledönt a lábamról.

Nem, nem a futástól merültem ki ennyire... Van itt valami.

Rohanás közben az utamba kerülő embereket felrángatom, és meghúzom őket, hogy megadjam nekik a meneküléshez szükséges kezdő lökést. Majdnem mindenkinek segít ez a kis löket, de az egyik lány egyszerűen visszaesik a fűbe. Satufék és mellé száguldok.

- Gyere már! - megrántom a csuklóját.

- Ne-nehm tudok! - zokog, az arca fájdalmában eltorzul. Lenézek, a látvány felkavarja a gyomromat. A leány fél lába hiányzik, le van szakítva, a csonkból ömlik a vér.

Menj már! Nem segíthetsz neki! - dörren rám a hang.

- Nyugi, nem hagylak itt! - mondom neki, a kezét átvetem a nyakamon, átkarolom a derekát, és úgy kezdek rohanni az erdő felé. Csak sír, de a fél lábával igyekszik segíteni nekem, amiért nagyon hálás vagyok, el sem tudom képzelni, mit érezhet most. - Ez az! - biztatom, már majdnem elérjük az erdő szélét. A furcsa, vibráló hang egyre többször hallatszik, egyszer olyan hangosan, hogy majdnem össze esek tőle. Amikor már azt hiszem, hogy nem bírom tovább, ugyanaz történik, mint az autóbalesetkor. Hűvös, árnyékszerű dolog ölel körül, megnyugtat egyetlen pillanatra, hogy aztán az összes erőmet magába szívja. A tüdőm összeszorul, aztán megérzem a talpam alatt a földet, elvágódok, igyekszek úgy esni, hogy sérült társam rám érkezzen, és ne fájjon neki nagyon. - Megh vahgy? - kérdezem zihálva, oldalra fordítom a fejemet, és kiköpöm a számban összegyűlt vért. Lassan ülőhelyzetbe küzdöm magunkat. Megnyugodva konstatálom, hogy már az erdőben vagyunk, a kis tisztás mellett.

- Hol vannakh a többiekh? - kérdezi, fájdalomtól elfúló hangon.

- Nem tudom... - hirtelen megszűnnek a rémület hullámai, marad a fájdalom fullasztó száguldása.

- Dolguk van - mondja egy hang a hátunk mögül. Megfordulunk, Greg, a Héphaisztosz-bungaló vezetője egy fa ágán a növény törzsének támaszkodik, és szórakozottan néz ránk. - Lefoglaltam őket, nincs harag, ugye? Bár... ha van, akkor sincsenek itt - gonoszan vigyorog.

- Mit műveltél?! - kérdezem idegesen. - Hol vannak a többiek?!

- Egy kicsit meghaltak - feleli és vállat von. - A kis szörnyeim már elvitték a testüket - leugrik elénk, ösztönösen hátrébb csúszok, a kis védencemet pedig átkarolom. Érzem, ahogyan a testéből árad a félelem. - Ehj, de régóta szeretnék beszélni veled! Már születésed óta figyellek! Milyen volt az árvaház? Szar, mi? - durván megfogja az államat, és felfelé fordítja a fejemet. - Igen, nem tűntél valami boldognak. Bár mostanában sem ezt olvastam ki belőled - az árvaház említése sok-sok rossz emléket idéz fel, amiktől akaratom ellenére könnyezni kezdek. - Ó, majd elfelejtettem! Ez kényes téma, nemde? Bocsáss meg - vihogja.

Nem olyan hű, de kemény emlékekről van szó. Másoknak ez semmiség, de nekem eléggé fájt... Például, hogy mindig kívülálló voltam. Soha senki sem akart velem játszani, nem bírtak megmaradni a közelemben. Vagy az, hogy egyszer kaptam egy szál virágot. Vízbe tettem, és napfényes helyre. Másnapra elszáradt, mintha csak valami ősrégi gaz lett volna. És az sem esett túlzottan jól, hogy állandóan megütöttek a többiek. Majdnem minden nap bántottak vagy eldugdosták a cuccaimat, ami miatt később én kaptam ki.

Egy kis cseppecske kigördül a szemem sarkából, nem tudom megállni.

- Júúúj, teli találta? - kérdezi vigyorogva. - Látom én. Eddig messze te vagy a legszimpatikusabb az unokáim közül! - rákapom a tekintetemet, nem értem a helyzetet, az általam eddig elhozott lány a levegőt kapkodja. Szabadulnom kell, méghozzá gyorsan, ha nem akarom, hogy elvérezzen.

- E-eressz el! - kérem, nem túl meggyőzően.

- Nem tervezem - feleli. A lány mögöttünk sírni kezd, gondolom a félelemtől és a fájdalomtól. A rettegésbe fullasztó vibrálással rázza meg a testem. - Fogd már be - lezser mozdulatot tesz a nem engem tartó kezével. Hallom, ahogyan a hátam mögött lévő megnyikkan, majd egy tompa puffanás, a hullámok megszűnnek. Kitépem a fejemet Greg mancsából, és térdelve megperdülök. A látvány még jobban elborzaszt, mint a leszakadt láb, ott, a nyílt terepen. A védencem a földön fekszik, mozdulatlanul, a nyakán kidagadnak az erek, szájából furcsa, fehér valami folyik.

- Ne - nyögöm ki, és hozzá csúszok. - Hé! Hé! - megfogom a fejét, és megrázom, majd óvatosan megpofozom. - Ne csináld ezt, hallod?! Ébredj már fel! - üvöltök rá.

- Ne fáradj - mondja Greg szórakozottan. - Az az igazság, hogy kinyírtam. A Táborban élő félvérek felével együtt - nyögi be, csak úgy mellékesen.

- De miért...? - értetlenül nézek rá. Félek tőle, a hallottak automatikus remegésre és sírásra késztetnek. A rémülettől alig tudok beszélni.

Én biztosan valami elrontott félisten vagyok. Mások meséiből mindig az jött le, hogy a félvérek nem félnek, sőt, nagyszájúak, és mindig beszólogatnak a másiknak. És fitogtatják, hogy mennyire erősek. Na, hát én mindjárt elájulok a félelmemtől, és a felém áramló bosszúszomj, meg gyűlölet egyvelegétől.

Valaki hangosan sikoltozni kezd. Rosszul esik most ez a hang, de ha ez nem lenne elég, egyre több kapcsolódik be. Nők, férfiak, gyerekek...
Üvöltenek és kegyelemért könyörögnek. Értetlenül nézek körül, keresem a hangzavar forrását, Greg csak vihog rajtam. Ami a legfurcsább, hogy olyan, mintha kettős hallásom lenne. Hallom, ahogyan az emberek ordítoznak, meg sikítanak, de azt is tisztán hallom, hogy az előttem álló, kegyetlen vigyorú fiú mit mond.

- Jé! - szólal meg derűsen. - Hallod őket?

- Mih...? - a visítás az eszemet veszi, már négykézláb fetrengek a hűvös földön, alig bírom magamat tartani, könnyes arccal nézek rá fel. - Kikhet?

- Hát a lelkeket! Nem hallod, hogy hogyan rikoltanak? - vigyorog. Nem értem, miről beszél, aztán hirtelen leesik. - Ahogyan könyörögnek az üdvösségükért?

Ezek lelkek? A nők meg a gyerekek? És a férfiak is? Halottak? Akiket hallok?

- Áh, na ugye! És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a testvéred is nálam van?

Mi van? Hazel a táborban van?! Mi a fenét keres itt?! Azt mondta, hónapokig nem jön! Ez egy félreértés? Azért piszteröl engem, mert össze kever valakivel? Na, kösz...

- Ohó, már jön is! Imádom a csalikat! Csak úgy, mint a horgászatban, itt is az élő csalétek a nyerő - hát, ez meg milyen hasonlat?

Szinte nesztelen léptek, és feltűnik az egyik fa mögött a szokásos sötét barna pulcsi, és a kócos, fekete haj.

Nico?

A szeme vadul jár a cserjék között, kezében kard, az arca a szokottnál idegesebb. Kicsit megmozgatja a fegyvert tartó kezét, úgy tűnik, mintha zsonglőrködne a pengével. Aztán megtalál minket a tekintete.
Nem tudom, milyen látványt nyújthatunk, de gyanítom, nem jót. Én a földön térdelek, mocskosan és sírva egy hulla mellett. Fölöttem egy izomkolosszus, kegyetlen mosollyal, és a lelkekről meg a testvéremről hadovál.

A sikítozás kezd elviselhetetlen lenni, befogom a fülemet, de így is csak hangosabb lesz. Végül nem tudom tovább tartani magamat, elterülök a földön, és én magam is üvölteni kezdek. Nem tudom, meddig fetrengek a mocsokban, amíg megérzem a csuklóimon valaki más tenyerét. Óvatosan húzni kezdi a kezeimet, de nem engedem, tovább vergődök, minden hang szinte fáj.

- Figyelj ide! - mondja valaki, a lelkek (???) hangján alig szűrődik át az ő orgánuma. - Vedd el a kezdet, és nézz rám! - nem vagyok képes teljesíteni a kérését, egyszerűen túlságosan fáj. - Nyugodj meg, és nézz ide! Ide rám! BIANCA!