Our POV:

Visszaindulok a bungalók felé, a fejemben folyamatosan a Nicóval folytatott beszélgetésünk jár. Nem ismerem ki magamat rajta, egy kicsit sem... Sőt! De abban egészen biztos vagyok, hogy ő valójában nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Csak egy jó téma kellett és BUMM! Már meg is eredt a nyelve. Egy kicsit.

Nem bírok elfojtani egy elégedett vigyort, szinte ugrándozva érek vissza a házak közé. Szemeimmel Percyt keresem, de csalódnom kell, a félvérek között nem látom meg. Elindulok valamerre, de egyenlőre még kicsit el vagyok veszve a tábor helyeit illetően... Találomra kiszúrok valakit, és hozzá lépek.

Lány, sportos testalkattal, lenézően felvont szemöldökkel, és fényes páncélban.

- Áh, az újonc... - vigyorogja, cseppet sem kedvesen. - Mit tehetek érted, kicsi gólya? - a hangja negédes, ami arra késztet, hogy óvatosan lássak hozzá a beszédemnek.

- Tudnál nekem segíteni? - érzem a belőle áradó negatív energiát, ami egy kis félelmet kelt bennem.

- Hát persze - kiszélesedik a vigyora.

- Nem láttad valamerre Percyt?

- Jackson? - kérdez vissza gúnyosan. - A Hínárfejűt? Dehogyisnem! Éppen a pályát takarítja. Utánam - kacagja.

- Most komolyan - nézek rá, és felvonom a fél szemöldökömet. - Sietnék...

- Jól van na! - abba hagyja a vihogást, pedig láthatóan csodálatosan szórakozott. - Az Athéné csitrivel láttam legutóbb az eperföldeknél.

- Remek. És az merre van...? - nézek rá bizonytalanul, mire unottan elmutat balra, ahol hatalmas vörös foltban pompázik az általam annyira kedvelt gyümölcs - csak a szemem szúrja ki... Tovább iszkolok.

- Á-á-á! - megragadja a vállamat. - Nem volt ám ingyen az infó! - mondja nekem figyelmeztetően.

- Majd ha megtaláltam őket, megköszönöm! - motyogok és igyekszek kiszabadulni.

- Neeem! Inkább most! - szórakozottan felvonja a szemöldökét, nekem pedig be kell látnom, ha gyorsan és fájdalommentesen akarok meglógni a kezei közül, bizony beszélnem kell.

- Köszönöm szépen, kedves... Ööö... Valaki! Igazán rengeteget segítettél, de légyszíves engedj el! - rángatom a kezemet.

- Ez meg mi volt? - kérdezi, amolyan "Ez most komoly?" hangsúlyban.

- Megköszöntem - adom az egyszerű választ, teljesen értetlenül.

- Nem pont erre gondoltam... - mindenki mással van elfoglalva, így észrevétlenül be tud rángatni az egyik ház mögé. Rémülten nézek rá, nagyon nem tudom, hogy most mi is akar tőlem voltaképpen. - Tudod, az újoncoknak van egy amolyan "beavatási rituálé" - értetlen ijedtséggel nézek rá. - Ne aggódj, nem fog fájni... annyira - vihog, és éppen be akar nekem olvasni egyet. Riadtan próbálok kiszabadulni, ez most már nem babra megy...

Nyilván... Nem vagyok itt egy teljes napja, és már meg akarnak ölni! Ez az én formám.

- Clarisse? - valahonnan a másik oldalról jöhet a hang, egy férfi szólítja. Az engem markoló lány megdermed és a fogása enyhül rajtam. - Itt vagy? - mély a hang, túl idős ahhoz, hogy tábor lakó legyen. Aztán paták halk dobogását hallom, Calrisse (???) pedig egészen lassan elenged.

- Tessék? - a hangja rögtön átvált, már cseppet sem fenyegető.

- Áh, itt vagy! - feltűnik a tegnap látott férfi, ha jól emlékszem, Kheirón. - Gyere, megbeszélés van az Árészosokkal - és a nagydarab lány azonnal el is slisszan, a kentaur (?!) szeme rám villan. A tekintete gyanakodóvá válik. - A tegnap érkezett. Hermészes vagy?

- Úgy tűnik - vonok vállat, még egy kicsit remeg az egyik kezem az imént történtektől.

- Jól vagy? - kérdezi Kheirón és tesz egy lépést felém. Bólintok.

- Elnézést! - motyogom, és sietve ott hagyom őt. Átható pillantása még sokáig kísér, és még akkor sem tudok tőle szabadulni, amikor az egyik eperföld melletti hatalmas fa árnyékában ücsörgök. A lábaimat előre nyújtom, és azon gondolkozom, hogy Hazel hogy tud szivárványos zoknit hordani, fekete sportcipőhöz. Most komolyan! Hát hogy néz ki együtt?

- Megint te?! - hallom meg magam mögött a hangot. Megperdülök ültemben, és szembe találom magamat Nicóval. - Te mindenhol ott vagy?! Vagy direkt bosszantasz?

- Én nem! Miért...?

- Lemegyek a tóhoz... Erre ott fetrengesz a helyemen. Eljövök ide. És itt is megtaláltad a kedvenc placcomat! Most komolyan! Kitől tudod? - vádlóan néz rám.

- Tessék? Én csak leültem egy fa alá! - felnézek. - Egy olajfa alá.

- Az egyetlen olajfa alá... - morogja nekem lesajnálóan. Kíváncsian nézek körbe, és konstatálom, hogy valóban nincs több fa ebből a fajtából. - Mindegy - veti oda, és meglepetésemre egyszerűen levágja magát mellém, fellöki a fejére a kapucniját és törökülésbe húzza maga alá a lábait. Kicsit helyezkedek, eltávolodok tőle, hogy aztán úgy tudjak fordulni, hogy szembe legyek vele, de ne takarjak el semmit. A mocorgásomra rám kapja a tekintetét, majd vissza az eprekre. - Fejezd már be! - szól rám percekig tartó motozás után. - Nem tudsz nyugton maradni?! - sziszegi újabb három percnyi sajtkukackodást követően.

- De - vágom rá gyorsan, és az arcát kezdem figyelni. Eddig végig úgy láttam, mintha fekete lenne a szeme, de innen közelről látva, egészen határozottan mondhatom, hogy sötétbarna íriszei vannak. Az orra körül alig látható szeplők foglalnak helyet nagy összevisszaságban, és szintén az orránál egy jellegzetes kis fintor van, ha össze vonja a szemöldökét - tehát mindig. A szemei alatt fekete karikák vannak, mintha nem tudna rendesen aludni esténként. Összességében szépnek mondható az arca. Sőt...

- Muszáj bámulnod...? - ugyanaz a szégyen van a hangjában, mint amikor rákérdeztem a Mitomágiai kártyákra.

- Nem... Bocsi - elfordítom a fejemet, de abban a pillanatban magamon kezdem érezni a tekinteté. - Muszáj bámulnod? - kérdezem játékosan néhány perc után.

- Igen - vágja rá csípőből, aztán szinte hangtalanul feláll. Elindul, majd vissza fordul. - Sikerül beszélned Hazellel?

- Nem - mondom szomorkásan. Csak morog, aztán egyszerűen otthagy, a kezeit szokásosan zsebre vágja. A léptei némák, ő maga úgy tűnik el a szemem elől, mintha a lénye is árnyék volna, aki el akar bújni mások elől.

Nekem pedig egyre jobban fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

(Ezt csak úgy a végére! 😊)