Az életben vannak olyan bizonyos és meghatározó pillanatok, amikor lépni kell. A bizonytalanság felülkerekedett rajtam, de tudtam, hogy nem maradhatok itt. Mindent el akartam követni annak érdekében, hogy a tervem végéhez érjek. Volt a fejemben egy terv. Bár éreztem, hogy akár el is bukhatok. Abban viszont biztos voltam, hogy nem voltam kutya, aki másnak dolgozik. Megfigyeltem, hogy az őrök fél óránként cserélődtek, és fél óránként sétáltak át a központi folyosó másik oldalához. Egyszerű dolgom volt, ezért a rács szélénél vártam. Itt egy őr, a másik oldalt a társa. Ki kellett iktatni őket. - Mit csinálsz? - Dimitri mellém sétált, hajtotta őt a kíváncsiság. Nem számított, hogy mit válaszolok, a terv fontossága annál jobban érdekelt. - Ki akarod iktatni őket?

- Egyedül az őröknek van kulcsa az ajtóhoz, ami kivisz innen! Ha ott telefonközelben kerülök, akkor talán felhívhatom a rendőrséget - visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy felénk sétál az egyik őr. Szerencsém volt, a kispályás pont telefonozott. El kellett kapnom! Felém sétált, zöld kabátja szinte súrolta a rácsok szélét. Azt hiszem, hogy Tiktok videó teljesen elrabolta a figyelmét, és azt hiszem, hogy ez volt a veszte. Kabátjánál fogva megragadtam, Dimitri a szájára szorította a kezét. Esélye nem volt menekülni, amikor oldalra fordítottam a nyakát és kitörtem neki. A fickó rongybabaként zuhant a padlóra, a kulcsokat pedig pont elértem. Szerencsém volt. Tudtam, hogy csak másodperceim vannak, ezért remegő kezekkel nyitottam ki a cella vas ajtaját.

- Most hova a francba mész? - Dimitri megragadta a vállam, majd erős mozdulattal maga felé fordított. - Ha valami rosszul sül el, nem nézem végig a halálodat - szemében láttam, hogy komolyan beszél, hiszen remegő hangja is arról árulkodott, hogy fél. Én próbáltam nyugodt maradni, és tartani magam a tervhez. Nem akartam a vesztemet. Nem akartam hülyeséget csinálni. Szemembe nézve várt egy kicsit, majd elszántságomat látva, felsóhajtott. Elengedett. Látta rajtam, hogy nem állíthat meg. - Kiütöm a másik őrt! Tedd, amit tenned kell - a folyosó vége felé sétált, de úgy gondoltam, hogy tartozom neki egy köszönettel.

- Kösz! - hangomra hátra pillantott a válla felett, majd megcsóválta a fejét.

- Akkor köszönd, ha túléljük - eltünt a szürke fal mögött, ezért megindultam a páncél ajtó felé. Nem volt sok időm, húsz percem maradt, az őrök örködéséből. Húsz perc leteltével újabb két őr veszi át helyüket, ezért szapora mozdulatokkal löktem be magam előtt a központi, páncél ajtót. A sötét, tágas folyosó számomra nem tartogatott sok mindent. Viszont azonnal kiszúrtam egy irodát, és azt hiszem, hogy az utolsó reményemet is megragadtam. Húsz perc. Ennyi időm maradt. Befutottam az irodába, de zárva volt. Siettem, a pulzusom pedig az egekben volt. Izzadt a tenyerem, a levegőt szaporán vettem, hiszen az adrenalin szintem magas volt. Kinyitottam az ajtót, beléptem az irodába, majd azonnal a telefonhoz nyúltam. Rendőrök! Nyomozók! Valakit muszáj volt hívnom, viszont a második szám beütése után megállt a kezem. Lesütöttem a szemem, majd a falnak támasztottam a hátamat. Gondolkoztam. Agyaltam. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Tanácstalan voltam, az idő rohamosan telt. Zúgott a fejem, és rettegtem. Azért féltem, mert nem tudtam, hogy mi a helyes út.

- És mi van ha ezután meghalok? - sziszegtem a fogaim között. Az idő rohamosan telt, a fehérre meszelt falon található óra kegyetlenül mutatta, hogy a másodpercek gyorsan telnek. Tikk-takk- Tikk-takk. Mint egy rohamosan száguldó vonat. Egyet pislogsz, és utol is ér a végzeted. - Hallanom kell a hangját! - Claire telefonszámát beütve, fülemhez emeltem a készüléket. Mozgolódást hallottam. Fél füllel hallottam, hogy a rabok ordibálni kezdenek. Baj volt. És azt hiszem, hogy lebuktunk. A kicsi ablakon át láttam, hogy az őrök bottal rohannak a cellák felé. Istenem! Fel kell őt hívnom! - Vedd fel szerelmem, vedd fel! - ökölbe szorított kezekkel vártam. Mintha versenyt futnék az idővel. - Claire... - lesütöttem a szemem, tarkómra vezettem a kezem és vártam.

- Haló? - megkönnyebbülten a plafon felé pillantottam, szinte összeestem. Könnyes szemmel letakartam a szemem, hiszen úgy éreztem, hogy bármikor elsírhatom magam. Egy kis szünet után, újra beleszólt. - Daxton?! - hangja ijedt volt. Éreztem, hogy sír, és utáltam, hogy nem tudtam megvigasztalni.

- Itt vagyok - pillantottam az ajtó felé.

- Édes istenem! Daxton, hol vagy?! - kiabálta, szinte láttam, hogy feláll és sírva várja a választ.

- Oroszországban egy börtönben. Te hogy vagy? Kérlek mondd, hogy minden a legnagyobb rendben! - szinte láttam magam előtt, hogy sír, hogy romokban hever. - Claire, szedd össze magad, mert nem tudlak megvigasztalni!

- M...minden rendben. Csak nagyon félek. Nem tudom, hogy mi van veled, és ez nagyon megijeszt, Daxton... - lesütöttem a szemem, majd megfordultam és elmosolyodtam.

- Te legyél biztonságban, Claire - suttogtam. - Számomra az a legfontosabb, hogy te biztonságban legyél. Mindig ez volt.

- Ez most olyan, mintha búcsúznál - szipogta. - De ne félj! Pocok...

- Pocok sem tehet semmit - vallottam be őszintén. - Még akkor sem, ha minden követ megmozgat! Ez itt Oroszország.

- De várj Daxton, pocok...

Hangot hallottam. Valaki belépett az ajtón. Nem tudtam, hogy ki az, ezért letettem a telefont. A készüléket a zsebembe helyeztem. Az ajtó nyikorogva vissza csukódott. Valaki állt mögöttem. Éreztem a jelenlétét, hogy mögöttem áll. Zárt ajtó mögött voltunk, csak én és ő. Megfordultam. - Alekszejev? Kellemes meglepetés - szemébe pillantottam, majd összefontam magam előtt a kezem. Ő csak felvont szemöldökkel végignézett rajtam, szinte láttam szemében a meglepettséget.

- A legjobb harcosom! Ezen miért nem lepődöm meg?! - nevetve megcsóválta a fejét, a düh pedig felülkerekedett rajta. - Abban reménykedtem, hogy lesz alkalmunk beszélgetni egymással - tetovált ujjaival cigit húzott ki a dobozból, szája közé helyezte, majd meggyújtotta. A jól ismert szag kiváltott belőlem valamit, de volt fontosabb dolgom is annál, hogy megkívánjam. - Beszélgessünk! - elegáns mozdulattal a műanyag szék felé mutatott. A fehér kör asztalon egy korsó víz és poharak foglaltak helyett. Úgy éreztem magam, mintha az oroszlán barlangjában lennék: nincs menekülő út. Nem akartam beszélni vele, de nem volt választási lehetőségem. Sarokba szorított. - A haverodat pont most szaggatják apró darabokká! Megérte ez neked?

- Dimitri tud vigyázni magára - jelentettem ki. Biztos voltam abban, hogy tud vigyázni magára. Dimitri olyan, mint én. Együtt kovácsolódtunk össze a börtönben. Lehetetlen, hogy baja essen. Ő kényelmesen helyet foglalt, de én állva maradtam. Inkább öljenek meg, de nem ülök le vele egy asztalhoz. Szemét összehúzta, barna kabátja zsebébe helyezte kezét, és hátradőlt a székén.

- Dimitri neked olyan, mintha a testvéred lenne, igaz? - idétlen kérdésekkel bombázott, de csak azért, hogy felhúzza az agyam. - Érdekelne, hogy családcentrikus ember vagy? - biccentette oldalra a fejét. - Én az vagyok - töltött magának egy pohár vizet. - A család, nálam mindennél fontosabb, és a vér összeköt minket.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. És azt hiszem, hogy nem is érdekel! - az asztalra támaszkodtam, majd mélyen a szemébe néztem. - Azt viszont tudom, hogy ha nem engedsz ki, akkor itt helyben megfojtalak - közelebb hajoltam hozzá, bár nem láttam félelmet a szemében.

- Mennyit tudsz a családodról, Blake? - szinte lassított felvételben láttam, hogy a legközelebbi szekrényhez sétál. Cigijét az ajka közé szorítja, majd elővesz egy fekete mappát. Mappa. Mappa. Egy dokumentum, amiben van valami. Összehúzott szemekkel figyeltem, hogy kinyitja középen, majd lapozgatni kezdi. Nem értettem, hogy mit akar, hogy mi a célja. Azt viszont éreztem, hogy sikerül felbosszantania.- Hm?

- Mit érdekel az téged?! - emeltem fel a hangomat.

- Azért, mert én mindent tudok rólad - megveregette a mappa borítóját, majd vigyorogva folytatta. - Azt hittem, hogy érdekel téged az, amit ez a mappa tartalmaz - a szemem láttára csukta össze, majd az asztal közepére csúsztatta. Csalogatott, azt akarta, hogy dőljek be neki. De nem voltam hajlandó. Nem akartam hinni neki!

- Mi van a mappában? - nem akartam megkérdezni, nem akartam, hogy érdekeljen, de csalogatott. És tudtam, hogy ezzel még nem követtem el hibát. Talán. Felsóhajtott.

- Az igazságot. Az apádról - bólogatott szaporán, majd lassan előre hajolt, és így szólt: - Tényleg azt hiszed, hogy összeszedem a világ legjobb harcosait, és nem nyomozok utánuk? Mindenkiről mindent tudok! - nézett végig rajtam. - Minden egyes harcosom titkát, félelmét és gyenge pontját. Azt is tudom, hogy te túlságosan büszke vagy ahhoz, hogy engedelmeskedj nekem. Azt is tudom, hogy a szerelmed biztonsága érdekében, te meg is halnál - tovább húzta az agyam, és sikerült elérnie azt, amit akart. Kibaszottul ideges lettem. Az asztalra ütöttem, a széle pedig leszakadt.

- Jól gondold meg, hogy mit mondasz - nem tudtam visszatartani magam, a düh és a káosz felülkerekedett rajtam. - Ha még egyszer szóba hozod, istenre mondom, hogy kibelezlek... - de nem tudtam befejezni, mert valaki berúgta az ajtót. Erre nem számítottunk, szinte lassított felvételben láttam, hogy egy fekete ruhás ember fegyvert tart Alekszejev fejéhez. A hangtompító golyója szétloccsantotta a fejét, a vér pedig az asztalra csöppent. A vérfoltok között pihenő mappa már nem maradt érintetlen, minden lapját beterítette Alekszejev vére. Minden olyan gyorsan történt, ezért pislogni sem volt időm. A börtönt másodpercek alatt lepték el a kommandósok, a fekete ruhát viselő maszkosok. Akkor lepődtem meg igazán, amikor az előttem álló lehúzta a maszkot, majd szembe találtam magam pocokkal, aki hátra túrta az összefogott haját. Elkerekedett szemekkel engem nézett, majd megcsóválta a fejét.

- Szarul nézel ki - jelentette ki. Még mindig nem hittem el ami történt, csak az jutott el az agyamig, hogy vége. - Mehetünk? - levegő után kapkodva az ajtó felé bökött, ezért nem is akartam maradni. Egy rohadt percet sem akartam már itt tölteni, viszont megálltam. Pocok előttem állt, levegő után kapkodva várta, hogy menjek, de én a mappával szemezgettem. - Daxton! - kiabálta. - Mennünk kell!

- Várj egy pillanatot! - egy rongyot a kezembe vettem, majd megragadtam a mappa szélét. Hajtott a kíváncsiság. Szapora mozdulatokkal lapoztam a sorok között. Pocok össze zavarodott, nem értette, hogy miért nem megyünk. - Gyerünk már! - az asztalra csaptam, kiabálva lapoztam, majd amikor megpillantottam a nevem, a kezem megállt a levegőben. Ekkor szólalt meg pocok.

- Az meg mi a szar?! - a következő oldalra értem, és végig néztem a sorok között. Nem emlékszem arra, amit olvastam. A betűk és a szavak összemosódtak, a képek pedig homályosak lettek. A következő két oldal az anyám és az apám elérhetőségeit tartalmazta. Azt hittem, hogy rosszul látok. Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy ez egy játék, ami még nem ért véget. - Kölyök? - pocok suttogva közelebb lépett, de én hátrálni kezdtem. Lehetetlen! Szaporán pislogtam, szipogva a fejemet ráztam.

- Az...az anyám és az apám elérhetőségei - nagyot nyeltem, majd felemeltem a mappát, a képet alaposan megfigyeltem, majd leengedtem a szemem elől. - És az apámé... - megragadtam a mappát, majd pocok lába elé dobtam, és könnyes szemmel megindultam a kijárat felé.