*Kellemes olvasást kívánok, és ezzel a résszel kívánok boldog születésnapot az egyik kedves olvasómnak!

_______________

- Annyira örülök, hogy két hét után végre hazajöttél! - az egyetem előtt történt búcsúzkodás után, két héttel később szorosan öleltem magamhoz anyut. Megkönnyebbülten szívtam be az új lakás friss illatát, és engedtem el a bőröndöm szélét. - Két hete nem láttuk a gyönyörű lányunkat - anya az arcomra vezette a kezét, majd puszit nyomott a homlokomra. A sok tanulás, az esszékre való felkészülés, és ő...teljesen lefárasztott. Úgy éreztem, hogy nem csak lelkileg, de valamilyen szinten fizikailag is elfáradtam. Nem vágytam másra, csak arra, hogy pihenjek és anyuékkal töltsem a hétvégét.

- Már most imádom az új lakást - néztem anya szemébe, miközben feltérképeztem a nappalit. Tipikus amerikai ház volt: kerítésnek nyoma sincs, helyette zöld gyep választotta el a szürke járdától. A ház beltere fehér és letisztult volt. Modern és világos színű bútorok emelték ki, a fehér lakás letisztult külsejét. Fekete lépcső vezetett a tetőtérbe. - Fent van a szobám? - érdeklődtem kíváncsian, de amikor anya utánam nyúlt, megszeppenve hátrálni kezdtem. - Mi történt? - kérdeztem idegesen. A szőke hajú anyukám, megigazította a hullámos haját, majd félve a lépcső felé nézett.

- Mondjuk úgy, hogy van egy...kártevő!

- Egy kártevő? - kérdeztem vissza. - A méh invázió után mi következik? - tártam szét a kezem, de anyu nem válaszolt, hiszen a következő pillanatban furcsa morgást, és apa kiabálását hallottuk.

- Áh, a szemem! Az arcomra ugrott! Valaki szedje le az arcomról! - ajkam elé csaptam a kezem és elkerekedett szemekkel pillantottam anyára, aki vigyort erőltetett, majd vállát rántotta. A szituáció vicces volt, hiszen anya ajka szélén is mosoly rejtőzött. Nem akartam kinevetni apát, de éreztük, hogy ebből nem fogunk jól kijönni.

- Apád azt mondta, hogy egy menyét lakik a padláson - helyezte lapockámra a kezét. - Reggel óta arra törekszik, hogy elzavarja az állatot - óvatos léptekkel haladtunk a lépcsőn, de a lábam minden lépés közben remegett. - Aztán rájöttünk arra, hogy ennek a menyétnek vannak kölykei is - sziszegte.

- Egy egész menyét család?! - megtorpantam, majd a frissen felakasztott családi fényképekre pillantottam. A képek egyszerű, fekete-fehér árnyalatban tündököltek, mégis melegséget és boldogságot árasztanak. A képek bemutatták az egész gyerekkoromat: amikor biciklizni tanultam, amikor elfújtam a születésnapi gyertyákat, és amikor ötödik osztályban nyertem a matekversenyen. Az összes képen ott volt az a szőke hajú kislány, akit csak "Potternek" neveztek. A lényeg mégis az, hogy minden kép készítés közben büszkék voltak rám. Nem emlékeztem minden pillanatára, de arra igen, hogy sokszor sírtam. - Erre emlékszem - az egyetlen színes kép felé mutattam és megsimítottam a szélét. - A Rómeó és Júliát adtuk elő - fontam keresztbe a kezemet. A szinpadot ábrázoló képen sok kisgyerek volt. Mindenki más ruhát, illetve jelmezt viselt. Imádtam előadni a szerepemet. Látjátok az egyik virágot, aki dühös arccal néz a főszereplő Júlia felé? Tippeljetek, hogy melyik voltam én!

- Olyan gyönyörű virág voltál - jegyezte meg anya. Beszólásán csak elnevettem magam, hiszen az volt életem első csalódása. Nekem kellett volna megkapnom a főszerepet. Viszont ahogy az életben lenni szokott, mindig van egy személy, aki keresztbe tesz nekünk. Mindegy, hogy mennyi idő telik el, nem számít, hogy mit csinálunk: adódnak olyan pillanatok, amikor a gonosz nyer és elvesz mindent, ami valójában téged illet.

- Akkor nagyon haragudtam Leyla-ra - bólintottam szaporán. - Én szebb Júlia lettem volna, igaz? - nevettem, mire anya puszit nyomott a homlokomra.

- Mennyire gáz a helyzet? - szinte lassított felvételben láttuk, hogy apa megáll a lépcső tetején, viszont amikor megláttuk, elkiabáltuk magunkat: a zöld póló szét volt tépve. Arcán vérző karmolás nyomok, a hajában pedig párna tömés volt. Anya annyira megijedt, hogy felfutott és arcára helyezte a kezét.

- Öhm, nagyon jól nézel ki, kicsim - felém fordult, majd eltakarta az ajkát. - Indulunk a kórházba - súgta úgy, hogy apa ne hallja meg.

Miközben a kórházban megvizsgálták apát, addig én anya mellett ültem, aki másodpercenként pillantott az ajtó felé. Vállát simogatva nyugtattam, de a gondolataim más fele jártak. Biztos kíváncsiak vagytok arra, hogy mi történt tegnap este. Ha pontosabban kéne fogalmaznom akkor azt kérdezném, hogy: kíváncsiak vagytok, mi történt, amikor Daxton Blake megtalált engem a folyosón. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de azon az éjszakán levett a lábamról. Sikerült elérnie azt, hogy teljes mértékben megbocsássak neki. Tudom, hogy kíváncsiak vagytok a részletekre, ezért mindent elmesélek:

- Hm, nem adom az epres fagyimat! - furcsa álmomból kizökkentem, de a keskeny kanapéról majdnem leestem. Megragadtam a szélét, és kivettem fülemből a fülhallgatómat. Az álom valóságos volt, viszont nem számítottam arra, hogy amikor felébredek, Daxton Blake társaságában találom magam. Annyira meglepődtem, hogy a kanapén felülve, értetlenül pislogtam. Daxton ébren volt: a félhomályban megállás nélkül csillogott a fáradt tekintete. Először nem akartam hinni szememnek, de minden másodperc elteltével rájöttem arra, hogy ő valóban itt van. Ébredés után az illata szinte felhőként csapott rám, ezért alig láthatóan befogadtam. A földön ült, kezében pedig a telefonját tartotta. - Mit keresel itt? - suttogtam a félhomályban.

- Őrzöm az álmodat, kicsi lány - mondta rám sem nézve. A filmekben jól bevált jelenet, amikor elmondhatatlanul romantikus pillanatba keveredik a két főszereplő. Azt hiszem, hogy ez a pillanat is pontosan ilyen volt. Ne értsetek félre! Azóta nem felejtettem el, amit az öltözőben mondott, viszont érdekelt, hogy mit csinál a kollégiumban.

- Neked nincs belépőkártyád! Hogy engedtek be? - fürkésztem a tarkóját. Daxton lezárta a telefonját, majd sóhajtva felém pillantott.

- Drogot kevertem az éjszakai őr kávéjába - vállát rántva, lehúzta magáról a kapucnis pulcsiját, majd a dereka és a kanapé közé gyűrte. - És azért jöttem, hogy beszéljek veled - a sötét folyosón előre pillantott. Az egész furcsa volt, ezért megfogtam a takarót, majd mellé ültem. Tisztes távolságot tartottam tőle, viszont az illata azóta is fogságban tartott. Az egész férfi rabul ejtett, de a történtek után ezt még magamnak sem akartam bevallani.

- Az rendben van, hogy beszélni szeretnél velem, de drogot?! - sziszegtem mérgesen. Daxton egy fejjel magasabb volt nálam, ezért a szemébe néztem. Furcsa volt mellette ülni. Mellette ülni úgy, hogy nem sértjük meg egymást. Minden nyugodt és harmonikus volt. - Mindegy, ez nem fontos - lesütöttem a szemem, majd a fülhallgatómat piszkáltam. - Egyébként szerintem mindent elmondtál az öltözőben - utaltam arra, hogy nem felejtettem el. Daxton lesütötte jegeskék tekintetét, majd megcsóválta a fejét.

- Azokat azért mondtam, hogy elmenj - hangja mély és megnyugtató volt. Ebben a pillanatban más volt: sebezhető, és nyugodt. Talán mégis van valaki, aki az oroszlán mögött rejtőzködik. Meglepett a visszafogott, vonzó hangja. Mintha most találkoznék először az igazi énjével. - A közelséged gyengévé és sebezhetővé tesz. Nem hagyhattam, hogy akkor tovább maradj. Ezért mondtam olyat, amivel el zavarhatlak - pillantott a szemembe. - De nem állt szándékomban megbántani téged - végig nézett rajtam, ezért nyakig betakartam magam, majd a vállamat rántottam.

- Azért értékelem, hogy ide jöttél!

- Nem érted, hogy miről beszélek, Claire? - kicsit kihúzta magát, majd közelebb hajolt hozzám. - Hatással vagy rám. Az egész tested, a hangod, az illatod, de még a mosolyod is irányítani tud engem - kezét széttárta, miközben megszeppenve néztem rá. Furcsa, hogy az egyetem legvadabb, legjóképűbb pasija ilyet mond nekem. És nem tudom, hogy ez jó, vagy inkább nagyon rossz dolog.

- Azért bántottál meg, mert félsz az érzéstől, amit kiváltok belőled? - néztem mélyen a szemébe. - Azért zavartál el, mert nem akarod, hogy elgyengülj?

- Én egy ketrecharcos vagyok, Claire - helyezte szívére a tenyerét. - És az én életemben nincs helye a gyengeségnek! A szerelemnek pedig főleg! - mielőtt rájöttem volna, hogy ez mit jelent, Daxton tovább folytatta. A mély hangja színt hozott a sötétségbe. Az illata minden érzékemet felkeltette. - És, hogy megvédjelek téged és saját magamat, távol kell tartanom magam tőled. Mindegy, hogy milyen áron!

- Ezért is mondtad azt, hogy fasz még nem járt bennem? - vállát idegesen meglöktem, majd lesütöttem a szemem. Ő nem válaszolt, viszont úgy döntöttem, hogy tovább húzom az agyát és megmutatom: nem vagyok az a kislány, akinek hisz engem. Ha kell, akkor hazugság árán is bebizonyítom. - Egyébként miből gondoltad, hogy nem voltam még férfival? Voltam! - plafon felé emeltem a fejem, de ő csak elnevette magát.

- Viccelsz - mondta halkan. - Engem ne akarj átverni, Claire - egyik lábát felhúzta, majd hátra biccentette a fejét.

- Neked egyébként sem kell bebizonyítanom. Elég, ha azt mondom, hogy voltam! Nem vagyok az a kislány, akinek te gondolsz - minden kimondott hazug szó után szégyelltem magam, de úgy gondolta, hogy csak így védhetem meg magam. Valami megcsillant a tekintetében, ezért leragadt nála a pillantásom. A baj az volt, hogy tekintetére szinte azonnal válaszolt az enyém. Ez pontosan olyan pillanat volt, amikor nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. A pillanatban volt valami meghitt, valami különleges.

- Szóval nem vagy szűz? - suttogta maga elé.

- Semmi közöd hozzá - fordítottam el a fejem, hogy ne lássa azt, hogy vörös az arcom. Ekkora hazugságot! Ebből hogy fogok kimászni? - Szóval...öhm... - tártam szét a kezem, majd a takaróra mutattam. - Ez hogy került ide?

- A szobádból hoztam - amikor válaszolt, elkerekedett szemekkel a szemöldökömet ráncoltam.

- Várj! Peyton és a barátja...

- Előttem kefélte a csaját. Ezért, szívesen - ásított, majd átkarolta a nyakamat. Amikor látta, hogy elmosolyodtam, megrántotta a vállát. - Zsibbad a karom - úgy mondta, mintha ez nem lenne egyértelmű. Najó! Valóban igaz, hogy a visszafogott és jókedvű Daxton jobban tetszik, mint az arrogáns, bunkó személyisége. Viszont mindkét stílusa hordoz önmagában valamit, ami nekem nagyon tetszik. És azt hiszem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni.

- Te komolyan rájuk nyitottál?! - tenyerembe temettem az arcomat, és elnevettem magam. - Peyton meg fog ölni!

- Azt nem engedném - amikor megszólalt találkozott a tekintetünk. Felvontam a szemöldökömet.

- Erről beszéltem, amikor utánad mentem az öltözőbe - suttogtam kettőnk közé. Időközben észre sem vettem azt, hogy felé fordultam, fejemet pedig a válla hajlatához nyomtam. - Olyan, mintha romantikus lennél - húztam fel a térdeimet.

- Az nagyon messze áll tőlem!

- Ezt mondod, pedig te is tudod... - fürkésztem az arcát. A fejét oldalra biccentve lepillantott rám. - Tudod, hogy ami most történik az...

- Gecire nyálas? - vonta fel az egyik szemöldökét. A vállamat rántva elnevettem magam, majd beszívtam az illatát.

- Ne legyél ünneprontó - néztem végig rajta. - Csak add önmagad!

- Lehetetlen, Claire - takarót megigazította, majd jobban betakart vele. - Számomra ez olyan, mintha az őzikét kérnéd arra, hogy vadhúst egyen - rántotta meg a vállát.

- Akkor inkább nem mondok semmit - mosolyogtam, amikor mutatóujja cirógatni kezdte a vállamat. Apró mosolyra húztam az ajkam és úgy döntöttem: szórakozok vele. - Ne simogass már! - néztem vele farkasszemet.

- Ne képzelődj már - húzta ráncba a szemöldökét. - Egyébként is néz rám - mutatott magára. - Rám másztál! - kijelentése után oldalra csúsztam, majd tisztes távolságból átkaroltam a térdemet.

- Ha neked ez így jobb! - súgtam magam elé. - Maradj csak egyedül - vigyorogtam, amikor mellém csúszott, átkarolta a vállamat és a mellkasához ért.

- Kibaszottul rá fogok cseszni miattad, ugye tudod? - támasztotta állát a fejemre. A pólójába markoltam, majd felsóhajtottam.