- Felhívtam az igazgatót! Azt mondta, hogy az egyetem egyetlen tanulmányi kirándulást sem szervezett! Utoljára kérdezem, Claire: hol a pokolban vagy?! - apa kiabálását tompította a tömeg, ami őrjöngve várta a két harcos összecsapását.  Úgy éreztem, hogy az irányítás kicsúszik a kezeim közül, ezért az aréna széléhez mentem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek az emberek kiabálásától. A nagy hangzavar közben észre sem vettem azt, hogy telt ház lett. A hatalmas ketrecet és a vas kötelet izgatottan állták körbe. A reflektor fények erőteljesen világították be az egész arénát, és az emberek tudtára adták azt, hogy a harc nemsokára kezdetét vette. Ez így is volt. Percek kérdése és felkonferálják a két harcost. Tudtam, hogy Daxton készen áll, csak abban nem voltam biztos, hogy lelkileg mennyire stabil. És úgy éreztem, hogy apánál is elvetettem a sulykot, hiszen megtudták, hogy hazudtam. Haragudtam magamra, utáltam magam, de Daxton mellett kellett lennem. - Claire! Mi ez a hangzavar? Hol vagy?!

- Apa... - motyogtam könnyes szemmel. - Apa, én... - pocok száguldott felém, ezért a szemöldökömet ráncoltam. Az embereket félre lökve próbált elérni engem, ezért tudtam, hogy baj van. Bíztam abban, hogy minden a legnagyobb rendben, de amikor a kalapját a földhöz vágta, tudtam, hogy gáz van. - Apa, most nem tudok beszélni! - könnyes szemmel letettem a telefont és hevesen dobogó szívvel pillantottam pocokra, aki csípőre helyezett kezekkel megállt előttem.

- Kurva nagy probléma van! - nem tudta befejezni, mert telefonját a füléhez emelte és hadarni kezdett. A szívem mélyén éreztem, hogy itt Daxton is szóba kerül, ezért mellkasomra szorítottam a kezem és imádkoztam, hogy csak jót halljak. Pocok hadarni kezdett, semmit nem értettem, az emberek pedig üvöltöttek. - De nem érted, hogy mit beszélek? Nagy gáz van! Szólj minden rendőr egységnek, hogy keresse meg! Nem érdekel, hogy hány követ kell megmozgatnod, keressék őt meg! - a telefont a földhöz vágta, a készülék pedig apró darabokra tört. Ott Oroszországban, Moszkva nevű városban álltam és úgy éreztem, hogy minden összedől körülöttem. Ekkor ragadtam meg pocok csuklóját, aki könnyes szemmel így szólt: - Eltűnt! Daxton és Dimitri eltűnt!

- Ezt hogy érted?! - emeltem fel a hangom.

- Úgy, hogy nyomuk veszett, bassza meg! - üvöltötte.

Fejem környékén tompa fájdalmat éreztem, de nem voltam eléggé erős ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Kemény és hideg talajon feküdtem. Rövidnadrág és trikó volt rajtam, abban a ruhában voltam, amibe harcolni készültem. Arany színű nadrág szépen kiemelte az éj fekete trikót és az arany színnel írt "Blake" nevet. Bár ez volt az utolsó dolog ami érdekelt. Elraboltak. Egy idegen helyen, egy kényelmetlen, hang zavarral küzdő teremben voltam. A szememet még mindig nem tudtam kinyitni. Az utolsó emlékem, hogy zsákot húznak a fejemre. Elraboltak. Tudom, és soha nem felejtem el, hogy elkábítottak. Valami történt. Valahol vagyok. Észhez kell térnem! Ki kell nyitnom a szemem, különben ennek rossz vége lesz! Gyerünk, Daxton! Nyisd ki a szemed! Hirtelen és váratlan ütés érte az arccsontomat, ezért kinyitottam a szemem. Úgy ugrottam fel, mint a macska, aki kutyát látott. Mögöttem egy fehér, de koszos fal volt. Neki támasztottam a lapockámat, majd elkerekedett szemekkel vettem szemügyre a helyet, ahol voltam. Illetve voltunk. Azt hittem, hogy rosszul látok. Nem akartam elhinni azt, ami a szemem előtt volt. Kicsiket pislogtam, gyenge voltam, de láttam, amit láttam, És ez a dolog, kibaszottul, gecire nem volt biztató. Kíváncsiak vagytok? Kitaláljátok?

Ha azt mondom, hogy visszamegyünk a kezdetekhez, akkor tudjátok, hogy hol a pokolban vagyok?

- Ezt nem hiszem el - morogtam az orrom alatt.

- Csá, tesó! - Dimitri a rács előtt ácsorgott, karját összefonta a tarkóján, majd így szólt: - Nem akartam erőset ütni, de már unatkoztam  - ököllel az arcom felé intett, ezért elárulta azt, hogy ő ütött meg. A percek alatt sikerült magamhoz térnem, ezért a falnak támasztottam a fejem. - Mizu?

- Mondd, hogy nem ott vagyok, amire gondolok... - morogtam dühösen. Ő csak elhúzta az ajkát, majd a plafon felé pillantott.

- Újra az Orosz börtönben! - tapsolt vigyorogva. - Bár tudod, hogy mi a jó...van saját vécénk...

- Ha nem fogod be a pofád, istenre mondom, hogy kitépem a gigád! - felálltam, majd megindultam Dimitri felé. Ő azonnal összehúzta magát és félre lépett, ezért kezemet a rács köré fontam. Lehunytam a szemem, a földre köptem, hogy összekaparjam magam. Börtönben vagyunk! Ketten! És ez kibaszottul nem véletlen! - Mióta vagyunk itt?

- Két órája, tesó!

- Nem vagyok a tesód - sziszegtem a fogaim alatt, majd összehúzott szemekkel felé fordultam. Most jön az a rész, amikor őt hibáztatnám mindenért, de úgy éreztem, hogy Dimitri pontosan annyit tud, amennyit én. SEMMIT! Kibaszottul semmit. - Tudnom kell, hogy miért hoztak ide minket - az egész hely idegennek tünt, ezért meglepődtem. Ennyire sokat számít a szabadság. Most úgy éreztem magam, hogy igazságtalanul fosztottak meg tőle. Újra ott voltam, ahol minden kezdődött. - Ezért gyűlölöm a retkes oroszokat - orosz nyelven káromkodtam, de nem érdekelt. Ez volt a legrosszabb dolog, amit egy orosz börtönben bárki is elkövethet. Kimondott szavaimra sok rab felkapta a fejét. Felém pillantottak, a haragos tekintetek között csak oldalra biccentettem a fejem. Én az ilyenek között nevelkedtem. Ezért nem volt félnivalója. - Te mire emlékszel? - Dimitri a falnak támasztotta hátát, ezért elkaptam az alkalmat, hogy beszéljek vele. Kurvára nem voltam nyugodt. Elraboltak! Egy orosz börtönbe csuktak, Claire és pocok pedig halálra izgulhatja magát. Nem érdekel, hogy mibe kerül! Vissza kell mennem a szerelmemhez! Kerül, amibe kerül. - Dimitri!

- A bunyóra készültem, amikor hátulról alkoholos kendőt szorítottak az orromra. Zsákot húztak a fejemre, majd kidőltem. És utána arra nyitottam ki a szemem, hogy börtönben vagyunk, te pedig édesdeden csicsikálsz - puszit küldött nekem, ezért akaratlanul elnevettem magam. Most már kezditek érteni, hogy akkor miért lettünk elválaszthatatlanok? Mert ő olyan mint én!

- Oka van annak, hogy mindkettőnket elraboltak - motyogtam, alig hallhatóan. - Meg kell tudnunk, hogy mi az az ok - Dimitri szemébe pillantottam, aki felvonta a szemöldökét. Ismert engem. Jobban, mint bárki más. És ezt utálom. - Nem fogom kimondani!

- Akkor...mondjam én? - sziszegte alig hallhatóan. Bólintottam, hiszen nem tudtam mást tenni. - Jó! Akkor...fogjunk össze?

- Ja - csípőre helyezett kezekkel előre pillantottam, hiszen egy szűk folyosó választott el minket a másik cellától. Utálom az orosz börtönöket, hiszen a lehető legundorítóbb és legkoszosabb körülmények között tartják fogva a rabokat: koszos padok, retkes vécé, büdös pokróc... - Beszélnünk kell valakivel! - suttogtam, Dimitri pedig értette a dolgát. Láttam rajta, hogy azonnal kieszelt egy tervet. Régen mindig így csináltuk, ezért működtünk jól együtt. Bár a helyzet most teljesen más, akkor is meg kell tanulnunk újra együtt működni. - Érd el, hogy ide jöjjön egy biztonsági ember - sziszegtem  a szemközti cellát fürkészve. - Meg kell tudnunk, hogy ki, és miért hozott ide... - nem kellet kétszer kérnem, hiszen Dimitri a rács közelébe sétált. Kezét a vas felületére szorította, majd vigyorogva így szólt:

- He! Mi a helyzet lányok? Kényelmesen ültök ott? - Dimitri egyértelműen balhét akart kezdeményezni, hogy jöjjön egy őr, akivel beszélni tudunk. Semmi nem számított, csak az, hogy megtudjuk: hogy a pokolba kerültünk ide. - Azon gondolkoztam, hogy milyen szar lehet azoknak, akik már évek óta itt rohadnak. Szerinted? - meglökte a vállamat, ezért felvettem a pókerarcot, majd én is adtam alá a lovat.

- Kellemetlen lehet évek óta vécét pucolni - be sem tudtam fejezni, hiszen az egyik rab úgy döntött, hogy feláll. Ezaz! Ezt akartuk elérni! Felénk sétált, a rácsra tette a kezét, majd oroszul elkiabálta magát.

- A te kurva anyádat! - kiabálta Dimitri.

- Most miért szidod az anyját? Ártott az neked? - kezemet széttártam, a rab pedig egyre idegesebb lett. Fél füllel hallottam, hogy mozgolódás történt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy az őrök csendet csináljanak. - Hallottad, hogy mit mondott az anyádról? - a kopasz felém fordult, ezért folytattam. - A haverom szerint, az anyád egy öreg banya, aki szopni sem tud! - miután láttam, hogy szeme szikrákat szór, védekezően feltettem a kezem. - A haverom mondta, nem én! - léptem hátra egyet.

- Megölöm őket! Engedjenek ki! Megölöm... - rugdosni és ütögetni kezdte a fém rácsot, ezért összetettem a két kezem, amikor három őr futott be. Tapasztalt voltam, a börtön minden zugát ismerem. Tudtam, hogy kell életben maradni, azt is tudtam, hogy kell információt megkapni. Amikor elfutott előttem az egyik őt, megragadtam dzsekije gallérját. Minden gyorsan történt, ezért a kezét behúztam a rács között. Fájdalmasan üvöltött, amikor kifeszítettem, majd oldalra hajtottam a könyökét.

- Na szép fiú! Mi kérdezünk, te beszélsz - nézett rá Dimitri.

- Ezt én akartam mondani - pillantottam rá.

- Nem mindegy, hogy ki mondja?

- Nem, mert én kaptam el! - feszítettem a kezét, ő közben ordított.

- Halkabban nem menne?! - Dimitri megragadta a másik kezét, majd bólintással utat adott nekem. Tudom, hogy nem vagytok rám büszkék. De az életben maradásért itt küzdeni kell. Volt, hogy vért izzadtam érte. Terveket eszeltem ki. Barátságokat hoztam létre csak azért, hogy életben maradjak. De majd megtudjátok, hogy miről beszélek.  - A barátocskám kérdezni szeretne valamit! Ha rosszul, vagy nem válaszolsz, akkor eltöri az ujjad - ekkor megfeszítettem, az őr pedig kiabálva bólogatott. - Jó fiú, jár a cukorka!

- Ki hozott be minket? - fülébe suttogtam, és minden eltelt másodperc után jobban feszítettem. Ő döntött. Vagy válaszol, vagy tűri a fájdalmat.

- Arrgh! - próbált küzdeni a fájdalom ellen, de én nem az a fajta ember voltam, aki könnyen enged. Hiányzott Claire, távol voltam egy kibaszott orosz börtönben, és kibaszottul nem így terveztem ezt. - Al...

- Mi? - suttogta Dimitri. - Al..alma? - kérdezte.

- Al... - folytatta az őr.

- Aligátor?

- Fogd már be, Dimitri! - ordítottam, a rab pedig megadta magát.

- Alekszejev! - ordította az őr. - Alekszejev emberei hoztak be! - amikor válaszolt, szinte lassított felvételben láttam, hogy nyílik az ajtó és belép rajta ő. Úgy sétált, mint egy császár. Mint egy kibaszott nagy játékos. Elengedtem a férfit, majd Alekszejev megállt előttünk. Emlékeztek még rá? Ő volt az, aki elhívott erre a bajnokságra. Dimitri felé pillantottam. Járt az agyam. Mi van, ha nem csak engem hívott? Mi van, ha Dimitrit is ő hívta? Összehúzott szemekkel megálltam előtte, szemezgettem az orosz férfival, és a fekete ruhát viselő testőreivel.

- A kutyáid nélkül félsz odajönni, mi? - megtámasztottam vállamat a rács felületén, közben Dimitri értetlenül állt a történtek előtt. Alekszejev levette sötét szemüvegét, hogy a szemembe tudjon nézni. - Kíváncsi vagyok, hogy mi ketten milyen szerepet játszunk a sakktáblán - összeszorított fogakkal megszorítottam a rácsot, majd Alekszejev így szólt:

- Jó látni a két kedvenc harcosomat - kezét boldogan széttáta, Dimitri pedig a szemembe nézve, felvonta szemöldökét. - Mindent el fogok mondani! De annyit mondhatok, hogy helyezzétek kényelembe magatokat! Egy darabig nem szabadultok innen - ekkor megfogta magát és elsétált. Forrt bennem a düh. Dühös voltam, bosszúszomjas és ingerült. Dimitri szemébe néztem, aki széttárta a kezét.

-És még azt hitted, hogy én vagyok a rossz fiú? - sóhajtotta feszülten.