- Megint téged néz! Nem értem, hogy lehetsz ennyire szerencsés! Az egyetlen férfi aki elérhetetlen ezen az egyetemen, rád van kattanva - Peyton hangja zökkentett ki a bambulásból, ezért zavartan pillantottam a tölgyfa felé. Leírhatatlan amit abban a pillanatban éreztem, amikor találkozott a tekintetünk. Pontosan olyan érzés volt, amikor az egész testem életre kell és megállíthatatlan feszültség kerít hatalmába. A fekete hajú férfi lehunyt szemmel szívta be a cigarettát, majd a szemembe nézve, kifújta az orrán. Éreztem, hogy hevesebben kezd verni a szívem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, ezért zavartan lesütöttem a szemem. Magam sem értettem, miért vált ki belőlem ilyen megmagyarázhatatlan reakciót. Valóban igaz, hogy Daxton Blake közel a leggyönyörűbb férfi az egyetemen. És mi teszi őt gyönyörűvé? Talán a homlokába lógo fekete haja, a mély, jeges tekintete vagy az arca, amit egy szobrász is megirigyelne. Ti is látjátok az arcán található apró borostás? Látjátok, hogy sűrű szempillái szinte vészjósló tekintettel ajándékozzák meg őt? Ti is azt gondoljátok, hogy jóképű, igaz? Csak vannak olyan esetek, amikor ez nem elég. Olyan ez, mint egy ajándék, amit nem neked szántak: tetszik neked, de tudod, hogy nem való hozzád, vagy valóban egy más ember tulajdona. Pontosan ezt éreztem Daxton Blake iránt. Mi ketten nem is lehetnénk különbözőek! Ő az ördög, én pedig az angyal. Ő állandóan cigizik, nem jár be az előadásokra és mindig van valamilyen gúnyos megjegyzése. Bár ezek mellett nehéz elfelejteni az érzést, amit a hangja és a közelsége vált ki belőlem. Egyszerűen ő egy vad, és veszélyes oroszlán, én pedig az őzgida. - És rájöttem arra, hogy honnan ismerem!

- Hogy mondod? - elkaptam a tekintetem, majd Peyton szemébe pillantottam. Ő csak felém mutatta a telefonját, amin egy videó ment. A videón két férfi harcol. A helyszín alapján eldöntöttem azt, hogy múlt hétvégén ez a metróalagútban történt. Csak egy pillanatra néztem oldalra, de hirtelen minden eszembe jutott. Daxton Blake egy illegális ketrecharcos! - Daxton a fehér nadrágos - ujjával egy fekete hajú férfira bökött, ezért közelebb hajoltam a telefonhoz. Pár másodperc is elég volt a történésekből, ezért elszakítottam tekintetem a telefontól. - Ő egy igazi rosszfiú! Szerintem maradj távol tőle - zárta le a telefonját. - És ezt most komolyan mondom - lesütötte szemét, majd fejével a fekete hajú férfi felé biccentett. - Veszélyes!

- Azt tervezem! - sóhajtottam feszülten. Az első előadás előtt úgy terveztem, hogy mégsem megyek a könyvtárba. Egy kicsit úgy éreztem, hogy Daxton jelenléte üldözőbe vett, ezért automatikusan az előadóterem felé igyekeztem. A terem üres volt, ezért megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A szokásos helyemre leülve felkaptam a fejem, hiszen mozgást észleltem magam előtt. Nem tudtam, hogy ki ennyire szorgalmas, de a lábam a földbe gyökerezett, amikor Daxton helyet foglalt mellettem. Fél szemmel és lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy táskáját maga mellé teszi, majd az asztalra dob egy spirál füzetet. Megvan az érzés, amikor valaki elmegy mellettetek és megcsap a vonzó illata? Daxton Blake illata semmihez sem volt fogható: volt benne enyhe rossz fiú, és egy kis visszafogott elegancia. És nem tudtam eldönteni, hogy félelmet kelt bennem, vagy egyszerűen csak vonzódom hozzá, az eszem pedig tiltakozik ez ellen. Összerezzentem, amikor rezgett a telefonom. Láttam, hogy Daxton a képernyőre pillant, de szemtelen mosolyra húzza ajkát akkor, amikor leolvasta a hívó fél nevét. Vörös arccal fogadtam a hívást és kicsit oldalra hajoltam. - Szia anya! - suttogtam magam elé.

- Szia, életem! Hogy vagy? - érdeklődött. Fél szemmel pillantottam Daxton felé, hiszen éreztem, hogy engem figyel. Igazam volt: fél testtel felém fordulva, megtámasztotta állát az asztalon és halvány mosollyal az arcán méregetett. A pokolba a rosszfiúkkal! - Gondoltam, hogy felhívlak még az első előadásod előtt!

- Én nagyon jól vagyok - köszörültem a torkomat. - Azt szerettem volna kérdezni, hogy haza tudok menni a hétvégén? - óvatos pillantással ajándékoztam meg őt, de a tekintete nem változott: szórakozott azon, hogy zavarba jöttem. Anya monoton tempóban válaszolt, de hamar megelégeltem Daxton viselkedését, ezért hirtelen felé fordultam. - Figyelj! Elmondanád, hogy miért nézel így rám? - meggondolatlanság miatt az arcunk csak pár centire volt egymástól. A szívem hevesebben vert, amikor jeges tekintetével az ajkamra pillantott. Komolyan mondom, hogy nem akartam így tenni, de követtem a példáját. A puha ajkát szépen körbe fonta az apró borostája. Az arca nem csak hibátlan, de bársonyos selymesnek is tűnt. A másodpercek rohamosan teltek. Az egész világról megfeledkeztem. Nem figyeltem anya hangjára, és arra sem, hogy mi történik körülöttem.

- Semmi olyat nem csináltam, ami miatt magyarázkodnom kéne, kicsi lány - nézett végig rajtam.

- Kezd nagyon elegem lenni belőled!

- Akkor ez kölcsönös!

- Jaj, rosszkor hívlak? Van melletted valaki? - szinte láttam magam előtt, hogy anya szája elé teszi a kezét, ezért a fejemet csóváltam. Nehéz volt úgy beszélni, hogy ő közben nézett. A tekintete eddig nem tapasztalt hatással volt rám. Nem féltem, viszont félelmet keltett bennem. Szokatlan gyomorgörcs uralta az utolsó pár percemet.

- Nem, egyedül vagyok - súgtam.

- Nem szabad anyunak hazudni - biccentette oldalra a fejét.

- Nagy kérés lenne, ha békén hagynál?! - emeltem fel a hangomat. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem veszek róla tudomást. Az arcom mellé helyeztem az egyik füzetem, és reménykedtem, hogy ezzel teljesen anyura tudok koncentrálni.

- Ezt most nekem mondtad?! - sértődött meg anya.

- Miért nem mesélsz rólam az anyukádnak? - Daxton kicsit felemelkedett, majd kivette a kezemben tartott füzetet és közelebb hajolt az asztalomhoz. - Mesélj neki rólam! - kérte aranyosan. Úgy néztem rá, mintha nem lenne normális. Felváltva néztem a jeges tekintetére és a puha ajkára. Nem tudtam eldönteni, hogy szórakozik, vagy komolyan gondolja. Anyu és apu mindig is féltettek a Daxton fajta emberektől. Egyszerűen azért, mert szerintük nem értenek máshoz, csak a dohányzáshoz és a drogozáshoz. Apa mindig is lenézte az ilyen embereket. "Céltalanoknak" és "semmirekellőknek" hívta őket. Szerintem egyik sem igaz a mellettem ülő férfira, viszont biztos voltam abban, hogy anya és apa nem kedvelné őt. Gyorsan elköszöntem anyutól, majd izzadtan bontottam a vonalat. Időközben megjelentek a hallgatók, ezért mosolyt erőltettem magamra. - Nem meséltél rólam - suttogta szigorúan előre nézve.

- Komolyan mondom, hogy megfojtalak, Daxton - kitéptem egy lapot a füzetemből, majd elé helyeztem. Egy kék színű tollal is megajándékoztam őt, és abban reménykedtem, hogy a jegyzetelés eltereli a figyelmét rólam. - Kezdődik az előadás! Jobban tennéd, ha figyelnél!

- Te pedig jobban tennéd, ha nem velem foglalkoznál - lapot egy mozdulattal vissza lökte, ezért a padlóra esett. Amikor a földre esett, egy ismerős srác állt meg mellettem. Nem a megfelelő pillanatban hajoltam a lap irányába, ezért a következő párbeszéd csapta meg a fülemet:

- Ezaz! Hajolj csak le! Nagyon jól csinálod! - szinte éreztem, hogy ujjait a hajamba vezeti, viszont nem ez volt, ami miatt kővé dermedtem. A következő pillanatban valaki felállt. Nem láttam mindent, viszont érzékeltem, hogy Daxton megragadja a srác mellkasát. Szinte lassított felvételben láttam, hogy az egész testén taszít. Óriási hangzavar közepette a srác három darab padra zuhant, a székek pedig felborultak. Az előadóteremben mindenki a jelenetet videózta. Olyan is volt, aki kiabált, és olyan is aki majdnem sírt: az utóbbi én voltam. Lapot az ujjaim között tartva figyeltem, hogy Daxton felhúzza a vörös arcú férfit a padokról, majd felteszi a mutatóujját.

- Ha még egy ujjal hozzá mersz érni a hajához vagy bármelyik testrészéhez, betöröm az orrodat! - üveges tekintettel figyeltem, hogy a srác zihálva bólogatni kezd. Az akció végén megjelent a professzor, aki felrohant a lépcsőn, majd a kijárat felé mutatott.

- Most azonnal hagyja el az előadásomat! - én orromat lógatva visszaültem a helyemre, és próbáltam észrevétlen maradni. A tervem nem sikerült, hiszen rengetegen rólam, illetve Daxton-ról sugdolóztak. Egymás után hallottam a nevem, ezért vörös arccal lesütöttem a szemem. Istenem! Miért van az, hogy mindig csinál valamit, amivel maga alatt vágja a fát? Daxton átnézett rajtam, majd aprót bólintott.

- Nem kell kétszer kérni - és az egész előadóterem végignézte, ahogy a fekete hajú fiú a kijárat felé igyekszik, majd erőteljesen becsapja maga után az ajtót. Senki nem értette, hogy mi történt, senki nem tudta, hogy mi volt ennek a kezdete. Viszont amikor a professzor mérges pillantással ajándékozott meg, védekezően feltettem a kezem.

- Figyelmeztesse a barátját, hogy ha így folytatja, akkor el lesz bocsátva!

Félmeztelen püföltem a zsákot. Minden ütés közben izzadt testem izmai megfeszültek és lassan görcsbe rándultak. Rengeteg feszültség és harag volt bennem, ezért célravezető az edzés volt. A boxteremben nem tartózkodtak sokan, ezért a láncra rögzített zsákot zavartalanul tudtam ütni. Adtam neki a lábammal, a jobb öklömmel, majd a ballal is. Amikor megálltam levegőt venni, egymás után játszódott le a fejemben az, hogy az a rohadék belemarkol Claire hajába. Én is férfi vagyok, ezért azonnal tudtam, hogy milyen szituációt képzelt el. Az undorító féreg miatt eldurrant az agyam és nem bírtam elviselni. - Kurva anyját! Féreg - hátra léptem, majd zihálva letöröltem az izzadt homlokomat.

- Valaki nagyon felbosszantott, kölyök! - pocok a tőle megszokott stílusban sétált felém: sötét kalapját kiegészítette a bandita stílusa és az ajkai között füstölő cigaretta.

- Kurvára semmi közöd hozzá - hátat fordítottam neki, de pocok nem hátrált. Mellém lépett, majd kezét a zsákra helyezte.

- Vannak pillanatok, amikor a harag és a düh jó fegyver lehet. De vannak olyan szituációk is, amikor egyszerűbb ha inkább beszél róla az ember Daxton - fürkészte az izzadt arcomat. Éreztem, hogy itt van valami a dolgok mögött, ezért levegő után kapkodva a fejemet csóváltam. - Vagy lehet van valaki más, akivel szívesebben beszélnél - szinte lassított felvételben láttam, hogy teste takarásából kisétál valaki. Nem akartam hinni a szememnek, ezért dühösen pillantottam pocokra.

- Elhoztad ide?! - emeltem fel a hangomat, de visszafogtam magam, amikor Claire közelebb sétált. Felfoghatatlan számomra, hogy itt van, ezért a fejemet ráztam. - Most azonnal vidd haza! - Claire fejét csóválva nézett rám, majd erőltetett magára egy mosolyt és felmutatta a táskáját.

- A táskádat az egyetemen felejtetted!

Istenem...mi lesz ebből?!