A következő ökölcsapásra való felkészülésem és az edzésem, hétfő hajnalban kezdetét vette. Tudtam, hogy Billy és a többiek már hajnal négy órakor jeges vizet öntenek a fejemre, ezért fél órával előtte én már ébren voltam. Viszonylag csend honolt, illetve hangokat sem hallottam. A hajnal nyugodt és gyanúsan csendes volt. Említettem, hogy nincs lakhelyem, ezért az edzőteremben, egy matracon hajtom álomra a fejem? Ciki vagy nem ciki, de nem tudom megengedni magamnak a saját lakást. Leginkább azért, mert nincs költségem rá. Életem első nyerő meccséből bejött pénzösszeg arra volt jó, hogy ruhákat vegyek magamnak. De éreztem, hogy ez idővel változni fog.

A szemöldökömet ráncoltam, hiszen négy óra után sem történt semmi. Egyből arra gondoltam, hogy elfelejtettek, ezért felálltam, majd kiléptem a raktárnak hívott szobámból. Az edzőteremben sötét volt. Enyhe fényt, az utcákról beszűrődő lámpák adták. A betört üvegeken keresztül süvített az enyhe szél, ezért hátborzongató volt a reggel. A kezemet széttártam, miután megbizonyosodtam arról, hogy egyedül vagyok. - Faszomat azt! - megfordultam, majd a raktár felé igyekeztem, de abban a pillanatban váratlan dolog történt. Biztos mindenki látott olyan filmes jelenetet, amikor a főszereplő mögé lép valaki, és átfogja a torkát egy kötéllel: az áldozat próbál szabadulni, igyekszik minél hamarabb kilépni a kötél szorító fogságából. Pontosan ez történt velem is! Támadóm arcát nem láttam, hiszen fekete maszk volt rajta. Egész testemet elkapta a hányinger és a levegővétel miatt létrejött pánik. Éreztem, hogy kötél túl erősen csavarodik a nyakamra, hogy kezével vészjóslóan csak húzza és húzza. - Kurva anyádat! - próbáltam szabadulni, ezért hátra löktem a fejem. Támadómat lefejeltem, aki a váratlan ütés miatt hátra lépkedett. Zsongott a fejem, a levegőt nehezen kaptam, de éreztem: ez kibaszottul nem játék. - Ki a faszom vagy?! - üvöltöttem, amikor kezével egy kést húzott elő. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Azt tudtam, hogy meg kell védenem magam. Bólintottam, majd kezemet ökölbe szorítottam. Az élet számos területén adódnak olyan pillanatok, amikor ki kell állnunk magunkért. Mindegy, hogy mi történik, a fontos az, hogy győztesként emeljük fel a fejünket. A kihívások, és akár a csapdák is tartogathatnak váratlan meglepetéseket. Én sem gondolkodtam, amikor próbáltam megvédeni magam. Hátra és oldalra hajolva tértem ki a kés vágása elől, majd hátra lépkedtem. Éreztem, hogy kezdek begőzölni, ezért a sarokban található ugrálókötél felé futottam. - Ezt tekerem a nyakad köré, köcsög! - már gyerekkoromban is utáltam ugrálókötelezni. Viszont most hálát adtam az istennek, hogy volt a közelemben egy. Egy bizonyos részt a kézfejem köré tekertem, majd próbáltam a férfi háta mögé lépni. Ne kérdezzétek, honnan tudom! Igazából nem tudtam, de magasabb és viszonylag testes volt, ezért gondoltam arra, hogy nem egy nő.

- Ez egy okos döntés, Daxton - hangja ismeretlen volt, viszont lábam a földbe gyökerezett, amikor meghallottam a nevemet. Most biztos arra számítotok, megkérdezem tőle, hogy honnan ismer. Ez volt a tervem, viszont nem volt rá időm, hiszen a következő pillanatban, acélbetétes bakancsával gyomron rúgott. Az erőkifejtés miatt hátra zuhantam, a fejemet pedig egy vascsőbe ütöttem. Mérhetetlen fájdalom az egész koponyámat uralta. Mintha a csontjaim elváltak volna egymástól. A fájdalom az egész állkapcsom területére kiterjedt, ezért esélytelen volt védekeznem, amikor derekamra ült, majd nyakamhoz szorította a kést. - Élni akarsz, vagy meghalni? - sziszegte dühösen. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok, viszont arra gondoltam, hogy nem adhatom fel. Ha feladom, akkor soha nem nyerhetek. Tudtam, hogy az erőm kezd elhagyni, de oldalra pillantottam. Oldalt volt egy súlygolyó. Azt nem tudom, hogy került oda, viszont ezzel megvédhetem magam. Ujjaim a padlón voltak, és a fekete golyó felé haladtak. Támadóm nézte, hogy mit csinálok, ezért a következő pillanatban így szólt: - Jó döntés! Ha azzal fejbe ütsz, akkor meg is halok - összehúztam a szemem, majd megragadtam a maszkot és lehúztam az arcáról.

- Bazd meg, Billy! Miért nem rohadsz meg?! - erőtlenül lelöktem magamról, de amikor észhez tértem, már felhúzott a padlóról és a pofámba üvöltött.

- Nem értesz te semmit! Nem tudod, hogy mi vár rád! Azért vagyunk, hogy felkészítsünk egy bunyóra, ami komolyabb lesz, mint az első! Azt hiszed, hogy lustálkodhatsz?! - üvöltötte. - Meg kell tanulnod életben maradni! - egy erős mozdulattal pofán baszott. Ökle csapása miatt oldalra borultam, majd arcomra simítottam az ujjaimat. Minden ütése közben az a fiú voltam, akit a nevelőapja vert. Minden ütés arra a fájdalomra emlékeztetett, amit akkor átéltem. Billy ütött, én pedig gyerekként az asztal alatt sírtam. Billy gyomorszájon rúgott, én pedig az ágyam alatt feküdtem. Billy újra megütött, de ekkor a nevelőapám hangja szólalt meg:" Daxton! Hol vagy te rossz fiú? Nem megmondtam, hogy nem csinálhatsz ilyet"? Éreztem az ajkam között folyó vér kellemetlen ízét, de képtelen voltam védekezni. Testemből, mintha szobrot csináltak volna: nem tudtam megemelni a kezem, és lélegezni is nehezemre esett. Billy észrevette, hiszen a következő pillanatban, bosszankodva lépett hátra.

- Elég, Billy - pocok hangja törte meg a csendet, ezért üveges tekintettel felé pillantottam. Pocok a fejét csóválta, majd megállt előttem. - Rájöttem, hogy mi a te bajod - suttogta mélyen a szemembe nézve.

- Kurvára hagyjatok békén - köhögve letöröltem a számat, majd meg csóváltam a fejem. - Úgy akartok felkészíteni, hogy közben szétvertek? - kapkodtam köztük a fejem. Értettem, hogy csak jót akarnak nekem, viszont lehet, hogy nem ez a helyes út. Minden ütés, minden fájdalom a gyerekkoromat juttatja eszembe. A fájdalom közben szinte megbénul a testem, és rettegek a következő fájdalom ütéstől. Azért mert nevelőapámnál, vagy csendben tűrtem, vagy ki tudja, mi történt volna. A szomszédok nem tudhatták meg, hogy abban a lakásban gyereket vernek.

- Beszélnünk kell, Daxton - emelte le Billy a kalapját. - Ideje beszélnünk arról, hogy miért bénulsz le akkor, amikor ütések érnek téged - szemét összehúzta, karját összefonta maga előtt. Szememet kinyitottam és egy másodperc alatt döntöttem el azt, hogy erről nem akarok beszélni.

- Nem akarok beszélni róla - sziszegtem a fogaim között. - Miért nem értitek meg, baszki?! - löktem meg a vállát. - Kibaszottul szálljatok le rólam!

- Kibaszottul meghalsz, ha leszállunk rólad - visszalökött, majd a ring felé pillantott. - Nekem kibaszottul mindegy, hogy készülsz fel - nézett végig rajtam. - Az is mindegy, hogy mennyit lazsálsz. De vajon az is mindegy, hogy hétvégén ki ellen harcolsz? - lökte meg a vállamat. - Azt hiszed, hogy bántani akarunk? Mi nem akarjuk, hogy bántódásod essen, kölyök - fürkészte az arcomat. - Mindenre fel kell készülnöd, kölyök!

- Mert ha nem csinálod rendesen, akkor meghalsz a hétvégén - fejezte be Billy.

Hétfőn az előadás után nem a könyvtárban, hanem a szobámban tanultam. Tudtam, hogy Peyton is szorgalmas szeretne lenni, ezért megbeszéltük, hogy délutáni tanulást tartunk. Először videókat, majd a wikipédiát hívtuk segítségül, viszont Peyton jobban koncentrált mint én. A testem jelen volt, viszont a lelkem teljesen máshol kószált. Aggódtam, hiszen Daxton nem jelent meg az előadáson. Péntek óta egy szót sem váltottunk egymással, ezért kifejezetten aggódtam. - Nekem ennyi elég volt mára - notebook előtt összecsaptam a füzetem, majd mellkasomhoz húztam a lábamat. Az ágyon hasalva, Peyton összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Mi nyomja a szíved?

Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki. Mi ketten még nem voltunk olyan közeli barátok. Viszont egy szobában laktunk, és ez azt jelenti, hogy előbb utóbb, úgyis fülébe jutna a helyzet. - Tudod, van ez a Daxton... - felsóhajtottam, de ő azonnal mellém ült, megveregette a térdkalácsomat, majd vigyorogva bólogatni kezdett. - Gondoltam, hogy érdekelni fog a téma - sütöttem le a szemem zavartan.

- Persze, hogy érdekel! Főleg ha róla, és rólad van szó - mutatott rám a pirosra festett körmével. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, ezért vállamat rántva a szemébe néztem.

- Daxton ma nem jött be az egyetemre. És elmondta nekem azt, hogy mivel foglalkozik - csavartam ujjaimra a hajam. - Félek, hogy egy következő verekedésre készül!

- Na várj! - hajolt közelebb. - Attól félsz, hogy veszélyben van a biztonsága? - pillantott oldalra. - Vagy attól, hogy napok óta nem beszéltek egymással?

- Mindkettő egyszerre - tártam szét a kezem. - Tudom, hogy mi ketten nagyon különbözőek vagyunk, de egyszer megmutatta az igazi énjét... - haraptam az ajkam szélébe. - Legalábbis pár percre - javítottam ki magam.

- Szerintem a Daxton féle pasik két dolgot várnak el a nőktől: azt, hogy békén hagyják őket, és azt, hogy alkalmakkor leszopják - rántott a vállán. - Tudom, hiszen nekem is volt olyan pasim, mint Daxton.

- Akkor ő nem hozzám való - adtam neki igazat. - Vagyis...

- Szerintem ezen nincs mit szépíteni! Ha akarna tőled valamit, akkor keresne - fürkészte az arcomat. - De szerintem egyértelmű, hogy nincs szüksége rád.

- Az igazság néha nagyon tud fájni - nevettem kelletlenül.

- Viszont az is lehet, hogy a következő bunyóra készül. És ha így van, akkor érthető, hogy arra szeretne koncentrálni - húzta mosolyra az ajkát. - Várj egy kicsit, hátra jelentkezik!