2022, Szeptember (Cambridge)

Egy évvel később

A második évem nem úgy indult, ahogy azt elterveztem. Emlékszem, hogy az első évem első reggelén ugyan itt álltam. Anya és apa béna fényképeket készített rólam és örültek, hogy egyetemista leszek. Akkor minden egy átlagos új kezdetnek indult: egyetemre fogok járni, barátokat és talán szerelmet is találok. Istenem, ennél jobban nem is csalódhattam volna! Most a második évem első reggelén rettegtem. Rettegtem, de magam sem tudtam, hogy mitől. Nem tudom, hogy mi a különbség a félelem, és a rettegés között. Nem tudtam különbséget tenni a gyomorgörcs és a reszketésem között. Tavaly, ugyan itt álltam. Minden itt kezdődött. Most miért érzem azt, hogy minden kezdődik elölről? A szívem mélyén éreztem, hogy ez egy új kezdet, egy második esély arra, hogy minden elölről kezdődjön. Az emberek általában félnek a második esélytől.

Én nem féltem, hanem rettegtem. A Harvard Egyetem ugyanúgy tárt karokkal fogadott, a különbség csak az volt, hogy most már emlékekkel. Nagyot nyeltem, megszorítottam a táskámat. Nem akartam bemenni, mert úgy éreztem, hogy soha nem leszek jobban. - És ha hánynom kell? - lesütöttem a szemem, majd összeszorított szemekkel elnevettem magam. Ő a fülem mögé tűrte a tincsemet, ujjával megcirógatta a fülemet, majd így szólt:

- Azon már túl vagyunk, nem igaz? - szinte láttam magam előtt, hogy mosolyog, ezért megfordultam, viszont ekkor ért a legnagyobb pofán ütés: senki nem állt mögöttem. Egyedül voltam. És az volt a legnagyobb baj, hogy az emlékek sem halványultak el. Megfordultam, Peyton száguldott felém, de minden pillantás és minden eltelt lélegzetvétel újabb és újabb emlékeket hozott fel:

Rettegve nyitottam ki az ajtót. Szinte éreztem, hogy sikerült neki: pocok haza hozta. Késő éjszaka volt, de az sem érdekel, ha felébresztem anyuékat. A félelem és a külön töltött idő a tudtomra adta azt, hogy mennyire erősen is szeretem őt. Az ajtó kinyílt, Daxton pedig előttem állt. Felkészítettem magam arra, hogy a börtönben töltött idő hatással lesz rá, ezért nem is lepődtem meg: kék tekintete alatt karikák voltak, arca sápadt és szeme kialvatlan volt. Nem rabruha, hanem utcai ruha volt rajta. - Istenem! Sikerült pocoknak! A telefonba is pont ezt akartam neked elmondani - könnyes szemmel ugrottam a nyakába. Mélyen szívtam be az illatát, erősen kapaszkodtam belé, hiszen minden félelem lehullt rólam. Imádkoztam, hogy jöjjön vissza, hogy épségben hozza őt haza. - Amikor pocok előállt a tervel, tudtam, hogy sikerrel fog járni - hideg arcára helyeztem a kezem, a szeme alatt megsimítottam a bőrt. Örültem, boldog voltam és mégis remegtem. Remegtem, mert azt hittem, hogy végleg elvesztem. A fejemet csóváltam, megvizsgáltam őt, a vállát és a nyakát simogattam. Szipogtam, de végre kifújtam magam. - Annyira jó, hogy végre itt vagy! - mintha egy kőoszlopot öleltem volna. Szikla szilárdan állt, nem mozdult, csak létezett. Tudtam, hogy a börtön kemény hely, ezért sem tettem ezt szóvá. - Itthon vagy... - arca felé nyúltam, de ekkor váratlan dolog történt. Daxton eltaszította a kezem. A puszta ereje hideg zuhanyként ért, ezért értetlenül álltam előtte.

- Mindvégig tudtad?

Egy szó, egy rövid kérdés. Nem értettem és nem tudtam, hogy mire szeretne kilyukadni. Millió gondolat és annál több kérdés volt a fejemben: hogy viselte? miért zárták be? bántották őt? De semmit nem kérdezhettem, hiszen puszta tekintete megölt. Jeges kék szeme meggyilkolt és szétmarcangolt. - Mit? - suttogtam magam elé. Daxton összefonta kezét a tarkóján, a fejem fölött előre pillantott, de a tekintete üres volt. Nem láttam őt még ilyennek. Sebezhető volt, de mégsem. Tele volt haraggal és kínnal. Mire gondol? Vajon mire gondol? - Nem tudom, hogy mire...

- Mindvégig tudtad, hogy pocok az apám, igaz? - szavai lesújtottak. Szám elé helyeztem a kezem és próbáltam visszatartani a sírást. A fejemet ráztam, kétségbe voltam esve.- Tudtad és végig a szemembe hazudtál?

- Én...tudtam, de...

Daxton ekkor bólintott. Szinte lassított felvételben láttam, hogy közelebb lép, puszit nyom a homlokomra, majd lassan hátra lép, és így szól: - Ne keress többet! - ekkor megfogta magát, vállára dobta a táskáját és kisétált az életemből.

- Claire! - bambulásomból Peyton hangja zökkentett ki, ezért könnyes szemmel megcsóváltam a fejem. Látta rajtam, hogy fejben nem vagyok itt, ezért szomorúan felsóhajtott. - Claire... - magához ölelt, kezével a hátamat simogatta és megcsóválta a fejét. - Ha agyalsz rajta, attól még nem lesz könnyebb, te is tudod - hangja a tudtomra adta azt, hogy ez a fájó igazság. Tavaly óta sok minden történt. Olyan dolgok, amikben hibáztam és nem tudtam helyre hozni. Az utolsó pillanatig küzdöttem azért, hogy Daxton maradjon. Imádkoztam, hogy bocsásson meg nekem és értse meg, hogy mindent érte tettem. Ő csak azt látta, hogy az a két ember verte át, akik a legfontosabb szerepet töltik be az életében.

- Én csak... - suttogtam magam elé, de nem tudtam befejezni. Azt hittem, hogy más lesz ez az év. Sok idő telt el. Hónapokat hagytam magam mögött. Adtam időt a gyógyulásra, de sokszor eszembe jut a múlt, ami olykor visszahúz. A fejemet csóváltam, próbálta kitisztítani a fejem. - Bocsánat, menjünk!

- Biztos vagy benne? - suttogta.

Semmiben nem voltam biztos. De volt más választási lehetőségem?

Fekete gomb megnyomása után a díszes motívumokkal ellátott kapu oldalra nyílt, ezért behajtottam rajta. Az autót pont a bejárati ajtó előtt állítottam le, ezért a napsütésben a szememre nyomtam a szemüveget. Sóhajtva kapcsoltam ki a biztonsági övet, felnyitottam az autó ajtaját és mélyet szippantottam. A friss levegő azonnal a hatalmába kerített, nem is vágytam másra, csak szabadságra. A szökőkút csobogása mellett elhaladva arra lettem figyelmes, hogy a beton kerítés mellett található kert már nem érintetlen. - Istenverte kutya! - átsétáltam a bordó macskaköves úton, majd végig haladtam a vékony gyepen. Ekkor vettem szemügyre, hogy a kutya folytatta a lyukak ásását. - Kitana! - mérges hangomra a Rottweiler azonnal hozzám futott. A hatalmas testes kutya ugatni kezdett, kicsi farkát csóválva üdvözölt engem. Kezemmel a nyakát simogattam, de nem felejtettem el a büntetett, amit minden hétvégén elkövetett. - Ez mi?! - a beton fal szélén található lyukra mutattam, majd a kutya elfutott. - Neveletlen - fehér farmernadrágomat letöröltem, majd fejemre nyomtam a szemüveget.

- A saját kezeddel akarod beásni? - ismert, de nem várt hang csapta meg a fülemet, ezért összehúzott szemekkel elvettem kezemet a hűvös talaj felületéről. Tenyeremet összedörzsöltem, szemezgettem a magas fal látványával és próbáltam a jelenre koncentrálni - Bocs a zavarásért, de meghallottam az autó hangját - amikor megfordultam szembe találtam magam Dimitrivel, aki sziszegve felmutatta a kezében tartott üveg poharat. - És amíg rád vártam, addig megtámadtam az alkoholos pultot - kezében tartott poharat felém tartotta, ezért guggolva elfogadtam. Lehúztam a sűrű folyadékot, majd felálltam és a bejárati ajtó felé sétáltam. - Most biztos azt fogod kérdezni, hogy mit keresek itt! A börtön szabadulásunk óta nem találkoztunk, ami azt jelenti, hogy jogosan haragszol rám: nem kerestelek, te új életet kezdtél és megváltoztál! Ezért kijelentem, hogy szar barát vagy, bár én sem vagyok a legjobb.

Hirtelen torpantam meg. Dimitri követte minden mozdulatomat, ezért sóhajtva széttártam a kezem. Meglepődtem, hogy itt látom, hiszen hónapok óta nem találkoztunk. A tavaly történt börtön szabadulás óta valóban elváltak útjaink, ezért meglepődve vettem tudomásul, hogy megkeresett. - Tünés a házamból - kezébe nyomtam az üres üveget, majd felsétáltam a lépcsőn, de ő nem adott nekem elég időt ahhoz, hogy belépjek az ajtón.

- Kíváncsi lennék, hogy jött össze ez neked?! - kezét széttárta, lassan megfordult a tengelye körül, ezért erőt kellett vennem magamon, hogy ne forduljak meg és ne verjek be neki. - Az utolsó emlékem az volt, hogy teli táskával leléptél - próbálta összeszedni a hiányzó darabokat és rájönni arra: mi változott az életemben. És közben felháborított a viselkedése, hiszen nem volt joga az életemre törni.

- A ház és a kert is központi kamerákkal és riasztórendszerrel van felszerelve. Engem pedig az érdekel, hogy jöttél be és törtél be a házamba! - hanyag mozdulattal a bejárati ajtó felé mutattam, de tekintete láttán meg csóváltam a fejem. - És kétlem, hogy csak a piára van szükséged.

- A pia jól jött - miután elnevette magát, sóhajtva bólintottam.

- Meg fogom bánni, ha beengedlek? - az arany színű ajtót kinyitottam magam előtt, majd beinvitáltam őt. Dimitri belépett előttem, a legközelebbi asztalra helyezte a poharat és így szólt:

- Kibaszottul nem kerestél! Eltűntél, mintha nem is léteztél volna! Bocsánat, Mr. gazdag fiú, de a barátok ilyet nem csinálnak egymással - széttárta a kezét, majd kiabálva folytatta. - Úgy szabadultam ki a börtönből, hogy te már nem voltál sehol! Pocok azt mondta, hogy a lába elé dobtál egy mappát, majd leléptél és azóta nem látott téged - suttogta maga elé. - Milyen ember vagy te?!

A régi énem leütötte volna, de változtam és nem akartam erőszakos lenni. Dimitri azt látta, hogy magam mögött hagytam az apámat, aki megmentett. Azt látta, hogy nem adtam neki esélyt arra, hogy megmagyarázza. Miért? Ez volt az egyetlen kérdés. A válasz pedig túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy bárki is megértse. - Mindenkit magad mögött hagytál. Aztán most látom, hogy tulajdonképpen egy kibaszott luxus villában élsz és fényűző életet élsz! Hogy jutottál ide?

- Kibeszélted magad? - a kör asztalnak támaszkodtam, majd fáradtan folytattam. - Egész éjszaka dolgoztam, csak hétvégente járok haza, ezért le kell dőlnöm pihenni! Öt napból öt napot dolgozok és nincs szabadidőm arra, hogy kifújjam magam. Két szabadnapom maradt arra, hogy pihenjek, ezért ha valamit a fejemhez szeretnél vágni, akkor most tedd, mert megyek fel aludni! - fekete mellényemet az asztalra dobtam, az autó kulcsát pedig mellé csúsztattam.

- Hogy jutottál ide?! - nem akartam leállni vele vitatkozni, de erőm sem volt ahhoz, hogy elküldjem. Az arany színű lépcső második fokára ültem, könyökömet a combomra helyeztem, majd széttártam a kezem. Nem tudom, hogy erre mi a megfelelő válasz. Volt, csak nem tudtam, hogy hol kezdjem. Igaza volt Dimitrinek, az igaz szavai megérintették a szívemet, de ez nem jelentette azt, hogy magyarázattal tartozom neki. Ha magyarázkodni kezdek, akkor az azt jelenti, hogy fontos a számomra. Kezemet a lépcső szürke korlátjának támasztottam, a por már rég megette a díszes rácsokat, ezért összedörzsöltem az ujjaimat. - Figyelek! - az asztal tetejére ült, közben az autó kulcsával szórakozott.

- Én ebbe a házba születtem - amikor körbe néztem, Dimitri meglepődött és folytattam. - Ebben a házban éltem, amikor gyerek voltam. Édesanyám ebben a házban altatott, ebben a konyhában etetett és a kertben sétáltatott - fájdalmas volt erről beszélnem, de értenie kellett. Tudnia kellett a történetet. - Ez volt apám háza, amikor még híres bunyós volt. Annak idején a nevemre iratta. Gondolom tudta, hogy ha felnőtt leszek akkor haza akarok majd térni - sóhajtottam, kezemet összefontam a tarkómon. - Miután kiszabadultam a börtönből, hívott egy ügyvéd, hogy a nevemre van iratva egy ház, és, hogy szándékozom eladni? Akkor semmit nem értettem, azt hittem, hogy csak viccel a nő... - lesütöttem a szemem, majd nagyot nyeltem. - Időpontot kértem az irodájába ahol elmondta, hogy van egy lakatlan ingatlan a nevemre iratva. Akkor tudtam meg, hogy ez az a ház, ahova én születtem... - sóhajtottam. - Régi - adtam igazat. - A hátsó kertbe omladozik a vakolat, és mindent eszi a por, de...hozzám tartozik - suttogtam elkerekedett szemekkel. - Itt nőttem fel - fejeztem be halkan. - De csak hétvégente járok haza

- Miért? - suttogta.

- Minden időmet lefoglalja az edzőterem, amit vezetek. A papírmunkák, az alkalmazottak fizetése, a felújítások és a bérleti díj is nagyon fontos. Fontos, hogy precíz munkát végezzek, mert a város egyik legelitebb termének vagyok a tulajdonosa. Fontos, hogy jól vezessem, ezért hétköznap az irodámban alszok.

- Az nem lehet túl kényelmes - nevetett, majd bólogatni kezdett. - Szóval itt nőttél fel! Gyönyörű lakás. Olyan mint egy palota...bár takarithatnál - ujját végighúzta az asztal felületén, majd felmutatta. - Itt is áll a por!

A vállamat rántottam. - Az ágyamat és a fürdőszobát szoktam használni. Nincs szükségem arra, hogy tisztaság legyen - felálltam, majd témát váltottam. - Most már érted, hogy jutottam el idáig? - kezemet széttártam, és a konyha felé igyekeztem. Dimitri követett, majd elnevette magát.

- Azért most egy kicsit irigy vagyok - fújtatta. - Filmbe illő életet élsz!

- Azt azért nem monda... - nem tudtam befejezni, mert amikor megragadtam a szekrény ajtaját, az egy hirtelen mozdulattal elvált és a padlóra esett. A gránit kő nem sérült meg, viszont a szekrény ajtaja megrepedt. - Mondtam, hogy régi - vallottam be.

- Legalább egy takarítónőt hívj ide - adott egy ötletet. - Hétköznap úgysem vagy itthon, leginkább hétvégére jársz haza. reggel leteszed neki a napi pénzét, te pedig egy csili vili tiszta házba jöhetsz haza - vigyorgott. - Intézzem neked?

- Ezt még átgondolom. De igazad van abban, hogy rá férne egy alapos takarítás - veregettem meg a vállát. - Rendelünk valamit? A vendégem vagy!

- Mivel van pénzed, így élnék a lehetőséggel - nevette el magát, majd hozzátette. - Egyébként örülök ennek. Szerintem nagyon jó dolog és azt hiszem, hogy teljes egészében megérdemled ezt - szorította meg a vállamat. - De a kibaszott autódért utállak!

- A fél gatyám ráment - sziszegtem.

- Haver! Ez egy kibaszott Ford Mustang GT! Imádom - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy kezébe veszi a kulcsot és lefut vele a lépcsőn. Két perc múlva hallottam, hogy beindítja az autót, ezért az lesz a legjobb döntés, ha utána megyek. Mielőtt kiléptem az ajtón, a falra akasztott jegyzetfüzetre a következőt írtam: felvenni egy takarítónőt.

- Mert szerinted jól csinálja? - a bejárati ajtó résnyire nyitva volt, ezért fáradtan löktem be magam előtt. Az első tanítási nap olyan volt, amire számítottam. Fárasztó és kifejezetten hosszú. Tudtam, hogy nehezen fogom bírni, éreztem, hogy az emlékek szinte fojtogatni fognak, de arra nem számítottam, hogy a nap végére igazi zombiként fogok hazatérni. Nehéz volt a padba ülni. Utáltam és reménykedtem, hogy túlélem a napot. Peyton ott volt mellettem, támogatott, de számomra az nem volt elég. A lelki sebek nehezen tűnnek el. Végigkíséri az ember egész napját. És csak most jöttem rá arra, hogy erős vagyok, de nem elérhetetlen. Ugyan úgy fáj. Daxton hiánya, a nélküle eltöltött hónapok és az évszakok kicsináltak. És nem tudom, hogy mikor leszek jobban. Táskámat ledobtam a kanapéra, majd leültem mellé. - Nem csinálja jól! Az egyetemhez és a tanuláshoz való hozzáállása nulla - apa és anya nem tudta, hogy hazajöttem, de azt hiszem, hogy nem is volt baj. Tudni akartam, hogy miről beszélnek. Csendben hallgatóztam.

- Még mindig szerelmes! Tavaly Decemberben hagyta el a fiú, akibe szerelmes volt! Azt hiszed, hogy ezt könnyű neki feldolgozni? - anya próbált suttogni, de mindent tisztán hallottam.

- Akkor tegyen érte. Csináljon valamit, amivel elketeri a gondolatait.

- Mire gondolsz? Most kezdődött az egyetem második éve, szarrá fogja tanulni a fejét!

- Viszont én nem vagyok hajlandó minden délután azt látni, hogy a lányom magába roskadva ült a kanapén! Keressen magának munkát, szellőztesse ki a fejét. Legalább keress egy kis pénzt, új környezetben lesz és kimozdul egy kicsit - sóhajtotta apa, én pedig könnyes szemmel megráztam a fejem.

- Majd beszélünk erről vele, rendben? - suttogta anya.

Munkát, mi? Azt hiszik, hogy attól minden jobb lesz? Mozgolódni kezdtem, anya pedig besétált a konyhából. Meglepődött, amikor megpillantott, ezért zavartan helyet foglalt mellettem. Nem köszöntem neki, helyette egy újságot lapoztam. Nem szólalt meg, hiszen tudta, hogy mindent hallottam. - Öhm, mióta vagy itthon? - próbálta menteni a menthetőt, de én nem akartam erről beszélni. A legjobb az lesz, ha egy időre békén hagynak és időt adnak nekem felépülni és belelendülni az egyetemi életbe.

- Lehet, hogy átgondolom - suttogtam az újságot fürkészve. Miután láttam rajta, hogy nem ért engem, gyorsan hozzátettem. - A munkát - sóhajtottam. - Átgondolom - megismételtem, majd felsétáltam a szobába.