Our POV:
(A mi szemszögünk)

Másnap reggel nyűgösen kelek, a nyakamat elaludtam, a hajam úgy néz ki, mintha az éjjel megtéptek volna, a kedvem pedig... ajjaj... erről ne is beszéljünk! Inkább visszahúzom magamra a mosószer illatú, kopottas takarót, és úgy teszek, mintha még aludnék. De bárhogy igyekszem csukva tartani a szememet, folyton kinyílik, már egyáltalán nem vagyok fáradt.

- Még alszik?

- Szerintem igen.

- Felkeltsük? Menni kéne! - két Hermészes suttog fölöttem, az egyik egészen biztosan lány. Majd egy kis csend, és valaki tétován megböki a vállamat.

- Milyen eredményes... - gúnyolódik a társa.

- De hát nem tudok jobb megoldást! - értetlenkedik a bökdösődő. Megunom, és ledobom a takarót, meggyötört arccal nézek rájuk. A tippem, miszerint az egyik lány, helyesnek bizonyult, sőt! Még a másik is a nőnemű egyedek közé sorolható.

- Jó reggelt... - nyögöm ki érces hangon. Ők kikerekedett szemmel néznek rám, a egyik egy leheletnyivel hátrébb csusszan tőlem. Elnyögdösnek valami hasonló reggeli üdvözlést, és szinte fejvesztve menekülnek ki a bungalóból. Értetlenül nézek utánuk, aztán rossz szájízzel kászálódok ki az ágyból. Megborzongok, ahogyan a hűvös padló a lábamhoz ér. Nincs sok cuccom, csak annyi, amennyit Hazel sikeresen össze pecázott nekem az övéi közül, de azokat már tegnap felvettem. Kínosan húzom el a számat, nem akarok kétszer ugyan abban lenni, az olyan feltűnő...

De nincs más választásom, a nővérem ruháiba bújva hagyom el a bungalót. Lassan sétálva indulok a reggeliző tér felé, kicsit feszélyezve érzem magamat a használt ruhák, és a színük miatt.
Hazelnek nagyon jó a stílusa. De hogy én egy lila pólóban, meg szivárványos zokni-bakancs kombóban kóricáljak, az egy kicsit idegenem nekem.  

Végülis, elérem a teret, és helyet foglalok az asztalunknál. Végig járatom az íriszeimet a többi félvéren.

Tényleg! Voltaképpen én mi is vagyok? Mert mindenki valami olyasmiről hadovál, hogy sikerült átlépnem a határt, ezért nem vagyok ember... De ez mit jelent pontosan...?

Az Athéné asztalnál a reggelizők csendesen beszélgetnek, az Apollón padnál mint mindig, kitűnő a hangulat. Árészék hangosak, mint a görögök - ezt inkább hagyjuk...
A Zeusz- és Héra asztal persze üres, a tengeristenről elnevezett étkezőhelyen csak Percy ül. A Hádész asztalnál pedi- Hol van Nico?

Megjelennek az ételek, a poharak pedig megtöltődnek, én mégis zavartan nézelődök. Még nem sikerült megszoknom ennyi változást.

- Egyél! - bök oldalba a szomszédom. - Tök fincsi - jegyzi meg vigyorogva, és tovább habzsol. Tétován bólintok és bizonytalanul nézek le az ételre. Jól néz ki, meg minden. Nade teleportáló kaja?! Ez azért meredek...

Percy's POV:

Ahogy arra számítottam, Nico szokásához híven nem jön reggelizni, sosem szokott. Egyedül üldögélek a padomnál, Zeusz, Héra és Hádész asztala üresen ácsorog.

Ellenben a Hermészesek között ő is ott van - komolyan, meg fogom kérni, hogy mutatkozzon be! -, valami okból pedig vonzza a szememet az alakja. Lopva Annabet-re sandítok, aki éppen ugyan úgy, mint én, a lányra függeszti vihar szürke tekintetét. Az arca szokatlanul nyugtalan, és a reggeli hangulata is feltűnően feszült.

A barna szemek találkoznak a szomszédja azonosszínű íriszével, halkan kérdez valamit. A melák bólogat, lassan adja a választ, majd rám pillant, a sötét tekintet követi az útját. Megborzongok, ahogyan a szemeit rám vezeti. Most nem olyan, mint amilyen a találkozásunkkor volt. Akkor kedvességet és melegséget árasztott.

Mint Biancáé...

De most szinte izzott, óvatos és zárkózott volt.

Mint Nicóé...

Aztán feszülten bólint, és otthagyja a szinte érintetlen tányérját. Hátra dől, tartózkodva méreget mindenkit, aztán tekintete megállapodik rajtam. Látom az arcán a rejtett kérdést, valamit akar tőlem. Megborzongok a gondolatra, nem tehetek róla. A reggeli végeztével nem is kell olyan sokat várnom, az alakja megjelenik mögöttem, pont azzal a tegnap esti kecsességgel.

- Percy - halkan szólít, mégis tökéletesen hallom. - Szükségem van a segítségedre.

Bólintok és felé fordulok. Várom, hogy beszéljen, mire biccent.

- Szeretnék beszélni Hazellel. De nem tudom, hogy itt hogyan kell. Elméletileg nincs térerő.

- Nem, valóban nincs, Írisz-telefont használunk - félre billenti a fejét, hogy várja a folytatást. - Megmutatom, gyere!

Indulna utánam, de a szemem sarkából látom, ahogyan valaki megkocogtatja a vállát, mire ő hátra fordul.

- Tudnál jönni egy kicsit? Fontos lenne! -hadarja az illető, majd várakozóan néz rá.

- Persze... - feleli tétován. - Percy, ne haragudj, később igényt tartok a... az... az Írisz-telefonra! - megfordul és elkocog az egyik Hermész gyerek oldalán.

Nem, ő nem oda tartozik... Ő valami egészen más. Tökéletesen különbözik tőlük! Talán Athéné? Nem, nem. Teljes ellentéte Annabeth-nek.

- Furcsa, nem? - kérdezi a fentemlített.

- Hm? - zavartan nézek rá.

- Most egészen másmilyen volt, mint tegnap... Nem tetszik ő nekem...

- Szerintem nincs vele semmi baj - hazudok, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Magunkon érzem Kheirón és Mr. D figyelmeztető pillantását. - Menjünk, jó? - megragadom a lány csuklóját és elhúzom a reggeliző térről.

Our POV:

Céltalanul bolyongok a táborban, és minden egyes kis részlete teljesen lenyűgöz. Nagyon tetszik, amit látok, igyekszem minél többet a fejemben tartani. Mikor úgy vélem, hogy kellően rongyosra jártam Hazel (!!!) cipőjét, letelepedek a tópartra, az egyik nagy fa árnyékába, a lábamat a türkizszínű vízbe lógatom. Nézem, ahogyan a folyadék  gyűrűket rajzol a lábam köré, én élvezem a tó simogatását.

Lassan elnyúlok háttal a fűben, a lábaim még mindig bokáig a vízben lubickolnak. És becsukom a szemeimet. Halkan dúdolok, szórakozottan kopogtatom a földet a jobb mutatóujjam hegyével.

Addig énekelgetek, amíg a hangom halkulni kezd, én magam pedig lassan elbóbiskolok. Nem tudom, mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, de neszezést hallok, a szemeim pedig kipattannak. Felülök, és a megdermedt alakra nézek.

- Nico? - a szokásos fekete pulcsija most nincs rajta, csak a sima, sötét színű póló. A nadrágja is egyezik ezzel a színnel, a cipőjével együtt. Az szemei kikerekedtek, a testtartása védekező. Nem szólal meg, csak megperdül, és menni készül. - Hé, várj már! - felugrok. - Én nem tudtam, hogy ide jössz! Elmegyek! Hallod? Nico! - megérintem a vállát, hogy megállítsam, mire egy csomag kártya esik ki a kezéből, és szétszóródik a földön. Dühösen izzó tekintettel néz rám. - Ne haragudj! Segítek összesze-

- Csak menj már el! - sziszegi nekem fenyegetően.

Elkezdem összekapkodni a leesett lapokat. Nem tudom nem észrevenni, hogy nem szokványos kártyáról van szó, 3D-s lapok, egy-egy istenséggel vagy istennővel.

- Mitomágia? - kérdezem, amikor fölegyenesedek.

- Az - morogja, és kiérzem belőle a szégyent. - Nem kellenek a mejegyzéseid, tudom, hogy kinőttem belőlük! - vágja nekem ingerülten.

- Félre értesz - szólok közbe, igyekszem minél barátságosabb lenni. - Én is gyűjtöm őket.
Erre a teste kicsit ellazul, de még mindig óvatos.

- Milyen színű az Apollón kártya széle? - szegezi nekem, a hangneme alig észrevehetően megváltozik.

- Halvány sárga - vágom rá magabiztosan. Enyhén oldalra fordítja a fejét.

- És a Zeusz kártya?

- Az is. De az sötétebb sárga és vannak benne olyan fura minták! - felem büszkén. Bólint kicsit, aztán sötéten rám pillant.

- Nem győztél meg - mondja egészen halkan, a kezét a kártyákkal együtt zsebre teszi. - Héra?

- Ciklámen.

- Athéné?

- Sötét kék.

- Hádész...? - a hangja nagyon óvatossá válik, ezúttal nem néz rám.

- Fehér. És szürke - adom meg a választ. Nyel, bólint.

- Azt ígérted, hogy elmész innen - kiérzem a burkolt parancsot, miszerint megunta a társaságom, és legyek olyan kedves, húztam el magamat a helyéről. Jelzem, hogy emlékszek, és elindulok. - Hazellel... Írisz-telefonon tudsz beszélni. A... Hádész kabinban van. De oda inkább ne menj be - a hangja fájdalmat és ismét szégyent tükröz. - De a Poszeidón bungalóban is van ilyesmi...kacat. Csak dobj egy drachmát a vízbe, a többi majd jön magától.

Meglepődök azon, hogy mennyit beszélt egyszerre, és le vagyok nyűgözve azon, hogy hirtelen mennyire... kedvessé vált?

- Köszi, Nico!

- Még ne köszönj semmit! - mordul rám. - Majd ha sikerrel jártál. Ja! - szól utánam. Az arca semleges, a hangja árulkodik egy icipici játékosságról. - Jegyezd meg, hogy hányszor rontottad el! Kiváncsi vagyok. Tízről kezdem a limitet - és egy pillanattal később tökéletesen bele olvad az árnyékba.

- Tartom! - mondom dacosan a semminek, és elindulok, hogy felkeressem Percyt.