Apukám arcát nagyon csúnyán összekarmolta a menyét, ezért a hétvége utolsó napjában is csak visszafogott kerti munkákat végzett. A nap még viszonylag szikrázóan sütött, illetve az időjárás is elég jó volt, ezért miután felfűtött a dzsakuzzi, anya és én helyet foglaltunk benne. A víz kellemesen meleg volt, a buborékok pedig megállás nélkül masszírozták a testemet. Vágytam egy kis kikapcsolódásra, illetve egy kis pihenésre. Anyuékkal töltött idő, számomra kincset jelent. Az eltelt két hét alatt eldöntöttem, hogy kollégista szeretnék maradni, de megígértem nekik, hogy minden hétvégét itthon fogok tőlteni. Miközben a buborékok között pihentünk, addig anya az egyetemről kérdezett. Próbáltam minden pillanatot ajándékként fogadni, azért a lehető legtöbb témáról beszélgettünk: elmeséltem, hogy az előadás előtt, de utána is gyakran szoktam könyvtárba járni. Meséltem arról, hogy lett egy barátnőm, akit Peyton-ak hívnak. Említést tettem a finom kávékról, amit az egyetem előtt található parkban szoktunk meginni. Utoljára hagytam a tanulást, hiszen számomra az volt a legnehezebb. Mindig is egy céltudatos, illetve maximalista lány voltam. Tipikusan olyan ember, aki nem elégszik meg azzal, amit elér. Mindig többre vágyik, és szinte mániákusan igyekszik elérni azt, amit akar és akar. - Ez igazából nem baj, kicsim - pillantott rám a nap szemüvege mögül. - Én nagyon örülök annak, hogy céljaid vannak! Tanulj sokat és figyelj az előadásokon - tanácsát egy bólintással nyugtáztam, és lehunytam a szemem, miközben a nap cirógatta a bőrömet.

Az egyetem...és Daxton Blake!

Szándékosan nem meséltem róla, hiszen még én sem tudtam, hogy állunk. Daxton közeledni szeretne, de mégis érzem rajta, hogy állandóan megálljt parancsol magának. Péntek éjszaka, együtt aludtunk el a kanapé előtt, és arra nyitottam ki a szemem, hogy egyedül voltam. Úgy éreztem, hogy ő maga sem tudja, mit szeretne: szeretne megismerni, vagy szeretne elveszíteni. - És mi van a fiúkkal? - érdeklődött mosolyogva. - Feltűnően elkalandoztak a gondolataid - utalt arra, hogy elbambultam egy kicsit. Születésemtől fogva úgy neveltek, hogy velük bármit megbeszélhetek. Amikor legelőször megjött a menstruációm, hirtelen nem is anyához, hanem apához szaladtam. Mindketten nyugodtan fogadták, bár akkoriban én nagyon stresszesen kezeltem. Életem első melltartóját nem anyával, hanem apa társaságában is vettük meg. Természetesen voltak olyan szituációk, amikor apa kimaradt a "buliból", de ők valóban olyan szülők, akik nyugodtak, és mindent megértenek. Viszont nem tudtam, mit szólnának hozzá. Apa nem szereti az olyan embereket, akik cigiznek és jó eséllyel drogot fogyasztanak. Tudtam, hogy Daxton sportot űz a dohányzásból, viszont nem hinném, hogy emellett még drogozna is.

- Lehet, hogy van egy srác - mondtam szűkszavúan. Tudtam, hogy anya izgatott lesz, viszont arra nem számítottam, hogy mellém ül és átkarolja a vállamat.

- Mindent mondj el róla! Jó tanuló? Szorgalmas? Szokott könyvtárba járni?

- Ő egy illegális ketrecharcos, aki véres verekedésekkel szerzi a pénzét. Füves cigarettát szív, a testés tetoválások borítják, és egy edzőteremben lakik - minden kimondott igaz szó után, anya sápadtan pillantott a szemembe, majd hirtelen hangosan elnevette magát.

- Istenem! Ez nagyon jó vicc volt! - csapott szórakozottan a vállamra.

- Igen, haha! Haha...- sütöttem le a szemem. - Persze, hogy vicceltem! Egyébként a neve Daxton - sziszegtem a fogaim között. Anyu megnyalta ajka szélét, majd bólintott.

- És mit lehet tudni erről a fiúról? Azért kérdezem, mert a vicc után komolyra fordíthatjuk a szót! - nem tudom, ti mit csinálnátok a helyemben, de úgy láttam jónak, ha inkább hazudok. Hazudok azért, mert Daxton és a szüleim talán soha nem fognak találkozni.

- Daxton...nagyon korán kelő típus. Reggel hat órakor kávéval kezdi a napot, miközben átolvassa a jegyzeteit. Előadás előtt tíz perccel még felszokta mondani a tanultakat - próbáltam nem elnevetni magam. - Előadás után mindig a könyvtárba szokott menni, hogy ott fel tudjon készülni a következő napra!

- A hallottak alapján nagyon jó fiú - ráncolta homlokát. - Én ennek nagyon örülök! Megengedem, hogy barátkozz vele - adta áldását.

- Nagyon köszönöm, anyukám - sziszegtem feszülten. Mekkora hazug vagyok! De vajon mit csinálhat ebben a pillanatban a "minta tanuló"?

- Ha nem védekezel rendesen, akkor ki fogsz billeni a ritmusból! Kelj fel, Daxton! - Billy teli torokból üvöltött, miközben homályosan láttam mindent. A fejem zúgott, a plafon mintha forgott volna. Biztos voltam abban, hogy a tatamin feküdtem, hiszen az előbb olyan szinten beverték az arcomat, hogy vért köpve a szőnyegre zuhantam. Még mindig éreztem a számban csörgedező fémes ízt, ezért a tatamira köptem. - Mi a fasz van veled?! Valaki elvette az eszed, Blake? - Rony üvölte rontott nekem, majd a csípőmre ült. Bokszkesztyű volt rajta, de ettől eltekintve minden ütése pokolian fájt. Védekezni akartam, de képtelen voltam megmozdulni. Mozdulatlanul feküdtem, és pislogás nélkül tűrtem, amikor sorozni kezdett.

- Állítsd le magad, Rony! - Billy lehúzta rólam, ezért amikor legközelebb levegőt kaptam, fulldokolva oldalra hajoltam, majd ököllel a tatamira basztam.

- Kibaszott kurva anyádat, Rony - köptem vért a szőnyegre. A fejemet csóváltam, hiszen meglepődtem saját magamon. A jövő hét hétvégére rendezik a következő ketrecharcot. Ez azt jelentette, hogy egy hetem van felkészülni egy olyan összecsapásra, ami sokkal keményebb lesz, mint az első volt. Ez mindig így szokott lenni: ha az ember nyer, akkor előre lép és veszélyesebb ellenfelekkel mérheti össze tudását. Tudom, hogy ha ezt is megnyerem, akkor veszélyesebb ellenfél vár majd rám. Egy egy elátkozott kör. Legalábbis annak tudnám nevezni.

- Egy kicsit hagyjátok levegőhöz jutni - pocok hangja térített magamhoz, ezért arcomról letöröltem az izzadságot. - Hagyjatok magunkra minket - cigijét elnyomta, majd a következő szálat felém nyújtotta. Elvettem és ajkaim közé szorítva engedtem, hogy meggyújtsa. - Mi van veled, kölyök?

- Nem tudom, pocok - fújtam ki a füstöt. - Megbénultam - kerestem a szavakat. - Védekezni is képtelen voltam - minden porcikám fénylett a verejtéktől, ezért a vérfoltos törölközőbe töröltem az arcomat. Tudtam, hogy a mai teljesítményem egyenlő a nullával, de biztos voltam abban, hogy összekaparom magam. Az egész félelmetes volt, hiszen nem láttam a jövőbe, ezért nem is tudtam, mi vár rám. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem készül fel az újra, a váratlanra. És akkor történik, hogy jön egy pofon, ami végleg padlóra kényszeríti. Nem álltam készen a következő viadalra. Most azt fogjátok kérdezni, hogy miért? Amilyen hangulatban vagyok, azt mondanám: semmi közötök hozzá. De azért remélem már megszoktátok a nyers stílusomat. A válasz egyébként egyetlen névhez vezet. Nem tudok könyörtelen lenni, amikor rajta jár az eszem. Nem tudok veszélyes lenni, amikor ő felolvasztja a jéggé fagyott szívemet. És kurvára nem tudok az erőszakra koncentrálni, amikor csak arra vágyok, hogy mellette lehessek. Szar érzés egy olyan dologra vágyni, ami nem lehet a tiéd: kikészít a gondolat, hogy tíz körömmel kapaszkodsz hozzá, de a sors nem adja neked teljesen. Egy kicsit ezt éreztem Claire iránt is. A szívem egy apró zuga megállíthatatlanul akarja őt és a szívét. Viszont minden más, küzd a szívem akarata ellen.

- Egy lány van a dologban? - tekintetemet kereste, de erre a kérdésre nem akartam válaszolni. Csak a fejemet csóváltam, és úgy döntöttem, hogy más felé terelem a témát.

- A lényeg, hogy össze fogom szedni magam - fújtam ki a füstöt. - Inkább mutasd meg nekem a következő ellenfelemet - nem kellett kétszer kérnem, hiszen pocok a kemping asztala felé vezetett. Észben kell tartanom, hogy ha lesz elég pénzem, akkor veszek neki egy rendes asztalt. Amikor megálltam felette, izzadt tenyeremet a felületére helyeztem. Ő a szokásos székéhez sétált, majd helyet foglalt rajta. A fekete-fehér képek egy könyörtelen ember arcát mutatták meg nekem: néger, szakállas és tetoválások borították a testét. - Neve? - sóhajtottam.

- Daniel Cormier! Huszonkét győzelem, két vereség! Azt mondják, hogy jobbal tud a legjobban ütni, a láb teknikája pedig figyelemre méltó. Az a szóbeszéd járja, hogy a szorító széléhez vezeti áldozatait, majd addig üti őket, amíg mozognak. Én úgy hallottam, hogy egy új ütés teknikán dolgozik, ezért nekünk is ki kell találnunk valamit - pocok a szokásosnál is gonderheltebb arckifejezéssel nézett rám, ezért a néger képére pillantva megráztam a fejem.

- Baj van? - fejét csóválta, ezért tudtam, hogy valami nem tetszik.

- Az utolsó összecsapásánál eldurrant az agya és beverte az ellenfele fejét. Kórházba szállították, de a fiatal férfi négy óra múlva meghalt - fonta keresztbe a kezét. - Azt mondják, hogy ő egy kiszámíthatatlan ember. Látod, hogy hosszabb a karja és magasabb is nálad?

- Én fürgébb vagyok!

- Viszont egy jó fogással azonnal megszoríthatja a nyakad - gondterhelten félre lökte a lapokat, majd felsóhajtott. - Ez nem kispályás, kölyök! Muszáj lesz összekaparni magad! Holnaptól kemény edzés terv vár rád - nézett végig rajtam.

- Ez azt jelenti, hogy egy napra sem mehetek az egyetemre? - nem gondoltam arra, hogy kérdésem ennyire feltűnő lesz, ezért megrántottam a vállamat. - Csak úgy kérdeztem! - tettem hozzá.

- Remélem, hogy nem egy lány miatt puhultál el!

- Nem! - hazudtam. - Megígérem, hogy összekaparom magam.

- Nagyon jól teszed - szedte össze a képeket. - Mert ha nem... - nézett mélyen a szemembe. - Te is kórházban, vagy hullaházban fogod végezni!